Kultúra
Young Man Lying On Sofa Surfing Social Networking Site On Laptop

Hátborzongató történet kerekedett a csetszobás ismerkedésből

24.hu
24.hu

2018. 02. 11. 09:00

Leah társaságba nem jár, barátai nincsenek, míg egy napon a neten megismerkedik Juliannel. Aztán eltelik épp tizennégy év, amikor kap egy üdvözlőlapot. Pszichothriller ma a Matiné.
Korábban a témában:

Noha inkább léteztem, mint éltem, minden percet kitöltöttem valamivel. A tétlen idő méreg volt számomra, olyankor fölém kerekedtek a gondolataim, és túl sokáig hagytam, hogy így legyen. Most gátat akartam vetni ennek, legalábbis ez volt a célom.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Heti egy alkalommal önkéntesként dolgoztam a szomszéd utcában működő idősek otthonában. Vacsora után felolvastam a lakóknak, és társaságot nyújtottam nekik. Ha megengedhettem volna magamnak, ezt csináltam volna a hét minden napján. Pusztán a felderülő arcuk látványa, amikor beléptem, elegendő volt ahhoz, hogy kiemeljen a bizonytalanságból.

Ám még így is hosszú órákat kellett kitöltenem. Mariának köszönhetően egy hónappal ezelőtt rátaláltam a Kettőből egy lesz honlapra. Mivel nem szégyellte, hogy olyan férfit keres, aki egy hétnél tovább megmarad mellette, minden teketória nélkül elmesélte, hogy fölfedezett egy randi-honlapot. Azon az összes férfi diplomás, az egymás iránt érdeklődők pedig úgy törik meg a jeget, hogy chatszobákban beszélgetnek, mielőtt eldöntenék, akarnak-e személyesen találkozni a másikkal.

Mariát hallgatva, rémülettel töltött el az ötlet, hogy az interneten ismerkedjek. Olyan volt, mintha társat vásárolnék magamnak. Mégis honnan tudhatod, hogy valóban azok, akiknek mondják magukat? Honnét lehetsz biztos a szándékaik felől? Kirázott az ötlettől a hideg. Nem azért, mert előítéleteim voltak, egyszerűen a puszta gondolat, hogy bármilyen férfival bárhol találkozzam, aggodalommal töltött el.

Woman holding senior woman's hand on bed
Fotó: Thinkstock

Ám egy este legyőzött a kíváncsiság – vagy tán a magány –, megkerestem a honlapot, és addig szörföztem rajta, míg rá nem jöttem, mire megy ki a játék. Ezalatt biztonságban éreztem magam: egyedül voltam a lakásomban, nem láthatott és nem érhetett hozzám senki.

Miközben mások beszélgetésének tanúja voltam, irigyeltem ezeket az embereket a fesztelen viselkedésükért, aztán szép lassan beszippantott ez a dolog. Néhány hét múlva létrehoztam a saját fiókomat. Anyám lánynevét, a Harlinget használtam, s egy olyan képet töltöttem fel magamról, amelyről meggyőződésem szerint nem ismerhettek föl a múltamból. A hajam olyan világosnak látszott rajta, mint még soha, az arcom jórészét eltakarta, és oldalról ábrázolt. Ezt meg kellett lépnem, ha beszélgetni akartam az oldalon, viszont ez volt a legtöbb, amit megengedhettem magamnak. Ha nem lehetett saját életem, legalább egy fantázialétben élhettem.

A kulcs incidensről szinte teljesen megfeledkezve, a szófán ültem, s a térdemen egyensúlyoztam a laptopot. A dohányzóasztalon egy csésze tea állt. Noha egyszerűbb lett volna a kicsi konyhaasztalon használni a számítógépet, túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy egy kemény faszéken üljek.

Beléptem a csevegő-szobába, és hallgatagon olvastam a beszélgetést. Jelenlétemet azonban mindig feltűnő kék betűkkel közhírré tették, amit számos üdvözlés követett. Bármennyire is elfogott a kísértés, hogy csak most az egyszer válaszoljak, figyelmen kívül hagytam a köszöntéseket, és vártam, amíg újra elkezdődött a beszélgetés. Tizenheten voltak a szobában, a munkájukról meg a lakóhelyükről kérdezgették egymást. Láttam, amint ketten, egy Melissa nevű nő meg egy Rich nevű férfi eltűnik egy privát csevegő-szobában. Hát így ment ez. Másoknak mennyire egyszerű!

Aznap este a szokásosnál is többen látogatták az oldalt; a péntek jobban kidomborítja a magányosságot, olyankor az emberek képébe bámul a szingli lét. Én azonban megtanítottam magamnak, hogy immúnis legyek erre az érzésre. Minden csak nézőpont kérdése, és mi az egyedüllét, amikor sokkal rémesebb dolgok is léteznek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy élveztem. Imádtam volna, ha az a normális, hogy közel kerülök valakihez, és válaszolok az üzeneteire, amelyekkel örökösen bombáz. Szándékomban állt beszélgetéseket kezdeményezni, de mindig kővé dermedt a kezem, amikor választ akartam írni egy üzenetre.

Teáscsészémmel melengetve a kezem, a profilképeket böngészgettem, s történeteket eszeltem ki a képeken látott férfiakról. Persze sosem volt igazam, amikor összehasonlítottam az elképzelésemet az általuk megadott adatokkal, mindazonáltal segített elütni az időt.

Fütty hallatszott a laptopomból, de nem rezzentem össze. Régebben kaptam privát üzeneteket, onnan ismertem fel a hangot. A képernyő sarkában máris villogni kezdett a boríték ikon, és ekkor láttam, hogy egy moderátor üzent nekem. Tudtam, hogy ott időznek, és ellenőrzik a csevegőszobák biztonságát, de még eggyel sem kerültem kapcsolatba. Talán közlik velem, hogy nem látnak többé szívesen az oldalon, mert nem játszom a játékot, nem folyok bele a beszélgetésbe, tehát meglesznek nélkülem. Mély lélegzetet vettem, és rákattintottam a borítékra.

Pensive pupil is sitting and using her computer
Fotó: Thinkstock

Moderátor 34: Szia! Jól vagy?

Zavaromban kifújtam a levegőt, és újraolvastam az üzenetet. Nem rúgnak ki. A csaj vagy a pasi mindössze azt kérdezi, jól vagyok-e. De miért? Fogalmam sem volt, szokásos-e az ilyesmi. Gondolkodás nélkül gépelni kezdtem.

Leah H: Köszönöm a kérdést, jól vagyok. És te?

Semmi más nem jutott az eszembe.

Moderátor 34: Csak aggódtam miattad. Már korábban is észrevettelek az oldalon, de úgy tűnt, senkivel nem akarsz beszélni??

Tehát így állt a helyzet. Mégiscsak kirúgnak. Gyorsan próbáltam kitalálni valami mentséget, hogy miért nem kommunikálok.

Leah H: Bocs. Kicsit félszeg vagyok.

Tüstént érkezett a válasz.

Moderátor 34: Hidd el, semmi okod a félszegségre. Csodás a fotód. Egyébként férfi vagyok, ha érdekelne…

Leah H: Mondhatsz ilyeneket?

Moderátor 34: Valószínűleg nem, de úgy vélem, megéred a kockázatot.

Itt kellett volna leállnom. Máris túl messzire mentem. Vissza akartam írni, hogy téved, az én személyem semmiféle kockázatot nem ér meg, ám ehelyett folytattam a beszélgetést. Néhány percig sütkéreztem az érzésben, hogy normális vagyok. Kérdéseket zúdítottam rá, miközben lövésem sem volt, miért érdekel ennyire. Még azt sem tudtam, milyen a külseje.

Elárulta magáról, hogy Julian a neve, harminchat éves, és Bethnal Greenben lakik. Könyörögve kért, nehogy a munkája alapján ítéljem meg, majd elárulta, hogy köztisztviselő, a Whitehallban dolgozik.

Amikor ő kezdett felőlem kérdezgetni, idegesség fogott el. Körülnéztem a lakásomban, s azon tűnődtem, mennyire akarnám megosztani egy idegennel. Az otthonom padlótól a plafonig zsúfolásig volt könyvekkel, csekély hely maradt benne bútoroknak. Jómagam beértem egy szófával meg egy dohányzóasztallal, pusztán azért, hogy még több könyvet vehessek, és ne kelljen aggódnom, hová teszem őket. A szófáról beláthattam az egész lakást, hiszen amerikai konyhás nappalim volt. A hálószoba és a fürdőszoba ajtaját mindig nyitva hagytam. Nem tudatosan, de mindig ezt csináltam.

Azon tűnődtem, mit szólna a lakásomhoz Julian. Azonnal tudná, hogy „kölcsönveszem” az olvasott sztorik szereplőinek életét? Vagy a csevegőszobában lévő emberekét?

Kételyeimet figyelmen kívül hagyva, tovább beszélgettem vele, és kezdte fölkelteni a kíváncsiságomat. Humorérzéke lenyűgözött, szavai színes képet alkottak róla.

Fotó: Thinkstock

Másmilyennek tűnt, mint azok, akikre eddig akadtam rá az oldalon, sokkal természetesebbnek, olyannak, aki nem akar másnak mutatkozni, hanem önmagát adja. Vicces volt, és elbűvölő, anélkül, hogy félelmetes vagy rámenős lett volna, s ettől valami felsajdult bennem. Szomorúság, vágyakozás, netán a kettő keveréke.

Tüstént ki kellett kerülnöm ebből a lelkiállapotból. Nem történt velem ehhez hasonló, mióta a Kettőből egy lesz profiljait böngésztem, meg a csevegő-szobákban leskelődtem, és bizony nem tetszett az érzés, ami megmozdult bennem. Azt a kifogást hoztam fel, hogy el kell mennem, és ki sem jelentkeztem, csak bezártam a honlapot.

Noha űrt hagyott bennem, a Juliannel való találkozás elvonta gondolataimat a másnapról. Bár tudtam, hogy úgysem történik más, pusztán elárasztják agyamat az emlékek, mégis minden évben ugyanolyan fájdalmas volt, mint az előzőben. Mintha egyáltalán nem múlna az idő.

Újabb csésze teát készítettem magamnak – némi vigasz ezért a napért –, odavittem az ablakhoz és térdre ereszkedtem, hogy kiláthassak az Allfarthing Roadra. Ez volt a másik esti időtöltésem, amikor nem mentem az idősek otthonába: az ablakom előtt elhaladó életet figyeltem. Hatalmas sóhajjal figyelmeztettem magam, mint minden este, hogy ennek így kell lennie. Most azonban volt némi különbség – egy pirinyó részem harcolni akart a büntetésem ellen. Érezni akartam, hogy élek.

Csak a lefekvés előtti mosakodás közben jutott eszembe, hogy nem nyitottam ki a postámat, a konyhapulton maradtak a levelek. Fölmarkoltam őket, s leültem az asztal mellé. Mindössze három levél volt, az elsőt fel sem bontottam, egyenesen a szemétbe hajítottam. Nem érdekeltek egy olyan katalógus különleges ajánlatai, ahonnan sosem rendeltem, sőt nem is hallottam róla. Azzal a levéllel sem törődtem, amelyikről tüstént láttam, hogy önkormányzati adószámla. Inkasszóval történtek a kifizetéseim, így ezzel kapcsolatban nem volt aggódnivalóm.

Az utolsó boríték azonban fejtörést okozott. Halványsárga volt, tapintásra üdvözlőkártyának tűnt. Furcsa. Kizárólag anyától kaptam üdvözlőlapokat a születésnapomra és karácsonyra, viszont a szülinapom hónapokkal ezelőtt volt, a karácsonyi üdvözlet pedig még túl korai lenne. Ráadásul a sárga nem is karácsonyi szín. A piros meg a zöld igen, de a sárga semmiképp.

Visszatért az a rossz érzés, ami hazafelé jövet elfogott, és azonnal tudtam, hogy olyat tartok a kezemben, amit nem akarok látni. Ennek ellenére ujjaim megtalálták a behajtás szélét, és föltéptem a borítékot. Kicsúsztattam belőle az üdvözlőkártyát, és meredten néztem a kékkel írt, csillogó szöveget.

Boldog évfordulót!

A pezsgőspalack képe a belőle kirobbanó, színpompás szalagokkal némán gúnyolódott velem. Epe ízét éreztem a torkomban, mégis szétnyitottam a kártyát. A jobb oldalán vastag fekete filctollal a nevem állt: Leah. Semmi több, csak a keresztnevem. Az írás gyerekesnek tetszett, mindegyik betű más-más méretű volt.

Man with bouquet using laptop computer
Fotó: Thinkstock

Visszacsúsztattam az üdvözlőkártyát a borítékba, az asztalra hajítottam, majd úgy löktem el a tenyerem élével, mintha fizikai fájdalmat okozna, ha még egyszer meg kéne fognom. Bizonytalanul egyensúlyozott az asztallap szélén, de nem hullott a földre. Szinte zsugorodni látszott a lakásom, mintha össze akarna roppantani, és alig kaptam levegőt.

Utolért a múltam.

Kathryn Croft: A lány, akinek nincs múltja

Művelt Nép Könyvkiadó, 2017

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Marjai János/24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.