Az idős hölgy megragadta a kerekes járókeretet, és igyekezett eltökélt arcot vágni. Ha az ember hetvenkilenc éves nyugdíjas, és épp élete első bankrablására készül, muszáj tekintélyt sugároznia. Kihúzta magát, az arcába húzta a kalapját, és benyitott.
Öt perc volt még zárásig, három ügyfél várakozott odabent. A járókeret halkan nyikorgott, bár bekente olívaolajjal, de mióta karambolozott az otthon takarítókocsijával, az egyik kerék ferdén állt. De ez igazán lényegtelen egy ilyen napon. Csak az számít, hogy a járókeretnek hatalmas kosara van, amibe jó sok pénz belefér.
A södermalmi Märtha Anderson némiképp görnyedten haladt, egy átlagos, seszínű kabátban, amit azért választott, hogy ne keltsen feltűnést. Kissé magasabb volt az átlagosnál, erős testalkatú, de nem kövér, és strapabíró félcipőt viselt, amiben, ha úgy adódik, jó tempóban lehet menekülni. Eres kezén elnyűtt bőrkesztyű, rövidre vágott, ősz haját széles karimájú kalap rejtette. Fényvisszaverő anyagból készült sálat tekert a nyaka köré. Ha valaki netán vakuval fényképezné, a sálról visszaverődő villanás miatt a képen senki nem tudná kivenni az arcát. De ez csak egy extra biztonsági felszerelés – arcát így is beárnyékolja a kalap.
A kis bank a Götgatanon úgy nézett ki, ahogy mostanában a bankok szoktak. Csak egy pénztár, steril, unalmas falak, fényes padló, valamint egy kis asztal, rajta brosúrákkal, amelyek előnyös kölcsönöket ajánlottak, valamint tippeket adtak a meggazdagodáshoz. Ó, drága brosúrakészítő! – gondolta Märtha. Én sokkal jobb módszereket tudok! Leült a kanapéra, és úgy csinált, mintha a falakon levő posztereket tanulmányozná, amelyek takarékszámlákat és befektetési alapokat reklámoztak, de a kezét nem tudta mozdulatlanságra bírni.
a fogorvosok viszont köszönték szépen az ennek kapcsán keletkező bevételt. Az erős ízű medvecukor igazán illett a mai naphoz. Valami káros szenvedélye pedig mindenkinek kell, hogy legyen.
A kijelző felcsipogott, és egy negyvenes férfi sietett a pénztárhoz. Gyorsan végzett, az utána következő tizenéves lány szintúgy. Aztán viszont egy idősebb úriember következett, aki hosszan matatott a papírjaival, és motyogott. Märtha kezdte elveszteni a türelmét. Nem szabad túl sok időt töltenie idebent. Valakinek még feltűnik a testtartása, vagy valami más, ami leleplezheti. Nem jó ez így, elvégre úgy akar kinézni, mint egy átlagos idős hölgy, aki azért jött a bankba, hogy pénzt vegyen ki. Valójában ezt is fogja tenni, még ha a pénztáros meg is lepődik majd az összegen… Märtha megtapintotta a kabátzsebében az újságkivágást. A cikk arról szólt, mennyibe kerül egy bankrablás a bankoknak, ő pedig kivágta a címét: „Ez egy bankrablás!” Tulajdonképpen ezek a szavak ihlették meg.
A férfi a pénztárnál szedelőzködni kezdett, Märtha pedig a járókeretre támaszkodva felállt. Egész életében tiszteletre méltó emberként viselkedett, ő volt az, akire mindenki mindig számíthatott, már az iskolában is. Most pedig a bűn útjára lép. De mégis hogyan másképp rendezhetné el hátralevő életét?
Neki és a kórusbeli barátainak ragyogó „aggkora” lesz. Röviden szólva, némi ereszd el a hajam, életük alkonyán. Az úriember igazán nem siette el a dolgát az ablaknál, de végre felhangzott a csipogás, és az ő sorszáma jött. Lassan, méltóságteljesen haladt a pénztárablak felé. Most minden tekintélyét és jó hírét, amit élete során felépített, pillanatok alatt porig rombolja majd. De van-e más választása egy ilyen tolvaj társadalomban, ahol rosszul bánnak az öregekkel? Az ember vagy beletörődik, és aláveti magát a dolgok folyásának, vagy maga is hozzáidomul ahhoz, ahogyan a társadalom viselkedik. Ő most idomulni fog.
Az utolsó métereken alaposan körülnézett, majd megállt a pénztár előtt, a pultra tette a botját, és barátságosan biccentett a pénztárosnak. Aztán elébe tolta az újságkivágást.
„Ez egy bankrablás!” A pénztárosnő elolvasta, majd mosolyogva nézett fel rá.
– Miben segíthetek?
– Hárommilliót, de gyorsan! – szólt Märtha.
– Pénzt akar kivenni?
– Nem, MAGA fog pénzt kivenni NEKEM. Most!
– Értem. De még nem jött meg a nyugdíj, néni kérem. A hónap közepén érkezik, tetszik tudni. Märtha kissé összezavarodott. Ez nem pont úgy megy, ahogy kitalálta. Jobb lesz sodródni az árral. Megfogta a botot, és fenyegetően bepiszkált vele az ablakon.
– Siessen már! Ide a hárommilliómat!
– De a nyugdíj…
– Tegye, amit mondok! Hárommilliót! Ide, a járókeret kosarába!
A nő ekkor megunta, felállt, és két férfi kollégájával tért vissza. A férfiak erejük teljében voltak, és udvariasan mosolyogtak.
– Elrendezzük a nyugdíjat, ne tessék aggódni! A kollégám meg telefonál a betegszállítónak.
Märtha bekukkantott az ablakon. Látta, ahogy a háttérben lévő lány felemeli a telefont.
– Akkor majd egy másik alkalommal rabolom ki önöket – nyugodott bele Märtha, majd összeszedte a botját és az újságkivágást. Mindenki kedvesen mosolygott, aztán besegítették az autóba. Még a járókeretet is összecsukták.
– A Gyémánt Idősek Otthonába kérném – mondta Märtha a sofőrnek, és integetett a banki személyzetnek.
Óvatosan visszatette az újságkivágást a zsebébe. Minden pont úgy ment, ahogy tervezte. Egy járókeretes nő sok mindent megtehet, amit mások nem. Újabb medvecukoradag után kutatott a zsebében, és elégedetten dúdolgatott. Ahhoz, hogy a terve működjön,
akikkel együtt énekelt, és akikkel több mint húsz éve összejárt. Persze nem kérdezheti meg őket csak úgy, nincs-e kedvük bűnözőnek állni, hanem fortély útján kell maga mellé állítania őket. De aztán, ebben biztos volt, meg fogják köszönni, hogy jobbá tette az életüket.
*
Märtha búgó hangra ébredt, amit csipogás követett. Kinyitotta a szemét, és megpróbált rájönni, hol van. Hát persze, az otthonban. És nyilván Gereblye zajong, azaz Bertil „Gereblye” Engström, akire mindig az éjszaka közepén jön rá az ehetnék. Ilyenkor berak egy adag ételt a mikróba, aztán elfeledkezik róla. Märtha felkelt, és a járókeretére támaszkodva kiment a konyhába. Dünnyögve kivette a sütőből a paradicsomszószos makarónit a húsgolyóval, és álmodozva nézett a szemben lévő házra. Az éjszaka közepe volt, de néhány lámpa még égett. Azokban a lakásokban biztos van rendes, igazi konyha, gondolta. Korábban nekik is volt, de az új vezetőség a spórolás jegyében leépítette. Mielőtt a Gyémánt Kft. átvette az idősek otthonát, az étkezések voltak a nap fénypontjai, és mindig csodás illat lengte be az ebédlőt. De most? Märtha ásított, és a pultra támaszkodott. Nem, majdnem minden rosszabb lett, ő pedig egyre többet ábrándozott. Igen, most is milyen remeket álmodott… Majdnem olyan érzés volt, mintha tényleg ott állt volna a bankban. Talán a tudatalattija átvette az irányítást, és mondani akar neki valamit. Az iskolában, ahol tanított, mindig tiltakozott valami ellen. Fellépett az értelmetlen rendelkezésekkel és az ostoba újításokkal szemben. De furcsamód itt az otthonban csak úgy elvolt. Hogyan lassulhatott le ennyire? Azok, akik nem tűrhetik tovább egy ország kormányát, forradalmat szítanak. Ezt akár itt is meg lehetne tenni, ha sikerülne a maga oldalára állítani a többieket.
Ugyanis – és ez most kissé ijesztő volt – az álmai majdnem mindig valóra váltak.
Catharina Ingelman-Sundberg: Rablás uzsonnára
Animus, 2017
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: Thinkstock
