Bankot rabolni csúnya dolog, de ettől még imádjuk újra és új végignézni, ahogy valaki besétál az ajtón, előveszi a fegyvert és elegánsan elkéri a széf tartalmát. Mármint a filmekben, a valóságban nyilván kevésbé szórakoztató. A banditák iránti rajongás nem holmi divat, gyakorlatilag gyakorlatilag egyidős a filmtörténettel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy már az első amerikai kasszasiker is egy nagy vonatrablásról szólt, amely azzal okozott jókora riadalmat 1903-ban, hogy az egyik szereplő még a nézőkre is rálőtt a vászonról. A téma azóta is megunhatatlannak bizonyult, így Antal Nimród Viszkisének elég erős előképekkel kell majd felvennie a versenyt. Fosztogatni persze sokféleképpen lehet, egész máshogy csinálja például Woody Allen, George Clooney vagy épp Robert De Niro. Olykor a kezdők bénázása, máskor épp a hidegvérű profizmus adja a varázsát, és persze nagyon sok múlik a balhék igazi ötletgazdáin, a rendezőkön is. Íme a legemlékezetesebb bankrablások a filmtörténetből:
Szemtől szemben
Kezdjük is rögtön a műfaj etalonjával. A Szemtől szemben nemcsak azért alapmű, mert végre egy kávézóasztalhoz ültette Al Pacinót és Robert De Nirót, hanem mert itt látható minden idők egyik legütősebb rablásjelenete is. A helyszín Los Angeles egyik forgalmas bankfiókja, ahol a vérprofi bűnöző élete utolsó nagy balhéjára készül. A dolog ott kezdődik, hogy senki sem tud úgy besétálni egy bankba, mint De Niro, akinek két pillantás elég a feszültség megteremtéséhez. És persze ott van Michael Mann, aki éppolyan hideg profizmussal vezényli le a jelenetet, ahogy öltönyös bűnözőink a nagy rablást. De hiába megy olajozottan az akció, a pokol természetesen elszabadul, az olajozottan induló akció tízperces tűzpárbajba torkollik. A néző legnagyobb örömére.
Holtpont
Oké, elsőre tényleg kicsit nevetségesen hangzik a „szörfös bankrabló” szókapcsolat, de Kathryn Bigelow filmje után már egy kicsit elnézőbbek vagyunk ezzel. A Holtpont ugyanis mindent kihoz a témából, amit csak lehet, a film akciójelenetei pedig ma már műfaji klasszikusnak számítanak. A szörfös srácoknak van humoruk: nem harisnyát, hanem egykori elnökök fröccsöntött maszkjait húzzák a fejükre a rabláshoz. Ki tudna annak ellenálni, mikor Ronald Reagan elkiáltja magát, hogy “rock and roll”, majd csőre tölti a shotgunt, és Nixonnal a nyomában megindul az ajtó felé. Keanu Reeves és Patrick Swayze közben kibontakozó cuki brománca már csak hab a tortán.
A Sötét Lovag
Talán nem ez a film legemlékezetesebb jelenete, pedig Christopher Nolan Batman-trilógiájának középső, és egyben legerősebb darabja is egy furfangos bankrablással kezdődik. A maszkok a Holtpontot idézik, de stílusban és hangulatban inkább Michael Mann nyomdokain járunk. Nemcsak felütésnek dögös, de a jelenet tökéletesen betölti dramaturgiai funkcióját. Mire körbeér az önpusztító erőszakspirál, tökéletesen felskicceli Joker karakterét, akinek valójában egyetlen szuperképessége van: még az erőszakot és az eszelős káoszt is képes racionális, precíz terv mentén rászabadítani a világra.
Fogd a pénzt és fuss!
„Csak semmi cicó, nálam van a stukker!” Woody Allen már első filmjében bizonyította, hogy a bankrablás nemcsak feszült, de baromi vicces is lehet a vásznon. Például akkor, ha a pénztáros nem bírja elolvasni a papírra vetett fenyegetést, és hosszas kalligráfiai vitába bonyolódik a bűnözővel, amelybe végül a bank teljes személyzete belebonyolódik. De vannak egyéb tanulságok is: az sem árt például, ha a stukkert nem szappanból készítjük, vagy legalább nem egy esős napon próbálunk megszökni a börtönből. De tényleg, jelent egyáltalán valamit az, hogy cicó?
Mint a kámfor
Van, akinek még stukkere sincs szüksége a bankrabláshoz. Például George Clooneynak, aki bűntársat is szemrebbenés nélkül hazudik magának, ha erre van szükség. A Mint a kámfor nem a legerősebb heist-film, ez a rövidke jelenet viszonyt annyira elegánsra sikerült, hogy nem hagyhattuk ki a listából. Clooney tökéletes szélhámos, aki még fenyegetés közben sem zökken ki a hibátlan modorú sármőr szerepéből, és az akció alatt is flörtöl egy kicsit. „Most rabolják ki először? Ne aggódjon, nagyon jól csinálja!” – nyugtatja a riadt pénztárosnőt, mielőtt átvenné tőle a bankjegyeket. Steven Soderbergh amúgy visszaesőnek számít, hiszen rögeszmésen vonzódik a nagy kasszafúrásokhoz. Eddigi filmjeiben háromszor pakolt ki kaszinót Clooneyval (Ocean’s-trilógia), legutóbbi fergeteges vígjátékában pedig egy Nascar-pálya széfjét ürítette ki egy forgalmas versenynapon (Logan Lucky).
Nokas
Az igaz történeten alapuló Nokas Norvégia leghíresebb rablótámadását mutatja be, méghozzá a szemtanúk elbeszélései alapján. Ambícióban tényleg nem volt hiány, a 11 kommandósnak öltözött férfi nem holmi bankfiókokat rohant le, hanem a NOKAS néven futó állami pénzelosztó központot próbálta meg kipakolni. A film hűen követi az eseményeket, csodálatosan komponált hosszúbeállításokban mutatva be az ostrom nyolc, végtelenül feszült percét. Azt is saját szemünkkel láthatjuk például, miért is hívják a golyóálló üveget golyóállónak.
A préri urai
A Howard-tesók csak azt szerették volna, hogy a bank ne forgassa ki őket az örökségükből, ehhez pedig unortodox megoldásokra is hajlandóak voltak. Például elkezdtek kis fiókokat fosztogatni, ami Texas mélyén is mérsékelten törvényes formája a pénzszerzésnek. David McKenzie szomorkás és kietlen, mégis több Oscarra jelölt filmje egyáltalán nem a hideg profizmusról és a nagyszabású, csilli-villi bankrablásokról szól. A szereplők az Isten háta mögött élő, kétségbeesett kisemberek, ám épp ez az alaphelyzet visz hihetetlen feszültséget a rablási jelenetekbe. Na meg a bankban tébláboló texasi öregember, aki nemcsak atyai rosszallását fejezi ki a srácoknak, de a revolverét sem fél használni.
Szexi dög
Jonathan Glazer debütáló filmje a mozgóképes bizonyíték, hogy Sir Ben Kingsley nemcsak a jóságos Gandhit képes eljátszani, hanem a világ legelvetemültebb bűnözőjét is, akinek tényleg senki nem képes nemet mondani. Még Ray Winstone visszavonult gengsztere sem, aki nemrég nyugdíjazta magát a szakmából, hogy egy mediterrán szigeten élvezze hátralévő évtizedeit. Hiába tiltakozik azonban, vár még rá egy utolsó meló. Feltűnik Ian McShane is, súlyos brit arcokból tehát nincs hiány, a csavaros sztori pedig egy trükkös, víz alatti rablásban kulminál.
Kánikulai délután
Sidney Lumet klasszikusa kissé kilóg a sorból, hisz tulajdonképpen az egész film egy nagy bankrablási jelenet. A terv persze nem ez, bankrablóink gyorsan túl akarnak esni a brooklyni akción, ám ez túszejtésbe és hosszas ostromzárba torkollik. A film amúgy megtörtént eseten alapszik, emberünk tényleg azért adta a fejét bankrablásra, hogy pénzt szerezzen barátja nővé operáltatására. Al Pacino zseniálisan alakítja az egyszerre bizonytalan és karizmatikus Sonnyt, már az a szerencsétlenkedés is felejthetetlen, ahogy a puskát kirángatja az ajándékcsomagolásból (sose köss masnit egy puska dobozára!). A rendőrök mellett persze a média is hamar megjelenik, így Lumet itt sem mulasztja el arcunkba dörgölni a társadalomkritikus üzenetet.
Belső ember
Szintén New York, szintén túszejtés, és szintén erős társadalomkritikus töltet. A rejtélyes Dalton nemcsak a pénzre hajt, de a tökéletes bűntényt szeretné véghez vinni. Az igazi machinátor azonban itt nem ő, hanem a rendező, Spike Lee, aki Clive Owen és Denzel Washington macska-egér játékán keresztül rántja le a leplet a korrupt rendszerről. Merthogy a tökéletes bankrablásban nemcsak az elkövetők és a túszok keverednek össze, de természetesen semmi sem az, aminek látszik.
Borítókép: Europress
