A lap 1982-től tíz éven át szünetelt, mai változata 1992. július 1-jén született meg. Első évfordulóján az akkori főszerkesztő, Philippe Val a lap alapértékeire emlékeztette az olvasókat: “Nevetni emberi jog. Az, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben nem illik nevetni, a Nemzetközi Bíróság hatáskörébe tartozik. A Charlie Hebdo ellenálló lap. Ellenáll a barbarizmusnak és a giccsnek.”
Mindenen nevetni
Ez volt a hitvallása a Charlie Hebdo szemtelen elődjének, a Hara-Kiri című havilapnak, amelyet “ostoba és gonosz újság” alcímmel 1960-ban alapított két újságíró és egy karikaturista. Mindhárman a Mad című amerikai szatirikus lapot tekintették példának. Hozzájuk csatlakozott a szerdai merényletben megölt Cabu és Wolinski, valamint Topor, Jacques Lob és Reiser. A lapot 1961-ben, 1966-ban és 1970-ben is betiltotta a belügyminisztérium fél évekre, általában “pornográfia” miatt. Az utolsó betiltás oka az volt, hogy Charles de Gaulle tábornok, volt államfő halálakor a lap karikatúra nélkül a következő címlappal jelent meg: “Tragikus bál Colombey-ban (De Gaulle lakhelyén): egy halott”. A betiltást követően a szerkesztőség nevet váltott és Charlie Hebdóként hetilapként folytatta. Az új címben az első szó De Gaulle tábornok keresztnevének beceneve, az Hebdo pedig a hetilap francia változatának rövidítése.
Nem veszik a lapot? Bunkók. Dögöljenek meg.
Fotók: Europress Fotóügynökség
A továbbra is provokatív újság 1974-ben örömmel búcsúztatta az elhunyt Georges Pompidou államfőt, majd egy évvel később Franco spanyol diktátort. A lap – amely a szélsőjobboldali csoportokról 1977-ben részletes oknyomozó sorozatot közölt – ekkoriban volt a legnépszerűbb, 150 ezer példányban kelt el.
A baloldal 1981-es hatalomra kerülésével a példányszám visszaesett 30 ezerre, s a lap 1982-ben a felhalmozott adósságokkal a háta mögött, támogatók és előfizetők hiányában megszűnt. “Nem látok a francia piacon (egyébként máshol sem) semmi olyat, ami ehhez hasonló, és önök nem veszik. Bunkók. Dögöljenek meg!” – írta a búcsúszámban a lapalapító Cavanna főszerkesztő.
A karikaturisták fiatal generációja, az akkor húszas éveiben járó Charb (a szerdán meggyilkolt főszerkesztő), Riss és Luz a nagy öregekkel (Wolinski, Cabu, Gébé, Reiser, Siné, Cavanna, Willem) és néhány kezdővel 1992-ben újraindították a lapot Philippe Val újságíró vezetésével. Eredetileg át akarták keresztelni Kalasnyikovnak, de végül megtartották az eredeti nevet. A címlapon az akkori államfő, Francois Mitterrand karikatúrája volt látható, aki azon méltatlankodott: “És Charlie Hebdo visszatér!”
A szerkesztőségben ekkor 34-en dolgoztak, köztük 13 karikaturista. Két évvel később a lap már 16 oldalas volt, félig szöveges, féli rajzos kiadásban, 52 ezer példányszámmal, 1996-ban pedig már 70 ezerrel. A csúcsot 1996-ban döntötték meg 122 ezer példányszámmal, Mitterrand halálakor. Cabu ezúttal a szokásosnál kíméletesebb volt, a címlapon “Annyira szerettük egymást” felirat alatt a néhai elnök néz szembe önmagával, “öreg reakciósnak” és “szemét balosnak” nevezve két önmagát.
Számtalan oldalról támadták
A lap Philippe Val megfogalmazása szerint a szekularizációért, a köztársasági eszméért, a demokráciaért és a pacifizmusért küzdött mindig. Minden héten, időszakoktól függően mások támadták: hol a katonák, hol az ultrakatolikus papok, a szélsőjobboldal, a korzikai és baszk nacionalisták. A lap nem ismert tabukat, egy vidámabb, emberibb, szociálisan igazságosabb társadalomért harcolt. “A Charlie Hebdónak az ostobaság elleni harc egyik eszközének kell lennie. Ezenkívül semmiben sem értünk egyet” – mondta egy interjúban Luz a szerkesztőségen belüli óriási vitákra utalva.
A szerkesztőség mindig szerda délelőtt ült össze. Kiértékelték az aznap megjelent lapszámot, majd szombatig mindenki szabad volt, akkor kezdődött újra a közös munka. Hétfőn a karikaturisták együtt dolgoztak a címlapon, mindenki több javaslatot is benyújtott, és közösen választották ki a címlaprajzot.
Az elmúlt húsz évben 15 sajtóper indult a lap ellen, 14-et az ultrakatolikus szélsőjobboldal indított, s csak egy volt összefüggésben az iszlámmal – mondta 2012-ben Charb. A Muzulmán Vallás Francia Tanácsa 2012-ben elítélte “az újfajta iszlámellenességet” az abban az évben újra közzétett Mohamed-karikatúrák kapcsán. A muzulmánok legfőbb franciaországi intézménye “patologikus és rögeszmés magatartással” vádolta meg 2013-ban a lapot, amikor Mohamed élete címmel képregényt közölt.
Az ellenállás szigete
A lapot ekkoriban már egyre kevesebben olvasták. Philippe Val főszerkesztőnek a Zöldek melletti állásfoglalásai és az Európai Alkotmány 2005-ös támogatása, majd a baloldali kormányok iránti nyílt szimpátiája miatt egyre többen megváltak az újságtól. A belső válság akkor robbant ki, amikor Sinét 2008-ban az akkori államfő, Nicolas Sarkozy politikusnak készülő fiáról, Jeanról közölt antiszemita írása miatt Val elküldte a laptól. A főszerkesztő egy évvel később távozott: a France Inter közszolgálati rádió elnökének nevezték ki. A szerdán meggyilkolt Charb ekkor vette át a lap irányítását, amely az elmúlt években az “ellenállás szigetének” nevezte magát.
Az anarchistákból, zöldekből, kommunistákból és trockistákból álló szerkesztőséget egyre több támadás érte. Sokan a szemtelen, provokatív, antiklerikális hangvétele miatt kedvelték. Mások viszont rasszizmussal, iszlámellenességgel vádolták, és a szélsőjobboldali Minute-tel állították párhuzamba.
