Emlékszem, előfordult már, hogy társaságban valami nagy marhaságot mondtam – abban bízom, hogy a barátaim azóta elfelejtették, pontosan mit is. Vannak viszont kifejezetten szép emlékeim például a gyermekkoromból – jól emlékszem, micsoda kaland volt a Rám-szakadék mellett táborozni, de azt, hogy azon a héten mennyire hiányoztak a szüleim, szinte már el is felejtettem.
Tudatunk természetes és fontos eszköze a felejtés. De mi a helyzet azokkal az emlékekkel, amiket nem magunkban őrzünk? Elképesztő mennyiségű információt osztunk meg magunkról a különböző közösségi oldalakon önként (elgondolkodtató, hogy magánéletünk szentségéért mégis aggódunk). Mi több, vannak olyan nyomok, amelyeket nem is tudatosan hagyunk magunk után – gondolok itt például az interneten kiválóan követhető (információ)fogyasztási szokásainkra. Ha pedig átlépünk az offline életbe, „emlékeket” gyártunk magunkról a mobilszolgáltatók adatbázisaiban, a térfigyelő kamerák felvételein, a bankkártyás vásárlásainkkal…
Ezen információk fölött, bár rólunk szólnak, csak korlátozottan rendelkezhetünk. A hétköznapok sodrásában elveszítettük a kontrollt felettük: valljuk be, hogy fogalmunk sincs, hogy az áruházlánc a marketingcéllal gyűjtött adatokat meddig őrzi meg, hogy nem tudjuk, az okostelefonunk valamely szenzorán érzékelt jeleket hová küldi tovább… Nem lenne megnyugtatóbb, ha e külső emlékek ügyében egy, a tudatunkhoz hasonló, általános érvényű mechanizmus működne? Első lépésként beemelhetnénk az alapvető emberi jogok közé a felejtést, nem?
Total Recall 2013
Nagyjából ezeket a kérdések merülnek fel, ha az ember a híres osztrák tech-kiállításon kóborol. Az Ars Electronica Fesztivál Linz talán leghíresebb látnivalója: 1979 óta rendezik meg és évente mintegy harmincötezer látogatója van. Minden évben más-más téma köré szervezik a fő kiállítást, amit a Prix Ars Electronica verseny, konferenciák, koncertek, előadások kísérnek. Az idei téma az emlékezés – és a felejtés – volt.
Fotó: at-c.org
Saját (sejt)katasztrófák
A Total Recall kiállítás egyik legérdekesebb darabja Reinhard Nestelbacher The Cell Camera című projektje. Nestelbacher saját magából kiemelt és fényérzékennyé tett sejtjeit szaporította, diakerethez hasonló tárolóba helyezte, majd képeket vetített rájuk. A sejtek a fényre és árnyékra emlékezve tárolják a „látott” formát. Nestelbacher a képek kiválasztását sem bízta a véletlenre: egy vonatszerencsétlenség, a Challenger űrrepülőgép katasztrófája, a fukushimai erőmű tragédiája jelennek meg. Csupa olyan esemény, amelyekre mindannyian éles fényű pillanatfelvételként emlékezünk.
Gyermekkorunk játékai
A fesztiválon azért könnyedebb, vidámabb emlékekkel is találkozhattunk: a régi Tabakfabrik épületében például számítógépes játékkiállítást építettek. Az első Xboxtól a különböző otthoni számítógépeken és korai konzolokon át egész egy 1958-as Tennis for Two másolatáig sorakoztak a gépek. Ha eltekintünk a gyerekkori játékokkal való találkozás örömétől, talán a Tennis for Two a gyűjtemény legizgalmasabb darabja: a teljesen analóg gép hangosan kattogva rajzolja az oszcilloszkóp képernyőjére a háló fölött repkedő teniszlabdát.
Vissza-génsebészet
A legősibb információtároló eszköz, a DNS, szintén forró téma: a szintetikus biológia sok olyan kérdést vet fel, amire hamar választ kell találnunk.
Georg Tremmel és Shiho Fukuhara munkája, a Common Flowers/White Out olyan kék szegfűt mutat be, amit a Florigene nevű cég génsebészet útján fejlesztett ki. Tremmel és Fukuhara megpróbálja a genetikai változtatást „visszacsinálni” és a kék szegfű génállományát az eredeti állapotra visszaállítani. Kérdés, hogy ha a kék szegfűből ily módon sikerül újra fehér szegfűt csinálni, az a növény vajon génmódosítottnak számít-e? És vajon ezek a módosított létformák – a szoftverekhez hasonlóan – képezhetik-e valaki szellemi tulajdonát?
A tökéletes felejtés: a nemtudás
Az 1990-ben kezdődött Human Genom Projekt feltárta az emberi szervezet teljes örökítőinformációját, a 2002-ben elindított HapMap Projekt pedig olyan adatbázist hozott létre, aminek alapján statisztikailag megállapítható egy-egy ember örökletes betegségekre való hajlama. De mit jelent valójában, ha elmondják nekünk, hogy ötvenéves korunkra 60 százalékos esélyel végbélrákunk lesz? Milyen következményekkel járhat ez az egészségbiztosítás, karrier, család szempontjából? Tanulmányok megmutatták, hogy mellrákra és prosztatarákra hajlamos nők, illetve férfiak közül nagyobb arányban lettek csakugyan betegek azok, akik tudtak örökletes hajlamukról. De vajon valóban hasznos ez a tudás?
