Elég nagy esemény, ha félezer ember megjelenik január második hétvégéjén egy budapesti jazzkoncerten, mert félezer ember nem szokott január második hétvégéjén megjelenni egy budapesti jazzkoncerten. Márpedig most a Trafóban megtörtént a csoda. Igaz, annyi turpisság volt a dologban, hogy a három fellépő norvég zenekarból tulajdonképpen egy sem játszott jazzt, sokkal inkább mindenféle jazzközeli zenék voltak terítéken, de ez nem változtat azon, hogy kisebbfajta csoda történt.
Más kérdés, hogy milyen volt mindehhez a műsor, mert az azért nem tudott végig csodálatos lenni – sokkal inkább hullámzott a színvonala. És a Sidsel Endresen-Hakon Kornstad duó fellépésével kapásból völgyben indult. Endresen papíron a hangja határait feszegeti, valójában egyszerűen hülye hangokat ad ki, vagy teljesen átlagos dallamokat énekel halandzsanyelven, aminek következtében hol Kurt Schwitterstől az Ursonatét juttatja az ember eszébe, hol meg egy iskolai tehetségkutatót, pedig egyik sem kellemes emlék. A helyzetet ráadásul társa, Kornstad se nagyon tudja javítani, mert attól még, hogy loopokat használ, és tud kopogni a szaxofonja billentyűjével, az ő játéka sem érdekes. Amikor Endresen a koncert háromnegyedénél egy nyikorgó ajtót imitált torokhangon, csendben megjegyeztem, hogy ezzel a nyöszörgéssel négyévesen sokat idegesítettem szegény anyámat, amire az a felelet érkezett, hogy „most visszakapod”. Hiába, egyszer mindenért megfizetünk.
A mélypontot viszont szerencsére csúcstámadás követte: jött Eivind Aarset és két dobosból meg egy basszusgitárosból álló – de alkalomadtán xilofonon és fűrészlapon vonóval is zenélő – csapata, a Sonic Codex Orchestra. Pár éve, amikor Nils Petter Molvær együttesének tagjaként a Millenárison lépett fel Aarset, az volt az első dolog, ami feltűnt, hogy ez a fazon mindjárt lefolyik a székéről. Ezzel szemben így szólóban (mint azt már láthattuk korábban is) néha egészen nekifeszül és ágaskodik – viszont magamaga helyett gyönyörűen hullámoznak a szerzeményei. Hogy Endresenhez hasonlóan ő is tudatosan keres-e új lehetőségeket, abban nem vagyok biztos (lehet, hogy egyszerűen csak gitározgat), mindenesetre neki sikerül találni is valamit, mégpedig olyasmit, hogy attól teljesen egyedivé válik a játéka, meg úgy egyáltalán az egész zenéje.
A jazzhez köze ennek már csak névleg van, brutális rockolások és omlós ambient tirádák felelgetnek egymásnak benne (sőt a koncert közepe táján előkerült némi blues is), de mindegyik sajátos csavart kap, és átitatódik valami kellemesen hideg éjszakai-hajnali hangulattal. A vicc az egészben az, hogy ha akarjuk, könnyen ki lehet fejteni minden hatást Hendrixtől Badalamentin át Garbarekig a dalokból, még sincs megközelítőleg hasonló zene sem. A két dob hol izomból ugyanazt a ritmust hozta, hol körbeudvarolták egymást, a basszus pattogott felettük vagy elbújt köztük, a zenekarvezető játéka pedig hol ernyőként borult erre az alapra, hol az egészet körbecikázta, hol meg az ég tudja mit művelt – hegesztőgép hangjától a szférák zenéjéig minden jött belőle. A legkülönlegesebb pedig az egészben az, hogy mivel mindezt teljesen magától értetődően csinálta, közben egy fél pillanatra nem jutott eszébe az embernek, hogy „apám, ez mekkora gitáros”. Na, hát pont ezért ő az egyik legnagyobb.
A vastapssal búcsúztatott, és ennek nyomán be nem tervezett ráadást is játszó Sonic Codex Orchestra után a Kjetil Møster szaxofonista vezette Møster! elég nagy hátrányból indult, és meglehetősen fárasztó zenét is játszott, így a záró koncert alatt lassan, de ütemesen ürült a terem. Bő félháznyi néző mindenesetre kitartott a végsőkig, és nem is hiába, mert a maga fárasztó módján azért nem volt ez teljesen érdektelen produkció. A három fellépő közül ez a csapat állt a legközelebb a hétköznapi értelemben vett jazzhez, ugyanakkor ők voltak azok is, akiknek a zenéjét jazznek nevezni nemcsak, hogy nem kell, de nem is szabad, mert a legjobb esetben is csak jazzrock volt, sokszor meg egyenesen orgonás progrock és két lábdobos progresszív metál lett belőle. Így természetesen bujkált benne valami erősen maszturbatív, villantós-virgázós jelleg is, de a horrorfilmzenés intermezzókkal szépen leültetett, majd szó szerint rémisztő hirtelenséggel újra beinduló műsor mégsem csak lelkes magamutogatásból állt, hanem határozott hangulati ív szerint épült, és így inkább volt zene, mint puszta hangszeres akrobatika. Maradni tehát egyáltalán nem volt kár, de a lényegről az sem csúszott le, aki lelépett, mert ahhoz kétség sem férhet, hogy ki volt az este – sőt talán egész január – fénypontja.
