David Cameron volt brit kormányfő külügyminiszterként tért vissza. Az ügy hátterében közvetlenül az áll, hogy Rishi Sunak miniszterelnök és Suella Braverman belügyminiszter a nagy-britanniai palesztinpárti tüntetések kapcsán folytattak nyilvános csörtét. Sunak a szólásszabadságra hivatkozva arra utasította a kormányt, hogy engedélyezze a demonstrációkat. Braverman – a Konzervatív Párt radikális szárnyának vezető személyisége – viszont a magyar kormányéhoz hasonló álláspontot foglalt el. Szerinte az októberi Hamász-terrorakció tükrében minden palesztinbarát megmozdulás az iszlamizmus pártolása, ezért betiltandó. Mivel a közrendért felelős belügyér a saját területére vonatkozólag szállt szembe a miniszterelnökkel, Sunak azonnali hatállyal menesztette.
Shunak ezután James Cleverlyt helyezte át az egyik miniszteri székből a másikba: külügyminiszterből lett a belügyért felelős. Így kapta meg a megüresedő pozíciót Cameron.
Bár egyes döntésekkel nem értettem egyet, számomra egyértelmű, hogy Rishi Sunak erős és rátermett miniszterelnök, aki példamutató vezető ezekben nehéz időkben
– nyilatkozta Cameron a kinevezése után, majd hitet tett a nyugati szövetségi rendszer mellett.
A csere hátterében azonban több van, mint pusztán két politikus személyes konfliktusa. Nagy-Britanniában előreláthatólag 2024 decemberében lesz parlamenti választás. A Konzervatív Párt jelen állás szerint csúfos vereséget szenvedne, ezért Sunak régóta keresi a kulcsát annak, hogy a zuhanást megállítsák,
A brit történelemben nem példa nélküli, hogy egy korábbi, akár bukott kormányfő később miniszterként térjen vissza. Azonban legutóbb Alec Douglas-Home-mal történt hasonló, az 1970-es években.
Egyetemről a bársonyszékek közelébe
David Cameron 1966. október 9-én született Londonban egy jómódú családban. Középiskolai tanulmányait a nagy presztízsű Eton College magángimnáziumban végezte – hasonlóan a brit politikai elit számos tagjához. Ezután Oxfordban hallgatott filozófiát, politikatudományt és közgazdaságtant. Miután kitüntetéssel diplomázott, rögtön a politika közelébe került: 1992-től a Konzervatív Párt kutatási központjában helyezkedett el, ahol több miniszternek is adott tanácsokat. Amikor 1997-ben a toryk elvesztették a választásokat, átment a versenyszférába, és egy kommunikációs cégnél dolgozott, később annak igazgatója lett.
2001-ben ellenzéki képviselőként tért vissza a politikába. Karizmája és kiváló szónoki képességei révén hamar fontos pozíciókhoz jutott: a párt frakcióvezetője, majd 2005-ben elnöke lett. A konzervatívok 2010-es győzelme Cameront emelte a kormányfői székbe.
Politikai irányultsága az egyetemi évei alatt alakult ki. Csatlakozott az Oxfordi Konzervatív Diákszövetséghez, ekkortól erősen befolyásolta gondolkodását a Benjamin Disraeli, viktoriánus-kori politikus által képviselt „one-nation conservatism” („egységes nemzeti konzervativizmus”). Amíg a 19. századi klasszikus liberálisok vagy az 1980-as, ‘90-es években a pártot uraló thatcheristák szerint az egyén teljes egészében maga felel a sorsáért, ezen irányzat hívei úgy gondolják: Nagy-Britanniában mindenki egyazon nemzet része, ezért a közösség és az egyén felelősséggel tartoznak egymásért.
Cameron nem tekinthető teljes egészében ezen irányzat hívének, sok elemző szerint inkább thatcheristának számít. Annyi bizonyos, hogy társadalmi kérdésekben inkább progresszívnek tűnik, és kormányzása a morális kérdések helyett a hétköznapi életet befolyásoló, főleg gazdasági ügyekre koncentrált. A később fejlemények miatt fontos leszögezni, hogy Cameron és hívei eredetileg pártolták Nagy-Britannia uniós tagságát.
Cameron kormányon: út a brexitig
Cameron a Tony Blair-éra után került kormányra, koalícióban a Liberális Demokrata Párttal. A konzervatív-liberális kormány a 2008-as gazdasági válságot követően vette át az ország vezetését, annál is inkább, mivel ez rengette meg a Munkáspárt támogatottságát. Cameron köntörfalazás nélkül jelentette be, hogy az országnak fájdalmas intézkedésekre lesz szüksége. Megkezdődött az „austerity”, azaz a megszorítások máig tartó időszaka. Ennek köszönhetően a GDP-hez viszonyított államadósságot 2015-re sikerült a felére csökkenteni. A kritikusok szerint azonban a megszorítások a szegénység és az egyenlőtlenség növeléséhez vezettek. A radikálisabbak odáig mennek, hogy azt állítják: a kormány szándékosan vont el forrásokat, mégpedig azért, hogy a privatizációs programokat megindokolhassa (az egészségügyben korábban szinte monopolhelyzetben levő NHS esetében is részleges magánosítás történt).
Cameronnak tehát kevéssé volt lehetősége vagy szándéka a „nemzeti konzervatív” gazdasági program véghezvitelére. Sikereket könyvelhetett azonban el az államadósság lenyomása mellett társadalmi kérdésekben, például a melegjogok terén. 2014-ben Cameron átvitte a parlamenten a melegházasságot legalizáló törvényt. Margaret Thatcher a jelenlegi magyar szabályozáshoz hasonlóan kitilttatta az LMBT-témájú szexuális felvilágosítást az iskolákból, Cameron lépése ezért mérföldkőnek számított. Ennek megfelelően meg is osztotta a pártot. A konzervatívok keményvonalasabb része neheztelt a kormányfőre, bár pártszakadás nem történt.
Brexit: a vég kezdete
2015-ben Cameronnak országgyűlési választáson kellett megvédenie a kormányfői székét. Kormánya egyrészt sikeresen fékezte meg az államadósságot, és belavírozta magát a mérsékelt konzervativizmus pozíciójába. Pontrendszert vezetett be a bevándorlók elbírálásában, így a nyitott kapuk elve vagy a teljes elutasítás helyett azokat részesítették előnyben, akik a brit gazdaság számára értékesek voltak. A Munkáspárt eközben még mindig nem heverte ki a 2010-es vereséget. Cameron azonban nem dőlhetett hátra. A megszorítások ugyanis nagyon népszerűtlenek voltak, ráadásul alulról jövő civil kezdeményezések és sztrájkok nehezítették azok véghezvitelét.
A kormányfő éppen ezért úgy döntött, hogy egy sokak számára fontos identitáskérdést tesz meg a választás tétjének. Cameron azt ígérte, hogy népszavazást ír ki Nagy-Britannia uniós tagságáról. Ezzel összefüggésben tárgyalásokat kezdett Brüsszellel a brit tagság egyes feltételeinek újrafogalmazásáról. A csomag több javaslatot tartalmazott. Legfontosabb kitételei azonban a további EU-integráció, azaz az „ever closer union” megállítására, az erre szolgáló garanciákra, illetve egyes jóléti transzferek megvágására vonatkoztak volna.
Az európai uniós alapelvek miatt minden uniós állampolgár számára ugyanazok az állami segélyek és jóléti támogatások járnak, akkor is, ha az adott államba csupán bevándoroltak. Ha pedig a bevándorló szülők gyerekei már másik államban tartózkodnak, akkor is jár nekik a családtámogatás.
A tervezet másik része az európai integrációra vonatkozott. Egyrészt Nagy-Britannia mentességet kapott volna minden olyan, a tagállamok kapcsolatát szorosabbra fűző új uniós direktíva alól, amit London túlzottnak értékelt. Másrészt bevezettek volna egy úgynevezett „piroslapot”: ha 15 tagállam elutasítja az Európai Parlament bármely döntését, az visszakerül a parlament elé. Ezekkel a brit kormányfő az euroszkeptikusok vitorlájából akarta kifogni a szelet, annál is inkább, mert a Brit Függetlenségi Párt (UKIP), Nigel Farage vezetésével egyre erősödött.
Eleinte még minden jól ment, a nyugati és északi államok jóléti sovinizmusból (hiszen nekik is kedvezett egy ilyen precedens) vagy a brit kilépés elkerülése érdekében, a kelet-európaiak pedig a szubszidiaritás és a tagállami vétók erősítése miatt elfogadták a megegyezést. A konzervatívok megnyerték a 2015-ös választást, az EU-val kötött megegyezést pedig 2016 elején aláírták. Cameron győztesnek hirdette ki magát, a reformokat és a brexit-népszavazást törvénybe iktatták, majd kiírták a referendumot.
Az egyezmény gyakorlati megvalósításának kapcsán azonban semmiben sem egyeztek meg a felek. Az Európai Bizottság jelezte ugyan, hogy a parlament és a tanács elé terjeszti a megegyezést, ám ez korántsem jelentett ratifikálást. Több elem betartatása alapszerződés-módosítást követelt volna. Az EU-szkeptikus szellemet pedig ekkor már nem lehetet visszagyömöszölni a palackba. Bár a kormányfő a maradás mellett kampányolt, a pártja megosztott volt. Az euroszkeptikus nem volt elégedettek a szerénynek ítélt reformokkal, amelyek ráadásul bizonytalan kimenetelűek voltak. Másrészt úgy érezték, eljött az ő idejük, és egy sikeres kampány a hatalomba repítheti őket – kitúrva onnan a mérsékelt tábort.
2016. június 23-án a britek szerény többséggel ugyan, de a kilépés mellett voksoltak. Cameron bejelentette, hogy kudarcot vallott, ezért lemond, és átadja a kormányt egy brexit-párti politikusnak. Utódja a hasonlóan mérsékelt, a maradás mellett kampányoló, de a brexitet elfogadó Theresa May lett. Őt azonban három év, nagyrészt kudarcos, legalábbis a brexit-tárgyalások tekintetében eredménytelen kormányzás után Boris Johnson követett. A korábban, londoni főpolgármesterként is liberálisnak számító Johnson a brexit populista zászlóvivőjévé brandelte át magát, és 2019-ben történelmi győzelemre vezette a torykat. Megosztó személyiségével azonban sok politikustársát elidegenítette magától: végül a Covid-karantén idején tartott kormányzati bulik miatt kényszerítették lemondásra. Liz Truss rövid és komédiába (illetve kis híján gazdasági káoszba) hajló kormányzása után került hatalomra Rishi Sunak. Ő már egyértelműen a mérsékelt szárny képviselője, az már más kérdés, hogy mindezt egy jelentősen jobbra tolódott Konzervatív Párton belül kell értelmezni. Ennek jele az is, hogy visszahozta a kormányba Cameront, akinek az első útja Ukrajnába vezetett a kinevezése után.
Sunak sakkjátszmája
Cameron kinevezése annak fényében értelmezendő, hogy krízishelyzetekben a brit kormányfők gyakran nyúlnak a kabinet személyi állományának átrendezéséhez. Márpedig a Konzervatív Párt igencsak bajban van: a Munkáspárt hatalmas, egyes felmérések szerint 20 százalékos többséggel vezet a brit közvélemény-kutatások szerint. A konzervatívok pedig azt kockáztatják, hogy két szék között a pad alá esnek.
Hagyományos bázisuk, a főleg délkelet-angliai vagy londoni elővárosokban élő jobb módú rétegek egyre inkább a Liberális Demokraták felé kacsintgatnak. Ők ezt kihasználva a progresszív identitáspolitika vagy a korábbi választásokon slágertéma EU-pártiság helyett helyi ügyekkel kampányolnak. Ide tartozik a kertvárosok zöldövezeti jellegének megtartása is, főleg ennek a szavazórétegnek az elcsábítása miatt. Mindeközben a Keir Starmer pártelnöksége alatt a hazafiasabb hangját megtaláló Munkáspárthoz a brexit miatt ideiglenesen a torykhoz pártolt észak-angliai iparvidék konzervatívabb munkássága szivárog vissza.
Sunak tehát nemigen tudja, melyik irányba induljon. Az elmúlt egy évben kemény hangot ütött meg genderügyben, és Afrikába deportálta volna az illegális bevándorlókat (ezt éppen a napokban tiltotta meg a Legfelsőbb Bíróság). De ide tartozik Braverman kinevezése is, aki a toryk legradikálisabb hangjának számít.
Kérdéses azonban, hogy a miniszterelnök taktikája mennyire lesz eredményes. Braverman menesztésével Sunak veszélyes ellenséget szerzett magának. Ha a közel egy év múlva esedékes választást a toryk elbukják, az könnyen a pártelnöki székébe kerülhet. Addigra pedig elképzelhető, hogy Braverman a radikálisok vezetőjévé növi ki magát, és hátbaszúrja a miniszterelnököt. Ennek a pártban nagy hagyománya van. Elképzelhető tehát, hogy 2025 januárjától Nagy-Britannia miniszterelnökét Keir Starmernek, a Konzervatív Párt elnökét pedig Suella Bravermannek fogják hívni.
