A Boris Johnson által vezetett Konzervatív Párt 2019-es sikerét minden bizonnyal kiemelkedő győzelemként kezeli majd az utókor politikatudománya. A Johnson-recept lényegét egy sajátos választási koalíció megalkotása jelentette, mely magába foglalta a hagyományosan munkáspárti közép- és észak-angliai választókerületek, valamint Dél-Anglia vagyonosabb, ingatlantulajdonos választópolgárait is. A siker elengedhetetlen feltétele volt, hogy a konzervatívok nyíltan brexitpárti pozíciója képes volt hidat képezni a két, társadalmilag és politikailag sok tekintetben különböző választói csoport között. Emellett a szintén közös nevezőnek számító társadalmi konzervativizmus és egy baloldalibb gazdaságpolitika lehetővé tette a konzervatív szavazótábor korábban elképzelhetetlen szélesítését.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Johnson konzervativizmusképe legalábbis részben a XIX. századi miniszterelnök, Benjamin Disraeli által is fémjelzett pragmatikus, atyáskodó, „egy nemzet” felfogást tükrözte. A brit konzervativizmus e hagyománya igencsak háttérbe szorult az ötvenes évek, Harold Macmillan által is reprezentált „jóléti”, majd a hetvenes-nyolcvanas évek Margaret Thatcher által képviselt „liberális” konzervativizmusának előretörésével. Az „egy nemzet” régi receptjének és Johnson nem kevés szórakoztatóértékkel bíró karakterének ötvözése kiemelkedő sikereket hozott a Konzervatív Párt számára. Persze a politikától nem idegen módon a személyi ügyek sokszor a nagyívű gondolatok és elképzelések kudarcához vezetnek. A Johnson bukásához is vezető, Covid-járvány alatti partibotrány nem pusztán a kormányfő személyének hiteltelenítette el vezetett, de a konzervatívok alól is kirántotta azt a támaszt, amelyen a 2019-es stabil választási győzelem nyugodott. A Johnson-éra számos frusztrációja a brit Konzervatív Párt messze földön híres megújulási szellemével kiegészülve végül egy igen rövid életű, de politikailag annál kártékonyabb kísérletben csúcsosodott ki.
Félresikerült kísérlet
A partibotrány által megtépázott tekintélyű Johnson miniszterelnökségére Rishi Sunak lemondása mondta ki a halálos ítéletet. Az indiai származású, mérsékelt jobboldali pénzügyminiszter lemondása sokakban azt a benyomást keltette, hogy a miniszterelnöki poszt jövendő várományosa hátba döfte a párttagság körében igen népszerű főnökét. Kevés meglepetéssel szolgált tehát, hogy Johnson lemondását követően a tagság körében rendezett vezetőválasztáson Sunak alulmaradt legfőbb kihívójával, Johnson külügyminiszterével, Liz Trussal szemben. A személyi konfliktusokon túl sokan nehezményezték Sunak balra húzó gazdaságpolitikáját, amelynek következményeként több évtizedes magasságokba emelkedtek az Egyesült Királyság adóterhei. A radikális adócsökkentéssel és a szabályozói környezet fellazításával kampányoló Truss megválasztása sokak szemében megfelelő válasznak látszott Sunak elképzeléseire.
Truss igen magas elvárások és a Konzervatív Párt nagyfokú megosztottsága mellett foglalhatta el a miniszterelnöki széket. Az ígért intézkedések (vállalati nyereségadó- és személyi jövedelemadó-csökkentés, az EU-s szabályozások lazítása, autonóm befektetési övezetek létrehozása) végrehajtását jó pár hétre megakasztotta II. Erzsébet királynő halála és az uralkodó tiszteletére tartott gyászidőszak. Bár a pénzügyminiszter, Kwasi Kwarteng mini-költségvetésként elhíresült gazdasági csomagja késve érkezett, meghirdetésekor annál nagyobb politikai és gazdasági vihart kavart.
A Konzervatív Párt dogmatikus piacpárti szárnyáról érkező Truss-Kwarteng duó a gazdasági elemzők és újságírók minden várakozását felül- vagy inkább alulmúlta. A korábban beígért, mintegy 30 milliárd fontra rúgó adócsökkentési csomag végül 45 milliárdos lett, amire rárakódott a kampányidőszakban egyáltalán nem emlegetett, 150 milliárd fontra rúgó rezsicsökkentési csomag. Nem csoda, hogy a 30 milliárdos csomagra készülő pénzügyi világot valóságos sokként érte a mintegy 200 milliárdosra rúgó „mini-költségvetés”. A pénzügyi befektetők rohamosan igyekeztek megválni brit állampapírjaiktól, ami az államadósság után fizetendő kamatterhek drámai emelkedéséhez vezetett. A Truss-Kwarteng kísérlet rámutatott, mégsem igaz a tézis, mely szerint az államok korlátlanul költekezhetnek különösebb negatív következmények nélkül. A kamatok emelkedése nem csupán az állam finanszírozási terheit, de a jelzáloghiteles háztartások hiteltörlesztését is drámai mértékben a megemelte.
A nagyobb gazdasági problémákat csak a brit központi bank kibővített kötvényvásárlási programja volt képes orvosolni.
A gazdasági problémák mellett politikai nehézséget okozott, hogy a csomag olyan elemeket is tartalmazott mint a leggazdagabbak által fizetett, legmagasabb személyi jövedelemadó-kulcs eltörlése. Bár ezen intézkedés költsége elenyésző volt a csomag egészéhez viszonyítva, a Munkáspárt kitartó kommunikációja és az intézkedések félresikerült tálalása nem kevés politikai tőkébe került a konzervatívok számára.
Bár a Munkáspárt már 2021 novemberében, a Johnson-féle botrányok kirobbanásakor átvette a vezetést a közvélemény-kutatásokban, Truss miniszterelnökségének legkritikusabb napjaiban előnye mintegy 30 százalékpontra nőtt. A Truss-féle kísérlet nem pusztán gazdasági káoszt és rég nem látott népszerűségvesztést okozott a toryk számára, de egy jó időre eltemette a Konzervatív Párt piacpárti szárnyának esélyeit is.
Unalmas stabilizáció
Liz Truss lemondásával az Egyesült Királyság legrövidebb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke lett. Nem csoda, hogy távozása után az újabb vezetőségi választás helyett a korábban alulmaradt Rishi Sunak megigazulva foglalhatta el a pártelnöki széket. Az új miniszterelnök politikai karrierje 2015-ben kezdődött, amikor beválasztották a brit törvényhozásba, Richmond választókerület brexitpárti képviselőjeként vált ismertté. Korábban dolgozott a világ egyik legnagyobb befektetési bankjánál, a Goldman Sachsnél is. 730 millió fontos (több mint 300 milliárd forintos) vagyona messze kiemelkedő a szélesebben vett brit politikai osztály körében. Az új miniszterelnök a gazdaság stabilizálásának ígéretével foglalta el hivatalát, valamint többek közt a korábbi miniszterelnök, David Cameron egészségügyi minisztere, Jeremy Hunt pénzügyminiszteri kinevezésével mérsékelte a Johnson-kabinet korábbi karakteres jobboldali arculatát.
A Sunak és kabinetje által végrehajtott gazdasági kiigazítás (ami nagyrészt a korábban Truss által tett ígéretek visszavonását jelentette) hamar megnyugtatta a pénzpiaci szereplőket. A korábban említett brit államkötvényhozamok már Sunak kinevezésének hírére csökkeni kezdtek. Az új vezetés nem pusztán a gazdaság stabilizálásával aratott kezdeti közpolitikai sikereket, de az EU-val való eredményes együttműködés a brexit kapcsán felvetett északír vámhatár problémáját is kisebb-nagyobb hibákkal ugyan, de megoldotta. A tavaszi költségvetésbe foglalt beruházások után járó adókedvezmények bevezetése és a gyermekgondozási rendszer kiterjesztése is költséghatékony, pragmatikus szemléletet tükröztek. Nem csoda, hogy a Konzervatív Párt támogatottsága kis mértékben emelkedett az elmúlt hónapokban.
A közpolitikai sikerek ellenére ugyanakkor a toryk jelentős politikai problémákkal találják szembe magukat. A miniszterelnök keveset szerepel a nyilvánosságban, és a párt a politikai üzenetek közvetítésében sem remekel. A kormány által sokat hangoztatott „Ruanda-terv”, amelynek keretében az Egyesült Királyságba érkező illegális bevándorlókat a kelet-afrikai országba szállítanák letelepedési kérelmük elbírálása idejére, nem élvezi a brit választópolgárok támogatását. Aligha véletlen, hogy a májusi önkormányzati választás alkalmával egyes választókerületekben a konzervatívok nem a hivatalban lévő miniszterelnök, hanem Boris Johnson és más ismert karakteres politikusok arcát helyezték szórólapjaikra.
A politikai problémákra rárakódott a gazdasági problémák visszatérése. Az Egyesült Királyság igen komoly inflációs problémákkal küzd. A 7,9 százalékos júniusi adat nem csupán az eurozóna (5,5%), de az egész Európai Unió (6,4%) értékét meghaladta. A brit inflációs bajok megkövetelik, hogy a központi bank szigorúbb monetáris politikát kövessen. Nem véletlen, hogy egyes állampapírhozamok ismét a rossz emlékű „mini-költségvetés” utáni szintjük felé tendálnak. Az inflációs helyzet romlásával és a gazdasági mozgástér szűkülésével a kormány politikai mozgástere is szűkült. Hiába nézünk választási év elébe, a kormány nem vezethet be „népszerűségjavító” intézkedéseket, adócsökkentést, hiszen ezek csak rontanának az így is igen súlyos inflációs helyzeten. Bár az idei évre vonatkozó korábbi, igen sötét növekedési előrejelzést módosították, és minden jel szerint az Egyesült Királyság nem kerül recesszióba, a fent ismertetett problémák miatt ez a konzervatívok számára kevés vigasszal szolgál.
Egy még újabb Munkáspárt
Egy elhíresült anekdota szerint Margaret Thatcher arra a kérdésre, hogy mit tart politikai karrierje legnagyobb sikerének, úgy válaszolt: az Új Munkáspártot. A korábbian marxista üzenetekkel operáló, avítt Munkáspárt 1997-ben a Tony Blair által végrehajtott fordulat után súlyos vereséget mért a tizenhét éve hatalomban lévő Konzervatív Pártra. A karizmatikus Blair által vezetett New Labour a Thatcher által is hirdetett piacpárti gondolatok átvételével és a centrum felé mozdulással története legnagyobb sikerét aratta. Az eredmény bebizonyította, hogy a konzervatívokat nem a szélsőbalról, sokkal inkább középről lehet leváltani. A Munkáspárt jelenlegi, a 2019-es súlyos vereség után megválasztott elnöke, Sir Keir Starmer a blairi recept alapján ismét a centrumból vág neki a toryk elleni küzdelemnek, középre menetelése során pedig nem kímélte egykori párton belüli ellenfeleit sem.
Starmer nem tartozik a kimondottan karizmatikus politikusok közé. A londoni sztárügyvéd a Jeremy Corbyn által vezetett árnyékkormány brexitügyi minisztereként vált ismertté. Corbyn botrányokkal övezett kampányát és súlyos választási bukását követően Starmer egy vezetőségi választás keretében került a Munkáspárt elnöki székébe. Árnyékkabinetje közel sem tükrözi a Corbyn által korábban képviselt, keményvonalas baloldali populista karaktert. A centrista árnyékkormánytagok kinevezése mellett eltávolította a pártból a szélsőbaloldali, valamint korábban antiszemitizmussal vádolt tagokat. A tisztogatásnak Corbyn is kárvallottja lett, akit nem pusztán parlamenti mandátumától fosztottak meg, de 2024-ben a párt immár jelöltként sem kívánja indítani az általános választáson.
A személyi ügyeken túl a Starmer-kabinet gondosan ügyel arra, hogy igazán megosztó ügyekkel ne szerepeljen a nyilvánosságban. A külföldi rezidensek adókedvezményének vagy épp a Lordok Házának eltörlése és az ezekhez hasonló tervek nem igazán kavarják fel a brit köznyilvánosságot. Emellett a meghirdetett gazdasági program is nagy részben Joe Biden gazdaságpolitikájának egyfajta brit adaptációja, középpontjában az igen semmitmondó zöldenergia-finanszírozás áll. Emellett, bár az ellenzék rendre támadja a kormány vélt hiányosságait a közszolgáltatások (különösen az egészségügy) finanszírozása terén, a megosztó közalkalmazotti sztrájkok kapcsán nem foglal állást. A Munkáspárt számára jelenleg éppen elég a konzervatívok hibáinak emlegetése és felnagyítása, valamint a valóban félresikerült „mini-költségvetés” folyamatos napirenden tartása.
Innen szép nyerni
A konzervatívok támogatottságának zuhanása nem pusztán a közvélemény-kutatásokban, de az idei év önkormányzati és időközi választásainak eredményében is megmutatkozott. A párt mintegy ezer önkormányzati képviselői helyet vesztett májusban, ami a szakértők pesszimista várakozásait tükrözte. Emellett a Munkáspárt a kétezres évek eleje óta először rendelkezik a legtöbb önkormányzati képviselői hellyel, ami komoly eredmény Starmerék számára. Hasonló eredményekkel szolgáltak a július 20-án tartott időközi választások, amelyekre Boris Johnson és a hozzá lojális képviselőtársai parlamenti mandátumukról való lemondása után került sor. A három versenyből a konzervatívok kettőt elvesztettek, Boris Johnson korábbi körzetét néhány száz szavazattal sikerült megtartaniuk. A Munkáspárt és Liberális Demokraták által megnyert kerületekben több mint 30 százalékos konzervatív előnyt fordítottak meg az ellenzéki pártok. Az eredmények egyértelműen a „kék fal” megbomlását jelzik.
Az ellenzék esélyeit tovább növeli, hogy az elmúlt választások alapján úgy tűnik, az elégedetlen brit választók eredményesen alkalmazzák a taktikai szavazást a konzervatív képviselők eltávolítása érdekében. Ennek köszönhető, hogy a 2015-ben megsemmisülés szélére sodródó Liberális Demokraták ismét meghatározó politikai erővé lépnek elő, különösen a dél-angliai kerületekben. A Munkáspárt esélyeit az is növeli, hogy Nicola Sturgeon skót kormányfő lemondásával – akit a nyár elején rövid időre őrizetbe vettek pártfinanszírozási visszásságok miatt – és a Skót Nemzeti Párt meggyengülésével jó eséllyel számos képviselői helyet tudnak majd visszaszerezni a korábban a Munkáspárt által dominált Skóciában.
Bár e tényezők és a Munkáspárt közvélemény-kutatási eredményei mind az elsöprő ellenzéki siker felé mutatnak, továbbra is kétséges, hogy a legnagyobb ellenzéki párt képes-e összeszedni a fordításhoz szükséges több mint százötven parlamenti helyet a feltehetően jövőre megrendezett általános választáson. Az önkormányzati választások után készített mandátumbecslések alapján a Munkáspárt pusztán relatív, de nem abszolút többséget szerezne a törvényhozásban, így kormányozni csupán a Liberális Demokraták külső támogatásával vagy egy formális parlamenti koalíció megalkotásával lenne képesek. A Liberális Demokraták jó eséllyel tartózkodnának a formális koalícióalkotástól, hiszen 2010-es, a konzervatívokkal kötött szövetségük szinte a párt teljes megsemmisüléséhez vezetett a 2015-ös választáson. Emellett a Munkáspárt előtt álló feladat történelmi mértékű, hiszen a párt ekkora parlamenti hátrányt mindössze háromszor volt képes megfordítani története során (1929-ben, 1945-ben és 1997-ben), és mindhárom esetben súlyos változások álltak a háttérben (az 1926-os általános sztrájk, a második világháború, illetve az Új Munkáspárt megjelenése).
Bár háborús konfliktus jelenleg nem tépázza az Egyesült Királyságot, a közalkalmazottak elégedetlensége, valamint a sztrájkok ma is meghatározó részei a brit közéletnek, és a Munkáspárt középre húzása is adott a fentebb felsorolt meghatározó változások közül. A helyzet leginkább az 1997-es választásra hasonlít, amikor is a tizenhét évnyi kormányzásban megfáradt konzervatívokat egy megújult, centrista Munkáspárt szorította ki a hatalomból. Jelenleg nagy különbséget jelent, hogy egy esetlegesen hivatalba lépő munkáspárti kabinet rosszabb gazdasági környezetet és jóval szűkebb politikai mozgásteret örökölne, mint Blair kormánya. Az inflációs problémák, az eladósodás és az egyre szűkülő költségvetési mozgástér komoly kihívások elé állítanák az igen drága közpolitikai ambíciókkal hivatalba lépő Munkáspártot. Persze a helyzet hasonló lenne a konzervatívok esetében is, így a gazdasági helyzet által kijelölt kényszerpálya talán évek óta a leginkább meghatározó a közelgő parlamenti választáson.
Igen valószínű, hogy jövőre véget ér a Konzervatív Párt tizennégy éves kormányzása az Egyesült Királyságban. A David Cameron által véghezvitt modernizáló fordulatot a brexit-népszavazás, Theresa May kormányát a lehetetlen EU-s tárgyalási folyamat, Boris Johnson karrierjét a személyes hibái, míg Liz Truss kísérletét a gazdasági inkompetencia futtatta zátonyra. Bár a jelenlegi miniszterelnök, Rishi Sunak törekszik az elődei által elkövetett hibák kijavítására, a konzervatívok most sokkal inkább a politikai történések elszenvedői, semmint alakítói.
