Az Orbán-kormány kommunikációját legkésőbb szeptember óta meghatározza az Oroszországgal szembeni európai szintű szankciók bírálata. A miniszterelnök kötcsei beszédében belengette, hogy Magyarország megpróbálja majd megakadályozni, hogy az uniós szankciókat meghosszabbítsák. A kormányfő érvelése szerint a Moszkvával szembeni kényszerintézkedések gazdasági ára túl nagy, a télen az európai ipar negyven százaléka is leállhat. A probléma pedig nem fog magától eltűnni, a háború elhúzódhat akár 2030-ig is. A témában nemzeti konzultáció indult, amelynek fontosságát csak növeli, hogy a kormányzat már szinte egy szinten kezeli a kérdést kedvenc külpolitikai témájával, a migrációval.
Természetesen azzal nehéz lenne vitatkozni, hogy a szankciók húsbavágó negatív hatással vannak Európára és Magyarországra is. Az is bizonyos, hogy ha valaki azt várta, hogy az oroszok hirtelen leteszik a fegyvert az európai intézkedések miatt, az csalódott. Én azzal is egyetértek, hogy a válság kimenetelét és a szankcióknak szerepét ebben még egy darabig nem fogjuk látni, és elképzelhető, hogy utólag egyes intézkedéseket bánni fogunk.
Ebből ugyanakkor egyáltalán nem következik, hogy bármilyen szankciót jelenleg fel kéne oldani, sőt: függetlenül annak hatékonyságától a mostani fellépésből való kihátrálás olyan stratégiai hiba volna az EU részéről, melynek következményei beláthatatlanok lennének. A témában két, egymással összefüggő, de önálló kérdés keveredik:
- működnek-e a szankciók,
- és okos dolog lenne-e most feladni őket?
Működnek-e a szankciók?
A magyar közbeszéd érthető módon azt a kérdést teszi fel újra és újra, hogy vajon a szankciók működnek-e. Erre általánosságban lehetetlen válaszolni: a „szankciók” nagyon sokféle intézkedést foglalnak magukba, melyeknek egymástól eltérő logikájuk és hatékonyságuk van. Abban a legtöbb szakértő, így például Rácz András és Demkó Attila is egyetért, hogy a technológiai vagy kettős felhasználású termékek Oroszországba jutását meggátoló intézkedések, illetve az orosz elit egyes tagjai elleni fellépések hasznosak.
A viták persze az energetikai szankciók körül a legélénkebbek, és függetlenül a szélsőségesebb kormányzati és ellenzéki hangoktól, nincsenek egyértelmű válaszok. Deák András is úgy fogalmazott, hogy az orosz olajimport leállítására vonatkozó intézkedés egyfajta „szakadékba ugrás” volt, aminek még nem látjuk pontosan a következményeit. Ugyanakkor még ezeknél a szankcióknál sem az a legjobb kérdés, hogy „működnek-e” – egyrészt számos intézkedés még nem lépett életbe, másrészt – függetlenül néhány európai politikus átgondolatlan megnyilatkozásától –
A nemzetközi politikában a kényszerintézkedések rengeteg különböző célt szolgálnak, nem csak azt, hogy a megcélzott kormány rögtön összeomoljon vagy megváltoztassa viselkedését. A jelenlegi helyzetben fontosabb, hogy megnöveljék az árat, amit Oroszország fizet az ukrajnai beavatkozás megindításáért, illetve hogy elrettentsenek másokat hasonló cselekedetektől.
Néhány hónap alatt lehetetlen belátni, hogy ezeket a célokat sikerült-e elérni – a nemzetközi közösségben a mai napig vita folyik róla, hogy az Észak-Koreával és Iránnal szemben évtizedekkel ezelőtt hozott kényszerintézkedések sikeresek voltak-e. Egyszerűen nem rendelkezünk elég információval, hogy számvetést végezzünk. Így tehát most bármilyen szankciót feladni arra hivatkozva, hogy azok nem érték el a céljukat, olyan lenne, mint egy hét után kidobni egy új serpenyőt, mielőtt még ténylegesen használnánk.
Most kell-e feloldani a szankciókat?
A szankciók hatékonyságára vonatkozó kérdésnél ezért tehát szerintem fontosabb az, hogy most, 2022 őszén van-e bármi értelme feloldani őket. Ez a két dilemma persze összefügg, de messze nem olyan szorosan, mint amennyire elsőre tűnhet: abból, hogy néhány szankció nem hatékony, nem következik feltétlenül, hogy azokat fel kell oldani, ha pedig egy szankció jól működik is, attól még egy adott pillanatban stratégiai okból meg lehet (és néha meg kell tudni) válni.
Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy más stratégiai helyzet egy szankció életbe léptetése, és más egy meglévő szankció eltörlése. Eltérő ugyanis a politikai kontextus: más meghozni vagy nem meghozni egy döntést, mint egy meglévő intézkedést annak tényleges kifutása előtt felrúgni, hiszen annak önmagában is komoly hitelességi és hatalompolitikai következményei lehetnek. Így tehát
valamint az orosz agresszió kapcsán kialakult és önálló életre kelt narratívaháborúra is.
Így tehát még ha feltesszük is egy pillanatra, hogy az összes, Oroszország ellen hozott intézkedés nekünk jobban fáj, mint az oroszoknak, szerintem akkor sem szabadna most feloldanunk őket. (Persze más lenne a helyzet, ha az unió túlélése forogna kockán, de ettől jelenleg nincs okunk félni). Ezzel ugyanis azt üzennénk Moszkvának, Pekingnek, Washingtonnak és a világ többi részének is, hogy Európa gyenge és a levegőbe beszél. Hogy nem tűrjük el az agressziót – kivéve, ha az elhúzódó válsághoz vezet, ami minket is érint.
Évtizedek hibáit fizetjük most meg
Persze ez mind nagyon szépen hangzik, mondhatjuk, de „stratégiai hitelességgel” nem tudjuk befűteni az otthonainkat. Ez természetesen igaz, és valóban szociális érzéketlenségre vall, ha ezt a szempontot elfelejtjük, vagy ha a kiszolgáltatott rétegekkel fizettetjük meg az európai világpolitikai projekteket.
Ugyanakkor fontos két dolgot tudatosítanunk. Egyrészt a szankciók csak egy részét képezik az uniós fellépésnek, nem légüres térben működnek, így nem önmagukban érdemes értelmezni őket, hanem egy tágabb stratégia részeként (melynek például része az Európa legtöbb országában a rászorulóknak nyújtott energetikai támogatás, valamint Ukrajna katonai és gazdasági megsegítése). Ha úgy érezzük, hogy nem ideális az európai Oroszország-politika, az nem feltétlenül a szankciók miatt van. Okos politikával csökkenthetők a szankciók negatív hatásai, más lépésekkel összehangolva pedig megsokszorozhatók a pozitív hatásai.
Másrészt fontos észben tartanunk, hogy ha most télen fázni fogunk, annak csak látszólag a szankciós politika az oka. Ukrajna megtámadásáról egyedül az orosz rezsim tehet, még ha a válság kialakulásában felelősség terheli bizony az európai (benne a magyar) eliteket is. Ők ugyanis az elmúlt évtized(ek)ben mutatott tétlenségük, stratégiai hibáik sora és rövidlátásuk miatt bírálhatók nemcsak az energiabiztonság, de az Oroszország-politika területén is.
Igaz ez az Európai Unió egészére, de Magyarországra kifejezetten, mivel az Oroszországtól való függőségünk érdemben nem csökkent. Ha most visszatáncolunk a szankcióktól, azzal nem tüntetjük el e hibás politikai döntések költségét, csak elodázzuk azok megfizetését. Lehetett volna máshogy – de ehhez már késő.
A szerző az olaszországi Ca’ Foscari Egyetem Marie Curie Cofund ösztöndíjas kutatója.
