Bukarest Trianon óta gyarmatként tekint Erdélyre

Az erdélyi románok abban bíztak, hogy Nagy-Romániában Erdély lesz a modernizáció motorja, ehhez képest Erdély csak az egyesülés tárgya lett, és a regátiak afféle gyarmatként kezelték

– mondta egyik előadásában Berde Nándor történész.

Tény, a Kárpátokon túli román régiók intézményes szervezettsége, gazdasági, társadalmi fejlődése, a lakosságnak a becsületes munkához való viszonyulása, értékítéletei Erdélyhez, valamint a Partiumhoz, a Bánsághoz képest már Trianon előtt a homályba vesztek. Az elmúlt száz esztendő során pedig a bukaresti politika csupán a megszerzett régió gazdasági forrásainak megkaparintására, az épített örökség lerombolására törekedett, meg sem fordult a mindenkori kormányok, politikusok fejében, hogy az élethez, a munkához, a közösségépítéshez szükséges minőségi kapcsolati rendszereket is importálják a hegyeken túlra. Sőt, mai napig célja a Regátnak (Moldva, Havasalföld és Dobrudzsa, azaz Románia Kárpátokon túli része) Erdély saját szintjére való lezüllesztése, a balkáni gondolkodásmód meghonosítása. Ami a hosszú évtizedek során számtalan területen sikerült is.

Az értékek eltiprása

Az elmúlt évszázad során Erdélyt megfosztották az összes gazdasági vezénylő pálcájától. Erdély gazdasági erejének alapját a bányakincsek (szén, földgáz, só), a hozzájuk kapcsolódó iparágak, valamint a természeti szépségekhez kapcsolódó turizmus jelentették-jelentenék. Trianon óta igyekszik Bukarest a Kárpátokon túli megyéket Erdély szintjére emelni – sikertelenül. Először Moldvát és Havasalföldet próbálták fejleszteni, ám ez kudarcot vallott, ezért, hogy laposítsák az értékgörbéket, belevágtak Erdély lezüllesztésébe. Egyetlen példa: az 1924-es bányatörvény előírta, hogy az altalajkincsek az állam tulajdonát képezik, az energiaforrások csak koncesszióban termelhetők ki, ám az érintett részvénytársaságok kötelesek 70 százalékban románokat foglalkoztatni. Csakhogy egyik napról a másikra lehetetlenség volt lecserélni a dolgozókat. Hasonló etnikai purifikáció zajlott a kereskedelmi és iparvállalatoknál. Később Ceauşescu őrült és erőn felüli iparosításba kezdett Erdélyben, aminek fő célja azonban nem az országrész felemelése volt, hanem a lakosság hígítása, a nemzetiségi arányoknak a betelepített román munkaerővel való „feljavítása”. A hét évtizedes megtaposási politika 1989 után sem omlott össze, igaz, a felfújt kommunista állami cégek sorra csődbe mentek, zömüket lebontották, miközben a betanított munkásként Erdélybe telepített, jórészt iskolázatlan románok helyben maradtak.

Trianon 100 a szomszédban: feszültséget, hallgatást, de történelmi gesztust is szült

A centenáriumi évforduló egy külön fejezete, ahogy a Magyarországgal szomszédos államok emlékeznek vagy épp nem emlékeznek Trianonra. Hogy viszonyul ma Románia, Szerbia, Szlovákia vagy Ukrajna az évszázados békeszerződéshez?

Száz év után Erdélyben nincs számottevő, a bányakincsekre alapuló nehézipar, vegyipar, a történelmi régió pedig csak azért nem süllyedt Moldva vagy Olténia szintjére, mert a rendszerváltást követően – Bukarest és a fővárost körbeölelő Ilfov megye mellett – ide telepedtek az olcsó, betanított munkaerőt vadászó nyugati multik.

Ennek köszönhetően egyébként korábban mélyszegény megyék – Hunyad, Fehér, Beszterce-Naszód, Szilágy – a 2007-es uniós csatlakozást követően most lassan kidugják fejüket a homokból.

Magyarországgal ellentétben Románia nem főváros-centrikus, mai napig türelemjáték olyan erdélyi románra bukkanni, aki akár egynapos hivatalos kiküldetésre is szívesen utazna Bukarestbe. Ezért aztán Erdély szellemi értékeit, magasan képzett munkaerejét a Regát alig tudta átszipkázni a Kárpátokon.

A gazdasági értékek mellett a mindenkori bukaresti hatalom szinte egyáltalán nem támogatta Erdély kulturális örökségének megőrzését. A kommunizmus idején a főúri kastélyokba, nagybirtokok főépületeibe, a vadászházakba intézményeket, kórházakat, szociális otthonokat költöztettek, miközben várták az értékes ingatlanok összeomlását. Mai napig nincs olyan országos kastély-felújítási program, amely támogatná legalább az állagmegőrzést. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az értékes épített örökség java Erdélyben található. A helyzeten a több sebből vérző restitúciós törvények sem javítottak.

Bukarest szinte tapsolt örömében, amikor fakitermelési bányavasutak tucatjai szűntek meg, felszedték a síneket, s habár sok helyen román kezdeményezésre próbálják megmenteni a megmaradtakat, erre nincs központi pályázati forrás. Hasonlóan tűrték-tűrik mai napig a régi fürdők lepusztulását – hogy csak az európai hírű Herkulesfürdőt említsük. A négyes páneurópai vasútvonal romániai szakaszának felújítása, az erdélyi autópálya-építés kizárólag nyugati nyomásra történik, nem véletlen, hogy Bukarestet mai napig nem köti össze autópálya egyetlen uniós fővárossal sem.

De kizsigerelték az erdélyi turizmust is: hiába kötik össze a nagyváradi, kolozsvári, marosvásárhelyi reptereket járatok tucatjai európai városokkal, gyors, korszerű busz- és vonatjáratok hiányában lehetetlenség eljutni A-ból B-be. Ugyanakkor a román politikai hatalom egyetlen lejt sem költ sportközpontokra, ezért a vonzó természeti értékek, hegyek ellenére sincsenek nemzetközi télisport-rendezvények, de még egy B kategóriás kerékpárverseny sem, az extrémsport-lehetőségekről nem is beszélve.

Szellemi lezüllesztés

Erdélyben Trianon előtt is hangoskodott a román nacionalizmus, és főként azon román politikusok körében, akik Budapesten tanultak, és természetesen kiválóan beszéltek magyarul. Az Erdéllyel való 1918-as egyesülés korifeusai közül Vasile Goldiş Budapesten, Bécsben tanult, még tanított is budapesti gimnáziumban, Ştefan Cicio Pop is magyar iskolákba járt, majd budapesti, bécsi egyetemeken cizellálódott. Bukarest azonban már 1918 előtt komoly tapasztalatok gyűjtött az idegengyűlölet terén, többek között az 1878-as függetlenségi háborút követően, amikor megszerezték Dobrudzsát, és azonnal elkezdték az ott élő török, bolgár, örmény kisebbség jogfosztását, beolvasztását. A Fekete-tenger melletti tartományban és a moldvai csángók körében gyakorolt asszimilációs politikát vezették be Erdélyben is: a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert, 1922–1926 között államosították a magyar iparvállalatokat, pénzintézményeket, diszkriminatív adópolitikát vezettek be a magyarok ellen, szűkítették az anyanyelv használatát, és hatékony eszközök tárházát vetették be a magyarság jogfosztása érdekében.

Csakhogy a beolvasztási hadjáratnak áldozatul esett a multikulturalizmusban, a rigorózus intézményrendszerben felnövő, ott szocializálódó románság is, hisz ők is padlót fogtak a Bukarestből Erdélyre kényszerített közigazgatási, gazdasági fejetlenségtől és központosítástól. Erre a tényre azonban a jóhiszemű erdélyi románságnak csak szűk köre döbbent rá az 1989-es rendszerváltás után, de addigra már a többséget – éllovasok a betelepítettek, akik életükben nem láttak még kisebbséget – annyira átitatták nacionalizmussal, hogy ma már eszükbe sem jut hangos szóval követelni nagyobb önállóságot Erdélynek, beleértve a Partiumot és a Bánságot is.

Ennek egyik oka, hogy lassan kihalnak a bukaresti önkényuralmat, központosított gyarmati rendszert gyűlölő románok, hisz az 1989 után születettekből már hiányzik a regionális öntudat, az uniós csatlakozás pedig ennek írmagját is kifüstölte.

Zahorán Csaba: Súlyos károkat okoz, ha egy politikai erő kizárólagossá akarja tenni a saját Trianon-képét

A történésszel arról beszélgettünk, miként alakult az elmúlt száz évben a békeszerződés emlékezetpolitikája.

A másik ok, hogy habár Erdély Moldvához, Ó-Romániához (kivéve Bukarestet és a fővárost körbeölelő Ilfov megyét) viszonyítva Románia gazdasági húzóereje, egy esetleges összerdélyi decentralizációs törekvésben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vagy a Fidesz kreálta, majd lepattintott Erdélyi Magyar Nemzeti Párt (EMNP) sosem lenne partnere az ott élő románságnak. Ők kizárólag a székelyföldi autonómiát látják üdvözítőnek a romániai magyarság számára, miközben megfeledkeznek a végeken élő magyarokról.

A Székelyföld számukra tömör, és az időnként megpendített „autonómiatörekvésekkel” (lásd tüntetések, felvonulások, gyűlések) manipulálható a szavazóbázis. A Székelyföld nagy valószínűséggel sosem lesz önálló autonómia Romániában – az EU-nak is borsódzik a háta ettől –, pedig amennyiben a romániai magyar pártok összeállnának a liberálisabban gondolkodó román pártokkal, türelmes, taktikus stratégiával megnyirbálhatnák Bukarest basáskodását, és ezzel megfordíthatnák Erdélyi kifosztásának évszázados folyamatát. Mert Magyarországgal ellentétben Romániában az erős megyék önkormányzatai, vezetői igazi helyi kiskirályok, hisz a választási kampánypénzek tőlük folynak a fővárosi kasszába, és nem fordítva. Más kérdés, hogy a pártcentralizáció is olyan erős, hogy Bukarest akár vidéki jelöltekről is dönthet. Mert végül mégiscsak a kormány osztja le a forrásokat. És ezzel a kör bezárult.

Egy valós közigazgatási reform az erdélyi megyékben hatalmon lévő román pártok szemében is egyelőre illúzió.

Magyar-magyar gyarmat

Miután lecsengett a kettős állampolgárság akadálymentes megszerzésének mítosza, az elmúlt években egyre több erdélyi magyar értelmiségi veti fel – az eltérő véleményeknek is teret adó médiában –, hogy a Fidesznek a romániai magyarság csupán szavazógépezet.

Orbán Viktor romániai magyarságpolitikája legalább három sebből vérzik.

Az egyik, hogy a mindenkori hatalmi párttal és az államfővel nem acsarkodni, hanem okosan kiegyezni kellene. Főleg választási évben, hisz idén szeptember végén helyhatósági, decemberben parlamenti választások lesznek Romániában. Lehet Budapestről beszólni, kikérni, sallert küldeni, de a „bátran kiálló magyar politikus” csak azt felejti el, hogy az általa kilöttyentett trutyi apró retorziók formájában a romániai magyarság nyakába zúdul.

A másik probléma, hogy a Fidesz vakon követi az RMDSZ Székelyföld-centrikusságát. A gazdaságfejlesztési programok, sportberuházások, a látogatások rendre Maros, Hargita és Kovászna megyékre fókuszálnak, ami irritálja a Bánság, a Partium vagy a Máramaros, a Szilágyság magyarságát. Könnyű egy budapesti nemzetvédő fröccsenést követően a tömbmagyarságban csak magyarok közé bemenni másnap dolgozni, de hogy lép be a cégkapun az a hunyadi, temesi, bákói vagy gyulafehérvári magyar, akinek minden kollégája román? Tartalmasabb magyarélménnyel tölti fel a végeken élő romániai magyarokat egy protokolláris magyar-román kormányülés, mint a harci vért.

A harmadik és talán legfontosabb probléma, hogy az Erdélybe folyatott milliárdokat sörétes puskával lövik át, nem pedig célzott ágyúgolyóval. Nyilván Józsi bácsinak kell a magyar támogatás, hogy traktort vegyen, az ifjú vállalkozónak, hogy gépet vásároljon kisüzemébe, csakhogy ettől a célkeresztbe helyezett Székelyföld gazdasági helyzete jottányit sem javul. Nincs koncepció kiválasztott ágazatok okos, hosszú távú fejlesztéséről – idegenforgalom, feldolgozóipar, aki ott él, az döntse el –, amellyel növelhetik a három megye egy főre jutó GDP-jét, hanem a

szórjunk mindenkinek egy morzsát, oszt futás szavazni érte

elv működik. Amíg az RMDSZ-Fidesz tandem így gondolkodik, addig ne csodálkozzanak, hogy 2019-ben az egy főre jutó GDP Hargita megyében 7807 euró, Kovásznában 7855 euró, miközben az országos átlag 11333 euró. Ezzel a teljesítménnyel nem csak országosan, de Erdélyben is a kullogók közé tartoznak.

De a jelek szerint, ez nekik megfelel.

Kiemelt kép: A Nagy-Pietrosz-csúcs 2303 m tengerszint feletti magasságával a Radnai-havasok és a Keleti-Kárpátok legmagasabb hegycsúcsa, 1940–1945 között Horthy-csúcs néven az akkori Magyarország legmagasabb pontja. Fotó: Paul Biris /Getty Images