Január végén, 92 éves korában meghalt Kim Bok-dong dél-koreai emberi jogi aktivista, aki a második világháború alatt a japán hadsereg által prostitúcióra kényszerített úgynevezett vigasznőknek igyekezett igazságszolgáltatást kivívni, és maga is túlélte a háborús nemi erőszak e formáját. Temetésén Mun Dzsein dél-koreai elnök is megjelent. A mintegy ezerfős menet elhaladt a japán nagykövetség előtt. „Japán kérjen bocsánatot!” – követelte a gyászoló tömeg. Ez ugyanis hivatalos formában máig nem történt meg.
A második világháború alatt a japánok az általuk megszállt területeken – Korea, Kína egyes részei, Indonézia (akkor Holland Kelet-India), Fülöp-szigetek, Tajvan – a becslések szerint mintegy
A „vigasznő” eufemisztikus japán kifejezés volt – már amikor nem „hadiellátmány-egységekként” hivatkoztak az emberi mivoltuktól teljesen megfosztott nőkre, akiknek több mint fele a szegény sorsú koreaiak közül került ki. (A Holland Kelet-Indiában elfogott európai nőket a magas rangú tisztek számára tartották fenn.) Aso Tetsuo hadiorvos vallomása szerint eldobható tárgyakként, sőt „nyilvános wc-kként” tekintettek rájuk. A Japán Birodalmi Hadsereg a harmincas években vezette be ezt a gyakorlatot, cinikus módon azzal a céllal, hogy véget vessen a katonák ámokfutásszerű nemierőszak-hadjáratainak. Miután a prostituáltak kevésnek bizonyultak a (természetesen bármi áron, kötelezően kielégítendő) szexuális agresszió levezetésére, tömeges emberrablásokra, fizikai kényszerítésre került sor. Néhány fiatal férfit – többnyire fülöp-szigetekieket – is foglyul ejtettek a saját nemüket előnyben részesítő katonáknak. Jellemző volt, hogy a homoszexualitás büntetése ürügyén erőszakolták őket. Az utolsó ilyen túlélő a 2005-ben elhunyt Walter Dempster volt.
Kim Bok-dong, aki 1926-ban született, mindössze 14 éves volt, amikor elhurcolták, azt állítva, hogy gyári munkára viszik, egyenruhákat kell készítenie. Özvegy, írástudatlan, több gyermeket nevelő anyját a katonák megfenyegették, hogy ha nem engedi el a lányát, akkor a családot árulónak minősítik, mindenüket elveszik és száműzik őket az országból. A fiatal lányt több napi utaztatás után Kína Guangdong tartományában egy bordélyházba vitték, ahol egy orvos megvizsgálta, ezután megverték, majd megerőszakolták. Úgy érezte, hogy így nem élhet tovább, ezért két társnőjével együtt odaadták a takarítónőnek az otthonról kapott kevés pénzüket, hogy hozza el nekik a lehető legerősebb szeszes italt. Halálos alkoholmérgezésben reménykedtek, de rájuk találtak és kimosták a gyomrukat – olyan brutálisan, hogy Bok-dong maradandó egészségkárosodást szenvedett. Több mint öt éven át tengette életét szexrabszolgaként: napi akár ötvennél is több katonát kellett fogadnia, akik hosszú sorban várakoztak, hogy használhassák a testét. A nap végén az orvosok kezelték a nőket, injekciót, fájdalomcsillapítót adtak nekik, hogy másnap is koncként odadobhassák őket a katonáknak. A hétvégék különösen brutálisak voltak: a napi 6-9 órás kínzás végeztével Bok-dong lábra sem tudott állni. Az évek során Hongkongba, Malajziába, Indonéziába, majd Szingapúrba vitték.
Amikor 1945-ben Japán elvesztette a háborút, mindent elkövetett, hogy a „vigaszállomások” létét eltitkolja, a dokumentációt igyekezett eltüntetni, a szexrabszolgákat pedig hadikórházi ápolónőként dolgoztatták. Dok-bong még bő egy évet töltött el így, mire a Szingapúrban állomásozó japán katonák is nagy nehezen megadták magukat. Amikor a nő 1947-ben hazakerült, nem tudta elmondani, hogy min ment keresztül. Nem rendelkezett ehhez a megfelelő szókészlettel, ami érthető, mivel a korabeli koreai társadalom, nem egyedülálló módon, inkább a nők szüzességével, semmint önrendelkezésével volt elfoglalva. Így váltak ezek a nők másodszor is áldozattá: és ha „csak” hallgatniuk kellett, az még a kisebb rossz volt. 2012-ben az akkor 92 éves kínai Wei Shaolan elmondta a 32 című dokumentumfilm készítőinek (ennyi, még életben levő vigasznőről tudtak akkor Kínában): neki ugyan néhány hónap után sikerült megszöknie, de férje szidta, el akarta taszítani, mondván, hogy ő most már romlott nő lett. Anyósa és a szomszédok keltek Wei védelmére, aki ráadásul észrevette, hogy terhes.
Bok-dongnak nem született gyereke (a szexrabszolgaságra kényszerített nők közel negyede meddővé vált). Amikor az anyja férjhez akarta adni, mégiscsak körülírta a vele történteket, mert képtelennek érezte magát a házasságra és nem akarta egy másik ember életét is tönkretenni. Anyja összeomlott, és nem sokkal később szívrohamban elhunyt – Bok-dong szerint a sokk miatt. A nő Puszanba költözött, ahol a nővérei éltek, és egy étteremben dolgozott. Évtizedeken át nem beszélt senkinek arról, amit elszenvedett.
1991-ben Kim Hak-szun volt az első dél-korai túlélő, aki a nyilvánosság elé állt. Elmesélte, hogy fél évszázaddal korábban hogyan ragadták el őt és barátnőjét, és „törték be” nemi erőszakkal.
Nőnek születtem, de sosem éltem nőként. Rosszul vagyok, ha férfi közelébe kerülök
– mondta a következményekről, majd hozzátette:
Miért is kellene szégyellnem magam? Nem én vagyok az, akinek szégyellnie kell magát!
Hak-szun példájából erőt merítve 1992 márciusában Bok-dong is előállt. Ezután sorra jelentkeztek a háborús nemi erőszak további áldozatai. Megalakult a kártérítésüket szorgalmazó koreai szervezet (KCWD), Bong-dong pedig Gil Won-ok kínai túlélővel együtt létrehozta a Pillangó Alapítványt. „Mi, aktivisták, azt szeretnénk, hogy az áldozatok, mint amikor a pillangó kikel a bábjából, megszabaduljanak fájdalmas múltjuktól” – nyilatkozta a névválasztásról Bok-dong. „Hősünk”, „anyánk”, „reménységünk” – így hivatkoztak a túlélő társak Bok-Dongra, aki 1993-ban a bécsi emberi jogi konferencián is képviselte az ügyüket. Azt hitte, ha megtöri a hallgatást, Japán érdemben vállalni fogja a felelősséget, de keserűen tapasztalta, hogy nem így lett. Mivel feltette az életét az igazságra, ott beszélt az általa átéltekről, ahol csak lehetősége volt, ám ez nem változtatott azon, hogy minden egyes visszaemlékezés feltépte a sebeket. A megnyugvás esélyét áldozta fel az aktivizmusért.
1992 januárjában a KCWD elindította a Szerdai Tüntetéseket, amelyek jelenleg is tartanak: a szöuli japán nagykövetség előtt minden szerdán férfiak, nők, fiatalok, idősek, gyerekek, feministák, apácák és túlélők vegyes csoportja követeli a hivatalos bocsánatkérést.
Az azóta eltelt időben a békés rendezvény egyszer maradt el, 1995-ben, amikor Japánt földrengés sújtotta. 2011-ben, az ezredik találkozó alkalmával felállították a Béke Emlékművet: egy, az összes vigasznőt szimbolizáló, mezítlábas fiatal lány szobrát, vállán ülő madárral. A szobor természetesen nagyon szúrta a japánok szemét, és mindent elkövettek az eltüntetéséért. 2015-ben Korea és Japán megállapodott, ennek értelmében Japán kilencmillió dollárnak megfelelő összeget fizetett Koreának. A túlélők többsége tiltakozott, mert a döntés a velük való konzultáció nélkül, a fejük fölött született, márpedig számukra nem az anyagi, hanem az erkölcsi kártérítés lenne az elsődleges. Azt akarják, amit a nők elleni erőszak legtöbb áldozata: az igazság kimondását, vallomásuk elismerését.
Azt akarom, hogy mondják ki: „helytelen volt, amit tettünk, és kijavítjuk a történelemkönyveinket”
– nyilatkozta Bok-dong élete valószínűleg utolsó interjújában, amit az Asian Boss Youtube csatornának adott 2018 októberében. „Kérjenek tőlünk őszintén bocsánatot. Ha ez megtörténik, akkor megbocsátunk. A küzdelmünk nem a pénzről szól. Mást sem csinálnak, mint megpróbálják félresöpörni az ügyünket. Azért harcolunk, hogy ezt ne tudják megtenni. Ez is a történelemhez tartozik.” Hozzátette, hogy ha előre tudta volna, hogy az igazságszolgáltatás ilyen sokat várat magára, nem áll a nyilvánosság elé a történetével.
A japán kormány ugyanis folyamatosan meghazudtolja a túlélőket. Többször előhozakodott azzal, hogy az 1965-ben aláírt megállapodás Dél-Korea és Japán között már önmagában kompenzálta a japán megszállás alatt történteket. Némi pénzadományon kívül többet sosem akartak tenni a túlélő vigasznőkért és a történelmi pontosságért, a túlélők jelentős része azonban nem kért a kompenzáció e formájából. 1993-ban ugyan Yohei Kono szóvivő kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elismerte állításaik igazát, a dokumentumot azonban azóta is folyamatosan támadják (maga Kono 2015-ös nyilatkozatában is fenntartotta a kutatásokon alapuló állításokat, ő maga is beszélt túlélőkkel). Abe Sinzo jelenlegi miniszterelnök viszont 2007-ben nagy felhördülést keltett, amikor
Hata Ikuhito konzervatív történész tavaly megjelent Nők és szex a harci zónában című, angolra is lefordított könyvében azt állítja, hogy a vigasznők (akik 20 ezernél szerinte nem lehettek többen) fizetett prostituáltak voltak, „toborzásukban” pedig (mintha ez mentség lenne) saját honfitársaik is közreműködtek. Az áldozatok szavahihetőségét azzal is próbálta megkérdőjelezni, hogy a túlélők jelentős része szegény sorsú, így alulképzett. Megszólaltatott veteránokat, akik hangsúlyozták, hogy mennyire dühíti őket a „vigasznőügy”, és művészi magasságokba emelte a relativizálást. „Ha arra gondolok, hogy a társaimat elszakították a feleségüktől, gyerekeiktől és alacsony fizetésért harcra kényszerítették őket, néhányan éhen is haltak, akkor azt mondom, hogy ezek a nők még mindig jobban jártak” – idézi az egyik veterántól. A szerző elismeri, hogy akadtak azért nagylelkűbbek is: „Végül is ezek a nők szolgáltak minket – nyilatkozza például a könyvben egy másik veterán. – Ha azt mondják, hogy most rosszul megy a soruk, akkor szívesen adakoznék nekik egy nagyobb összeget.” Ikuhito ezután azzal is előhozakodik, hogy a háborús nemi erőszak nem csak japán sajátosság. Természetesen nem, ezt maga Kim Bok-dong sem állította soha. Amikor tehette, az alapítványán keresztül adományokat küldött ugandai és kongói áldozatsegítő csoportoknak, és saját hazáját is szembenézésre szólította fel: a dél-koreai katonák ugyanis vietnami nőket erőszakoltak.
Kim Bok-dong a kezdetektől a Szerdai Tüntetések állandó résztvevője volt, még nagybetegen, kerekesszékkel is megjelent. Utolsó éveiben egy szöuli közösségi házban élt, ahol művészetterápiával is segítik a túlélőket. Fennmaradt alkotásai szívbe markolóan ábrázolják az átélt borzalmakat, a letolt nadrággal sorban álló, elállatiasodott katonákat, az ágyakon fekvő nők kiszolgáltatottságát. Rákban hunyt el. Yoon Mi-hyang KCWD-elnök szerint haldoklásakor a háború alatt történteket idézte fel újra, majd utolsó szavával a japán kormányt átkozta.
„A vigasznők ügyét a japán társadalom ma is bosszantó tüskeként, nem pedig emberi jogok megsértéseként kezeli” – nehezményezi a Kaori Miyake álnevet használó japán egyetemista lány, akit tizenévesen többéves szexuális abúzust szenvedett el tanárától. A #MeToo örvén kezdte foglalkoztatni a vigasznők témája. Húsz társával (nőkkel és férfiakkal) tavaly Szöulba utazott, hogy beszéljen az egyre fogyatkozó túlélőkkel. „Megtettem, ami tőlem telt, de nem tudtam elérni a célomat: a szexuális erőszaktól mentes világot – mondta Bok-dong munkatársa, az akkor 90 éves Gil Won-ok, miközben megszorította a fiatal nő kezét. – Azt szeretném, ha nektek sikerülne, és a magatok teljességében kibontakozva élhetnétek le az életeteket.”
Kiemelt kép: AFP
