Amikor ezeket a sorokat írom, az Aszád elnök által irányított szíriai hadsereg orosz légi és szárazföldi támogatással éppen beveszi a felkelők utolsó fellegvárát, Aleppót. A hírek szerint eddig már 2200 felkelő adta meg magát, a többiek pedig sorra adják fel állásaikat a városban és menekülnek a senki által nem ellenőrzött területekre, melyet kis eufemizmussal a nyugati médiában a felkelők területeiként jelölünk meg. A valóság azonban az, hogy ezeket a kisvárosokat, falvakat még nagy jóindulattal sem tartja senki sem az ellenőrzése alatt. Senki, aki esetleg meg is tudná védeni őket.
Az államrend elleni felkelők egyetlen stratégiailag és gazdaságilag jelentős várost sem tartanak már az ellenőrzésük alatt.
A forradalom, ami 2011-ben tört ki, ezzel véget ért Szíriában.
Innentől a megtorlások következnek, törzsi- és etnikai alkuk az Aszád-rezsimmel, amik ellen végül is felkelt a nép 2011-ben. Nagyon sokan fognak még meghalni, mire Szíriában megszűnik a fegyverropogás, és utána is: ezt már nem fogjuk látni, mert börtönökben, a világ nyilvánossága elől elzárt helyeken fog történni.
Ha valaki nem követte Szíria vergődését a kezdetektől, az úgy gondolhatja, hogy ami most történik, a civilizáció harca a szélsőséges iszlamista halálszektákkal, elvégre a felkelők közé kell sorolnunk az Al-Kaida helyi fiókjából alakult Nuszra frontot (hogy időközben nevet változtattak, most mellékes) és persze az Iszlám Államot, amit nem szükséges bemutatnunk.
Az, hogy így gondoljunk a szíriai eseményekre, elemi érdeke az Aszád-rezsimnek és persze Oroszországnak. Mással nem nagyon lehetne magyarázni a konkrét civilek ellen zajló, a katonai hadműveletekkel párhuzamos népirtást, illetve a külföldi fegyveres beavatkozást.
A valóság természetesen jóval árnyaltabb. 2011-ben, amikor a szíriai forradalom is kitört, még nem az iszlamisták jelentették a motorját, mint ahogyan általánosan elmondható, hogy az arab tavasz egyetlen forradalmát sem az iszlamisták kezdték el. A követelések, amiket a forradalom megfogalmazott, ugyanazok voltak mindenhol a régióban: a diktatúra felszámolása, szólásszabadság, szabad választások és többpártrendszer.
A problémák azzal kezdődtek, hogy a hirtelen kialakuló politikai vákuumban vetélkedés indult a középhatalmak között, hogy kinek a befolyási zónájába fognak tartozni az „új demokráciák”. Törökország és az Öböl-menti államok megerősítették az iszlamista blokkokat minden országban, remélve, hogy az elmozdítandó kormány helyére egy feléjük elkötelezett kerül, míg Irán és Oroszország mindent elkövetett, hogy Szíriában megőrizzék az évtizedek óta tartó befolyásukat.
A konfliktus, ami kezdetben nem szektariánus volt, és a szír kormányzat ellen zajlott, hirtelen szektariánussá vált. Azok a felkelők is kénytelenek voltak a szélsőséges iszlamistákhoz (nem az Iszlám Állam) csatlakozni, akik nem vallási alapon vettek részt a konfliktusban. Egyszerűen azért, mert az egyébként siíta közeli Aszád-rezsim nem tett különbséget felkelők és felkelők között, másrészt, mert egyedül ezek az iszlamista csoportok, élükön az An-Nuszrával, jutottak egyedül olyan forrásokhoz, mellyel egyáltalán háborúzni lehetett.
A forradalmat kirobbantó szekuláris ellenzék atomizálódott, eltűnt és beolvadt a nagy blokkokba, ezért nem volt már kit támogatnia a konfliktusban a nyugatnak.
Azok, akik egyébként segédkeztek a létrejövésében, nem tudták irányítani többé. Önjáróvá vált és a káoszban igényt tartott a szunnita területekre mind Szíriában, mind pedig Irakban. Az, hogy a 2011-es forradalomhoz képest mennyire „idegen” volt az Iszlám Állam megjelenése Szíriában, jól példázza, hogy nemcsak a Szabad Szíriai Hadsereg, de még az An-Nuszra is fegyveres konfliktusba kerültek velük.
Tévedés tehát elhinnünk az orosz és a szír kormányzati narratívát, ami szerint az iszlamisták mind egyformák Szíriában, és céljuk a kalifátus kikiáltása, a terrorállam létrehozása lett volna.
Számukra nincs több remény, nincs felállás. Nincs többé központ, ami finanszírozni tudná az ellenállást a szíriai kormánycsapatokkal szemben. Szimbolikus jelentőségű is a város bevétele: azt üzeni mindenkinek az országban, hogy a kulcsfontosságú területek ismét a kormányzat kezén vannak. Aszád tehát minden jelentős területet ellenőriz.
Ez persze nem jelenti a fegyveres harcok lezárulását Szíriában. A felkelők, akik ki tudtak törni a városból, a kontroll nélküli területeken élők az utolsó csepp vérükig fognak harcolni a kormányzat ellen – nem azért, mert bármit is remélnek, hanem mert tudják, hogy így is, úgy is halál vár rájuk. Ha nem a lövészárkokban, úgy a rendezést követő megtorlások során.
Aszád elnök, aki ennek a konfliktusnak az egyetlen, véreskezű nyertese, most hátradőlhet. Sikerült erőt demonstrálnia, visszafordítani a helyzetét a teljes vereségből. Most az következik, hogy maga mellé tudjon állítani néhány törzset, helyi etnikumokat. Tárgyalások következnek arról, hogy ki, miért hajlandó behódolni a szedett-vedett, de legkomolyabb fegyveres erőnek az országban.
Az Iszlám Állam is el fog hullani hamarosan, ha pedig Aszád ügyesen játssza ki az oszd meg és uralkodj-kártyáit, és ígéretekkel, juttatásokkal maga mellé tudja állítani a szunnita törzsek szószólóit, a kurd kantonokat, a drúzokat, akár még az országát is visszakaphatja egyben – pár autonómiával, több önrendelkezéssel az etnikumoknak.
Feltéve, ha erre rábólintanak a térség középhatalmai és persze Oroszország. Az Egyesült Államok, sem pedig Európa nem játszik ebben a történetben, a rendezésben érdemi szerepünk nem lesz. Öt éve nézzük popcornt zabálva ezt a konfliktus, amit túlzás nélkül nevezhetünk az emberiség modern kori szégyenének. Nem tettünk semmit, nincsenek bent erőink, amivel egyáltalán leülhetnénk a tárgyalóasztalokhoz. Szíria csak akkor lett érdekes, amikor a háború elől menekülők tömegével jelentek meg a határainkon.
A teljes fegyvernyugvásig még évek telhetnek el. A politikai vákuum felszámolásához tárgyalások szükségesek. Biztosra vehetjük, hogy most már Aszád is hajlandó lesz leülni az asztalokhoz, tekintve, hogy már nála vannak a magas lapok, ő fog diktálni, és persze a szövetségesei.
Bármi lesz is az eredmény, Európa nem fogjuk megköszönni. Bárki, aki részt vett a forradalomban és a fegyveres ellenállásban – függetlenül, hogy szekuláris vagy iszlamista – a mi határainkon fog állni és menedékjogot kérni.
