Magyar idő szerint szerda hajnalban néhány óra alatt fordult meg a világ az amerikai politika főszereplőivel és az őket követőkkel: a választás napján még 70-80 százalékos valószínűséget adtak Hillary Clinton győzelmének, ám a tényleges szavazatszámok alapján ez gyorsan csökkenni kezdett – a reggel végül pedig a republikánus jelölt Donald Trump győzelmét hozta. Egyelőre fogalmunk sincs, milyen elnök lesz Trump és milyen hatással lesz az európai vagy épp a magyar politikára, az ingatlanmágnás több mint egy évvel kezdődött útja és a kampány számos tanulsággal szolgálhat a hazai folyamatokra nézve is.
Trump a republikánus előválasztás egyik legfurább jelöltje volt – semmiféle politika tapasztalattal nem rendelkezett, olyan témákat és nyelvezetet használt, ami idegen volt a mainstream amerikai elittől, ugyanakkor nagyon hamar kiderült, hogy a választók számára nagyon is vonzó ez a stílus. A Republikánus Párt vezetése kétségbeesve nézte, hogyan menetel Trump, és hogyan válik egyre inkább realitássá, hogy ő lesz a jelölt. A pártelit komolyan aggódott azért, hogy Trump ugyan a republikánus szavazókat meg tudja szólítani, választást azonban nem lesz képes nyerni. A tegnapi eredmény erre cáfolt rá, egyúttal igazolta is, hogy az előválasztások betöltik a funkciójukat: a republikánus párt szavazói kiválasztották azt a jelöltet, aki győzni tudott – még akkor is, ha a Republikánus Párt meghatározó politikusai tétlenül nézték e folyamatot. Nem úgy a Demokrata Pártnál, ahol Hillary Clinton egyértelműen preferált volt Bernie Sanderssel szemben, és ahol a pártelit delegáltjain keresztül ténylegesen is hatást gyakorolt az eredményre – azzal együtt, hogy Clinton a szavazók között is legyőzte Sanderst, nem csak a delegáltak számában.
Mindebből magyar szempontból az következhet, hogy
Természetesen az amerikai és a magyar párthelyzet ebből a szempontból alapvetően tér el, és jól látjuk, hogy a hazai baloldali, liberális pártok már az indulás feltételein is össze tudnak veszni.
Másrészt a tegnapi eredmény azért is okozott ilyen nagy meglepetést, mert a közvélemény-kutatások túlnyomó többsége alapvetően egyetértett abban, hogy Hillary Clinton messze esélyesebb jelölt – lényegében csak a „kötelező eredményt” kell hoznia a győzelemért. Az első adatokból úgy tűnik, hogy bizonyos választói csoportok preferenciáját és aktivitását nem sikerült jól mérni és ez különösen a billegő államokban – amelyek megnyerése döntő – Trump javára fordította a helyzetet. Egyelőre kérdéses, hogy mekkora hatása volt annak, hogy Hillary Clinton győzelme szinte borítékolható volt, míg Trump egy bizonytalan, némiképp vállalhatatlan jelöltnek volt beállítva, ezért sokan úgy érezhették, hogy jobb, ha eltitkolják választásukat. Az ilyen mérési hiba Magyarországon sem ismeretlen – a 2002-es választás előtti felmérések a Fidesz győzelmét jósolták, ám a pártpreferenciájukat titkoló szavazók között a baloldalnak volt tartaléka, így végül az MSZP lényegesen jobban szerepelt.
Ma a Fidesz stabilan vezeti a közvélemény-kutatásokat, a biztos szavazói arányokból úgy tűnik, akár a 2014-es választáson elért eredményét is megismételheti. Kérdéses ugyanakkor, hogy az elmúlt hat és fél év politikájának hatására mennyire nő a pártpreferencia elrejtése, ahogy az is, egy választási helyzetben Orbán Viktor tudna-e ténylegesen mozgósítani, vagy szavazói egy része olyan passzivitással reagálna, mint ahogy a Demokrata Párt szavazói tették. Tény ugyanakkor, hogy a Republikánus és Demokrata Párt között nincs olyan (anyagi) erőforrás-különbség, mint a magyar kormánypártok és ellenzék között, de a kvótanépszavazás eredménytelenségi kudarca is jelezte, hogy a szinte végtelen mennyiségű pénz sem feltétlenül elég.
Harmadrészt érdemes látni, hogy a kampány végére felerősödő „két rossz jelölt közötti választás” retorika valójában Trumpot segítette. A korai mérések során Hillary Clinton két évtizedes politikai tapasztalata kevéssé vitatott tény volt, ahogy az is, hogy Trump teljességgel kiszámíthatatlan. Természetesen Clinton követett el hibákat külügyminisztersége alatt, és talán kevésbé tudott lelkesítő lenni, mint Barack Obama korábban, tőle alapvetően stabilitás volt várható. A „két rossz jelölt” állítás azonban elmossa ezeket a tapasztalatból, politikai múltból, következetességből fakadó előnyöket és egy szintre helyezi a két jelöltet.
Hiába van többszörös nagyságrendi különbség a 2010 előtti és utáni korrupcióban, a választók számára legfeljebb néhány százalékpontnyi különbség van a Fidesz és MSZP közötti korrupciós-percepcióban. Hasonlóképp működik a kritika a jelenlegi ellenzéki szereplőkkel szemben – akik szerint a balliberális ellenzék ugyanolyan rossz, mint a jelenlegi Fidesz-kormány, az ezzel az állítással lényegében elfogadja, stabilizálja a kormánypártok helyzetét.
Végül az amerikai választás fontos tanulsága, hogy a Trump és a mögötte álló szavazói tömb sikere azért jöhetett létre, mert az elégedetlenséget politikai eszközzé tették, a demokratikus választási szabályoknak megfelelően csatornázták be – nem egyszerűen demonstrációkat, civil tüntetéseket szerveztek, hanem előállt egy jelölt, aki a hivatalos választásokon elindult és győzött. Trump akár radikális változásokat is hozhat az amerikai társadalom számára – ehhez beiktatása után minden legitimációja meglesz. Elnökként nagyobb hatása lesz minderre, mint milliárdosként lett volna – a politikai képviselet a leghatékonyabb forma, ha valaki változást akar elérni.
