„Aki nincsen velünk a terrorizmus elleni harcban, az ellenünk van”. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követő években George Bush ezen kijelentése határozta meg amerikai külkapcsolatokat, csakúgy, mint az amerikai belpolitikát. Washington háborús üzemmódba kapcsolt, és globális háborút indított a terrorizmus ellen, eleinte széleskörű nemzetközi támogatás mellett.
Az amerikai kormány módszerei azonban sok országban ellenszenvet keltettek, és a 2003-as iraki invázió idejére rendszeressé váltak az Amerika-ellenes tüntetések, Európában is.
A muszlim országok vallásuk elleni keresztes háborúként élték meg az afganisztáni és az iraki háborúkat, és az iszlám terrorizmus elleni harcot, Európában sokan az olajért folyó kalandnak látták a Szaddám Huszein hatalmának megdöntésére indított iraki háborút, emberi jogi szervezetek és aktivisták pedig a terrorizmussal gyanúsított emberekkel szemben alkalmazott visszaélések, és a terrorellenes megfigyelések miatt kerültek szembe az amerikai kormánnyal.
A terrortámadások után az Egyesült Államok iránt érzett szimpátiát egyebek mellett a terrorizmussal gyanúsított emberek fogva tartására létrehozott, és jogi szürke zónában működő guantanamói börtön, és az ott történt, az amerikai hatóságok által „erősített kihallgatási technikának” nevezett kínvallatások gyengítették.
Ehhez jött annak leleplezése, hogy a CIA olyan külföldi országokba szállít terrorista-gyanús embereket, ahol a kínzással vallatás megszokottnak számít, és amit az amerikai törvények tiltanak. Az iraki Abu Ghraib börtönben fogvatartott emberek kegyetlen megalázásáról amerikai katonák által készített fényképek pedig felmérhetetlen PR-katasztrófát jelentettek az Egyesült Államoknak.
Az amerikai kormány közben új szövetségeseket keresett, és új ellenségeket talált. Legfőbb szemponttá a terrorizmus elleni harc vált, a demokrácia és emberi jogok háttérbe szorultak, és dollár milliárdokkal kezdtek el támogatni olyan országokat, akiktől korábban távol tartották magukat. Ilyen volt Moammer Kadhafi Líbiája, vagy Pervez Musarraf Pakisztánja, miközben az iraki háborút erősen ellenző Franciaország egy időre az egyik legellenszenvesebb országgá lépett elő.
Az amerikai belpolitikára szintén a terrorizmus elleni harc nyomta rá évekig bélyegét. Bár közvetlenül a támadások után a demokraták és republikánusok között nagy volt az egyetértést, a Bush-kormányzat későbbi lépései, különösen az Irak elleni háború után ez hamar megváltozott.
Mindenki által érezhető, új, szigorú, gyakran a személyiségi jogokkal ütköző biztonsági intézkedések léptettek életbe, mint a nagy egyetértéssel elfogadott, de sokat bírált „Hazafias Törvény”, amely lehetőséget adott amerikai állampolgárok megfigyelésére, és telefonlehallgatásokra. Akik pedig ezek ellen felszólaltak, azokra politikai ellenfeleik azonnal rásütötték, hogy „gyenge a terroristákkal szemben”, csakúgy mint azokra, akik felszólaltak a terrorizmussal gyanúsítottakkal szemben alkalmazott kínvallatások, mint a szimulált vízbefolytás ellen.
Míg a 2004-es elnökválasztást továbbra is terror elleni harc, különösen a nem létező iraki tömegpusztító fegyverek megsemmisítésére indított, nem megfelelően előkészített, kevés katonával elindított, és túlságosan költséges iraki háború határozta meg, négy évvel később már újra a gazdaságé volt a főszerep.
A 2008-as elnökválasztások hajrájában bekövetkezett, az egész világra kiható pénzügyi válság hatására visszaszorult a terrorizmus kérdése. A terrortámadások tízedik évfordulóján, Oszam bin Laden megölése, az al-Kaida megnyirbálása és az iraki kivonulás után az amerikai munkanélküliség, az elszálló amerikai államadósság és a kormány gazdaságpolitikája izgatja leginkább az embereket.
Ön is emlékszik rá, hogyan értesült tíz éve a terrortámadások híréről? Munkában volt? Iskolában? Telefonon hívták? Ossza meg velünk élményeit a Facebook-on!
