Orbán Viktor kockázatvállaló politikus. Ez azt jelenti, hogy sűrűn tesz fel olyan politikai téteket, amelyek ugyan kis eséllyel térülnek meg, ám ha bejönnek, komoly hasznot hoznak. Az ilyen lépéseknek akkor van értelmük, ha azt gondoljuk, hogy a haszon nagyobb, mint a kockázat, illetve ha plusz információnk van „a piachoz” képest, és azt gondoljuk, hogy a döntések rosszul vannak beárazva.
Valami ilyesmi történt a magyar miniszterelnök két eddigi legnagyobb kockázatvállalásakor is. A 2015-ös migrációs hullám idején azt gondolhatta, hogy a politikai piac a centrumban alulértékeli, mennyit lehet közép és hosszú távon nyerni egy markánsan migrációellenes politikával. Ehhez képest elviselhetőnek ítélhette az akkori politikai kockázatokat, amelyek leginkább a politikai centrum elítélő nyilatkozatai voltak. Ezek után Orbánt hosszú ideig meghatározó migrációellenes politikussá tették az európai kontinensen, ám a politikai centrum elítélő nyilatkozatait a kormányfő itthon haszonként realizálta: szavazatszerzésre használta fel.
A másik nagy kockázatvállalás Donald Trump támogatása volt 2016-ban. Orbán volt az első – hivatalban lévő – kormányfő, aki nyíltan támogatta a republikánus elnökjelöltet, amikor annak még valószínűtlen volt a győzelme. Magyarország egésze számára ez nem járt érdemi politikai haszonnal, ám Orbán személyesen mégis profitált belőle: az Egyesült Államok jobbszélén is meghatározó arccá vált. Ezekben az esetekben viszont a kockázatok sem voltak túl magasak.
Az akkori demokrata elnökjelölttel, Hillary Clintonnal nem számíthatott jó kapcsolatra a magyar kormány. Ezen az sem változtatott volna, ha egy látványos pálfordulással a demokratákat kezdik támogatni a választás előtt: a demokrata elit morális alapon határozta meg a hozzáállását Magyarországhoz, a régió pedig alapvetően nem érdekelte az amerikai kormányzatot. Trumpot sem persze, de Orbán neve megmaradt neki, fogadta a Fehér Házban, kifejezetten baráti nagykövetet küldött Magyarországra, és azóta is úgy emlegeti, mint a legerősebb európai vezetők egyikét (igaz, volt, hogy Törökország vezetőjének nevezte).
Ehhez kellett az is, hogy Orbán ismét kockáztasson, és újra beálljon Trump mögé. A miniszterelnök szinte minden interjújában elmondja, hogy Trump visszatérését látja az ukrajnai háború lezárásához vezető legrövidebb útnak.
Persze kérdés, mennyire értékeli pontosan a magyar kormány egy leendő Trump-kormány politikáját Kínával és Oroszországgal kapcsolatban, de erről később.
Az Ukrajnával kapcsolatos orbáni politika hasonló kockázatvállalás: Orbán szerint a nyugati konszenzus alulértékeli Oroszország képességeit. Látványosan abban bízik, hogy akár közép távon is az oroszok nyerhetik meg ezt a konfliktust, és hosszú távon visszaintegrálódhatnak a nemzetközi közösségbe. Ennek vannak kockázatai, hiszen amíg Orbán ezt az álláspontot képviseli, úgy tűnik, mintha kilógna a szövetségi rendszerből. Ennek a politikának tudható be a Visegrádi Négyek teljes széthullása, és Orbán elszigeteltsége az Európai Unióban is, hiszen nagyrészt az oroszokhoz való viszony akadályozta meg, hogy a Fidesz frakciót találhasson az Európai Parlamentben.
Ilyen típusú kockázatvállalásokkal Orbán Viktor Brüsszelben is sokszor él,
Az utolsó olyan alkalom, amikor Orbán egy nagyobb kockázatvállalásért cserébe valamit ki is tudott harcolni, 2020-ban volt. Ekkor a magyar miniszterelnök – a lengyelekkel szövetségben – vétóval fenyegette az unió hétéves költségvetését, ha a többi tagállam elfogadja a feltételességi (jogállami) mechanizmusnak nevezett szabályrendszert, amely a Magyarországnak járó pénzek elvételével fenyegetett.
A vétófenyegetés annyiban nem volt sikeres, hogy a jogállami mechanizmus, meggyengítve ugyan, de átment a rendszeren, és később ki is derült, hogy a félelem teljesen jogos volt. A többi tagállam úgy szavazott, hogy a Magyarországnak járó pénzek egy részét fagyasszák be, mert azok veszélybe kerülnének, ha a magyar kormány le tudná azokat hívni. Orbán ezzel a politikai alkuval csupán időt tudott nyerni: a pletykák szerint azt az ígéretet kapta a vétó elhagyásáért cserébe, hogy a jogállami mechanizmust nem indítják meg a magyar választások előtt. Ehhez persze kellett az is, hogy Ursula von der Leyenből csak Orbán támogatásával lehetett az Európai Bizottság elnöke. Az ígéretet betartották: csak a magyar választások másnapján jelentették be a jogállami mechanizmus alkalmazását.
Az azóta eltelt időszakban valami megváltozott. A magyar kormány hazardírozásai mintha nem működnének. Nagyrészt azért nem,
Elég csak a legutóbbi uniós csúcsot nézni: Orbán Viktor látványosan azt kockáztatta az Ukrajnának szánt segély akadályozásával, hogyha ismét elgáncsolja a segélycsomagot, Magyarország lehetett volna az első olyan soros elnök az EU történetében, amelynek elveszik a szavazati jogát a hetes cikk szerinti eljárással. Persze így is történelmi soros elnökség lesz ez, mert olyan még nem fordult elő, hogy egy soros elnök országnak korábban a többi tagország befagyasztotta a forrásait.
És mi volt ennek a kockázatvállalásnak a potenciális nyeresége? Az Ukrajnának adott pénzek elkaszálásával Magyarország nem nyert volna semmit, sőt ebben az esetben még az Orbán számára előnyös politikai jelenségekből is keveset láttunk volna. Utóbbiakból legalább a vétó elengedésével akadt néhány, hiszen a magyar miniszterelnök egy hónapig ismét úgy tűnhetett, mintha fontosabb ember lenne Európában, mint azt az országa súlya és gazdasági teljesítménye indokolja. Hogy ez valódi haszonban hol csapódik le, az is kérdéses.
De a legzavarosabb kockázatvállalás mindenképp Svédország NATO-csatlakozásának akadályozása. Másfél éve halogatja a ratifikálást a magyar parlament.
- Egy olyan országról van szó, amely Magyarország szövetségese az Európai Unióban.
- Egy olyan országról, amelytől a magyar légierő nagy részét adó Gripeneket vásároltuk.
- Egy olyan országról, amelynek a hadereje jelentős, kifejezetten hozzájárulna a NATO, és ezzel Magyarország védelmi képességeinek erősödéséhez.
- Egy olyan országról, amellyel szemben területi és politikai követeléseink sincsenek.
A magyar kormány másfél éve nem is tud választ adni a kérdésre, hogy pontosan miért nem hagyjuk jóvá a svéd csatlakozást. Korábban nemcsak Budapest, hanem Ankara is akadályozta azt, ám a törökök egyértelműen megnevezték, hogy mit kérnek a támogatásért: a kurdokkal szembeni keményebb fellépést és F-16-osokat. Így egyszerűbb volt tárgyalni.
A magyar vétó éppen azért ejti annyira zavarba a világot, mert nem tudjuk megmondani, mit akarunk. Amikor ezeket a kérdéseket Gulyás Gergelynek vagy Orbán Viktornak teszik fel, a válaszok így néznek ki:
- „több tiszteletet a magyaroknak”,
- „tudják ők pontosan”,
- „nem nehéz ezt kitalálni”.
Ezt nehéz lenne alkupozíciónak nevezni.
Egy darabig mintha Törökországot szerettük volna segíteni azzal, hogy nem hagytuk, hogy egyedül akadályozzák a csatlakozást. A magyar kormány többször is jelezte, nem mi leszünk az utolsók, akik ratifikálják Svédország csatlakozását a NATO-hoz. Mostanra ez az állítás logikailag csak akkor lehetne igaz, ha egyáltalán nem terveznénk azt ratifikálni.
A magyar kabinet jelenleg mintha az arcmentés fázisában lenne: a Fidesz-frakció azt közölte, hogy addig nem támogatják a svédek csatlakozását, amíg el nem jön Magyarországra a svéd miniszterelnök, hiszen Törökországba is elment. Mintha ez lenne a magyar kormány politikai követelése a svédekkel szemben:
Egy kormányfői látogatást persze nem szabad alábecsülni, de mintha Ulf Kristersson utazása nem jelentene valódi politikai előnyt sem Orbán Viktornak, sem Magyarországnak. Ettől függetlenül a svéd miniszterelnök valószínűleg ellátogat majd Budapestre, hiszen ez neki nem politikai ár.
Orbán zárt ajtók mögött arról is beszélt, hogy szerinte a svéd csatlakozással létrejönne egy jelentős amerikai erőcsoport Magyarországtól északra. Ennek a nézőpontnak Oroszország vagy Belarusz szempontjából még lehetne is értelme, de Magyarország ezekkel az államokkal egy politikai szövetségbe tartozik, Amerikával pedig ugyanannak a katonai védelmi szövetségnek is a tagjai. Egy uniós tagországokból álló, amerikai támogatású régió Oroszország határán nem problémát jelentene Magyarország számára, hanem inkább biztonsági garanciát, hiszen aláírtunk egy szerződést, amely szerint kötelesek Magyarországot is megvédeni, ha valamely másik ország megtámadná.
A lehetséges nyereség tehát mintha hiányozna, miközben a lehetséges veszteségek jelentősnek tűnnek. A Fidesz-frakció és a kormány tagjai nem mentek el arra a rendkívüli parlamenti ülésre, amelyet az ellenzék hívott össze a svéd csatlakozás ratifikálására. Ott volt viszont 16 szövetséges ország diplomatája. Ebben az esetben már azt is érdemes lenne komolyan venni, hogy az Egyesült Államok nagykövete elment egy ilyen ülésre, hiszen nem sokkal korábban – a Budapestre akkreditált nagykövetektől szokatlan módon – többször is tárgyalt az amerikai külügyminiszterrel és a törvényhozás külügyi bizottságának kétpárti vezetésével. Ez a kétpárti vezetés pedig felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország tagja annak a 41 országnak, amelyek állampolgárai vízum nélkül utazhatnak Amerikába. Ez szoros szövetséget jelent, és ha Magyarország nem ilyen szoros szövetséges, akkor ennek nem kell így maradnia, kikerülhetünk a vízummentességből. Az első lépést ezzel kapcsolatban már megtették, Magyarország a 41-ből az egyetlen, amelynél szigorítottak a belépési engedélyek határidején.
De ha az amerikai nyomásgyakorlás nem lenne elég, a rendkívüli ülésen ott volt Szlovákia nagykövete is. Annak az országnak, amely jelenleg egyedüliként tett ígéretet arra, hogy megvédi Magyarországot a hetes cikk szerinti eljárástól egy másik szövetségben. És amelynek a mostani miniszterelnökét pénzzel, emberekkel és személyesen is támogatta a magyar kormány a választások előtt.
Ez megmutat valamit a lehetséges veszteségekből, miközben továbbra sem sok látszik abból, mit nyerhet Magyarország Svédország újabb elutasításával.
Feljebb azt is írtuk, hogy Trump győzelme politikai hasznot hozhat Orbán Viktor számára. De messze nem mindenben van ez így. Az előző Trump-kormány sokkal keményebb volt Kínával, mint Joe Biden kormánya, márpedig a magyar kabinet Kína elsőszámú uniós kedvezményezettje. Trump korábban beszélt ugyan arról, hogy egy nap alatt lezárná az ukrajnai háborút, mostanában viszont arról is beszélt, hogy elvárja: az uniós tagországok is ugyanannyi fegyvert adjanak Ukrajnának, mint az Egyesült Államok, mert a mostani felosztás nem fair. Ha tehát a magyar kormány valamiért az amerikai kormányváltásra várna Svédország ügyében, nem biztos, hogy jó lóra tesz: egy majdani Trump-kormány külpolitikája egyáltalán nem biztos, hogy abba az irányba változna, ahogy azt Orbán Viktor szeretné.
