A turizmus fellendülése egyetlen más vidéket sem változtatott meg annyira, mint a Balatonét. A tóparti települések valamikor épp olyanok voltak, mint az ország más részein: nem túl gazdag, nem túl nagy falvak. A középkorban még sűrűbben pettyezték kistelepülések a tájat, mint ma, de sok közülük a török időkben elnéptelenedett. Épp a templomromok emlékeztetnek bennünket arra, hogy volt valamikor egy Kövesd nevű falu Aszófőnél vagy egy Avas nevezetű Szigliget mellett. Sőt, emlékei ezek a romok annak is, hogy már jóval a honfoglalás előtt lakták e vidéket: Zalaváron például a frankok is bazilikát emeltek, melynek a maradványai mind a mai napig megvannak.
Érdekes, hogy még a huszadik század első felében is bontottak el középkori maradványokat, mert egyszerűen útban voltak (Balatonfűzfő új temploma részben a régi mámai helyére épült), de a Fortepan képein felbukkanó romok némelyike rosszabb állapotban volt a fotó készítése idején, mint ma. Az ecséri templom homlokzata például az összedőlés határán áll egy 1940-es fotón, amit azóta szerencsére megerősítettek.
Mielőtt megérkeztek volna a nyaralók tömegei, a balatoni településeken élők jelentős része halászatból élt. Ennek is őrzik emlékét a szakrális épületek. A hagyomány szerint a 13. században viharba került halászok fogadták meg, hogyha élve szárazra kerülnek, kőtemplomot állítanak. Ígéretüket megtartották, így épült a meredek part tetejére az a fogadalmi kápolna, amelynek a helyén ma a balatonszepezdi Szent István-templom áll. Így történt-e vagy sem, nem tudni, de az biztos, hogy a barokk korban épült tornya évszázadokkal később is fontos tájékozódási pont volt a tavon hajózóknak.
Ennél is híresebb halászkápolna áll a vonyarcvashegyi Szent Mihály-dombon. 1739-ben negyven, úszó jégtáblán rekedt halász ért itt partot hosszú hányódás után. Hálából csodálatos megmenekülésükért oltárképet állíttattak. Sokáig azt hitték, a kápolnát is ekkor emelték. Ám, mint a falkutatások során kiderült, a ház jóval idősebb: a feltárt falfestések szerint 1622-ben épült. Az 1960-as években ezt még nem tudták, így már a bontási engedély is megvolt a rossz állapotba került épületre. Csak Dragonits Tamás építész közbenjárására sikerült megmenteni a kápolnát, mely ma a Balaton egyik legnépszerűbb esküvői helyszíne.
Persze nem csak a halászok állíttattak kápolnákat a Balaton körül. A szántóföldi művelésre kevésbé alkalmas Balaton-felvidéken sokaknak az állattartás, a gyümölcstermesztés, na és persze a szőlészet-borászat jelentett megélhetést. A hegyoldalakban álló kápolnákat legtöbbször a jó termés reményében emelték – s olykor a jó termésből is: nem egy közülük úgynevezett mustadományokból épült. A szőlősgazdák ilyenkor megegyeztek, hogy minden hektoliter után egy–két liter árát félreteszik a nemes célra.
A hegyoldalba állított kápolnák célja nemcsak az volt, hogy a névadó szent – például a viharkártól óvó Szent Donát – megvédje a termést. A szőlőkben élő gazdák és családjaik olykor már annyira elszakadtak a falu életétől, hogy csak a misékre jártak le. Miután megépült a saját kápolnájuk – például Györök felett a Bece-hegyen – már erre sem volt szükségük.
A Balaton körüli falvaknak azonban nem mindegyike volt katolikus. Szép számmal akadt közöttük református és evangélikus is, némelyikben több felekezet élt egymás mellett. A zsidóság például leginkább a kereskedelmileg fontos központokban épített zsinagógát. Ezek többségét ma már hiába keresnénk. Az egyetlen, ma is működő, régi zsinagóga Keszthelyen található. Többüket jelentősen átépítették és új funkciót kaptak: a tapolcaiból például egy művelődési ház díszterme lett, a balatonbogláriból munkaügyi központ. Kővágóörs zsinagógája ma is romosan várja a szebb napokat.
De ezek az épületek legalább megmaradtak. Sok helyen azonban hiába élték túl a világháborút a zsinagógák, a holokauszt után gyakorlatilag alig maradtak hívek, akik a fenntartsák azokat. A szocializmus idején többet lebontottak, közöttük a hévízit, a siófokit és a gyönyörű marcalit is. Ez utóbbi a magyaros szecesszió híres mestereinek, a szabadkai zsinagógát is tervező Komor Marcellnek és Jakab Dezsőnek volt az alkotása. A Fortepanon is látható képek alig néhány évvel az 1963-as bontás előtt készültek.
Na de térjünk vissza a tópartra! A turizmus alaposan átalakította a Balaton vidékét és építészetét, ami természetesen a templomépítészetén is megjelent. Az első, kifejezetten üdülőknek épült templom 1844-re készült el, ez volt a klasszicista Kerektemplom Balatonfüreden. Teljes neve – Szamáriai asszonnyal beszélő Jézus templom – egy kút mellett játszódó bibliai jelenetre utal, ahol az ivóvíz csodálatos szimbólumként jelenik meg. Nem véletlenül. A Balaton első turistái tulajdonképpen nem is a Balatonhoz jöttek, hanem a füredi gyógyforráshoz. Erre utal az is, hogy Füred nevének sem volt semmi köze a fürdéshez: eredeti jelentése „fürjes”, és az csak a hasonló hangzás miatt kapcsolódott össze később a víz élvezetével. A kifejezés valódi értelme azonban idővel elhomályosult, így később számos település vette fel nevébe a „Füredet” fürdőhely jelentéssel Tátrafüredtől Mátrafüreden át a szomszédos Káptalanfüredig.
Hogy mennyire csak az itt nyaraló híveknek épült ez a templom, azt jól mutatja, hogy az amúgy református Füreden az év jó részében üresen állt. Amikor viszont aztán valóban megerősödött a katolikus közösség, új templomot kellett építeni. Ez lett az úgynevezett Vörös- vagy Pirostemplom, amit azért neveztek így, hogy megkülönböztessék a reformátusok Fehértemplomától. Az utóbbi ugyanis hagyományosan fehérre volt meszelve, az új templom viszont – a huszadik századi divatot követve – részben természetes kőburkolatot kapott. Mégpedig helyi anyagból: az ezen a környéken híres vörös homokkőből. Ebből készítették amúgy a fülöpi romtemplom kapuját éppúgy, mint a felsőörsi prépostsági templom egyes faragványait.
Érdekes, hogy a kéttornyú füredi Pirostemplomot tervező Fábián Gáspár egy másik balatoni alkotásának is a burkolat anyaga adott becenevet: ez a szintén kéttornyú, badacsonyi Bazalttemplom.
Ennek a templomnak sok köze van a hegyet alkotó vulkanikus kőzethez. Elődjét, a régi barokk templomot épp a bazaltbányászat miatt kellett elbontani a huszadik század elején. Az öreg épület nem bírta a robbantásokat és a közvetlenül mellette elvezetett csillék állandó rezgését. Az új építéséhez a bányavállalat építőanyaggal járult hozzá, így születhetett meg hazánk egyetlen háromhajós, bazaltkőből emelt temploma, ami világszerte is ritkaságnak számít.
A valódi nyaralótemplomok azonban nem csak abban különböztek falusi elődeiktől, hogy nagyobbak voltak azoknál, vagy épp olyan felekezetekhez tartoztak, melyek korábban nem voltak jelen a településen. Az egyházak olyan épületeket igyekeztek emelni, amelyek valamilyen módon követték a szezonalitást. Hiszen nyaranta sokszorosára nőtt a lakosság nagysága.
Több helyen is találkozunk olyan kápolnákkal a tó körül, amelyek előtt padsorok vannak. Télen a néhány hívő elfért az épületben, nyaranta viszont szentélyként működhetett az egész templomocska: a hívek ilyenkor a szabad ég alatt ültek.
Ezek a szükségmegoldások sok helyen megindították az építészek fantáziáját, és számos eredeti templomépületet terveztek a tó mellé, amelyek megpróbálták követni a szezonalitást. Az Irsay László tervezte, 1944-re elkészült balatonföldvári katolikus templomnál például egy izgalmas árkádsor köti össze a harangtornyot és a hajót, mely az épület északi – vagyis árnyékosabb – oldalán is végigfut. Ez alatt ajtók sora nyílik a szabadba. Így, ha kell, akár egy „szabadtéri hajóval” bővíthető a templomtér a nyári időszakban.
A nyaralók sok helyen elkülönültek a helyiektől, olykor fizikailag is, hiszen a régi falumagok jellemzően magasabban, biztonságosabb helyekre épültek, míg az üdülőövezetek a vízpart közelébe. Ám volt, ahol jól működött a kölcsönhatás, és termékenyítően hatott egymásra a két csoport. Balatonbogláron például sokáig a régi Várdomb tetején álló Kékkápolna szolgálta a katolikus híveket. (Ez az épület később, a hatvanas években a magyar neoavantgárd egyik legfontosabb központjaként vált ismertté és olyan művészek fordultak meg benne, mint Bak Imre, Bódy Gábor, Mauer Dóra, Jovánovics György, Najmányi László, Pauer Gyula vagy épp Tandori Dezső. A kápolnaműterem történetéről épp most kiállítás is látható a Vaszary Galériában).
Ez a kápolna azonban idővel kicsinek bizonyult, és az 1920-as években elhatározták, hogy lejjebb, könnyebben megközelíthető helyen építik fel a falu új templomát. A tervezést Kotsis Iván vállalta, akinek akkor már több épülete állt a Balaton körül – és saját nyaralója volt Bogláron. Bár historizáló munkái tették ismertté (például József főherceg nyaralója Tihanyban, vagy a Regnum Marianum a Városliget szélén), „hazai pályán” egy ízig-vérig modernista, a legfrissebb Bauhaus elveket követő templomot tervezett.
Magyarország első modern falusi templomát.
Meghökkentők lehettek a letisztult formák egy ilyen kis településen, amikor 1932-ben átadták. A hófehér falak, a lapos tető, a különleges, üvegezett laterna a torony tetején, na és mindenekelőtt a számlap és számok nélküli toronyóra igazi különlegesség volt abban az időben. Kotsis Iván azonban büszke volt rá, hogy nemcsak a tájhoz, hanem az épített környezethez is illeszkedő házat tervezett. Ahogy írta, elvetette a „külsőségekből kiinduló operettfalusiaskodást”, mégis „magyar levegőt érezni rajta, és azt, hogy a faluba jól beleillik”.
Igaza volt. Elég csak megnézni a Fortepan képeit.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/balatoni-templomok
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
