Oroszország Ukrajna elleni háborújának mértéke a legtöbb szakértőt meglepte. Sokan alábecsülték (köztük én is) a támadás esélyeit, azzal számolva, hogy az orosz vezetésnek nem érné meg egy ilyen brutális lépés, ami aláássa nemzetközi pozícióit. Mások (Magyarországon például a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet munkatársai) kevésbé lepődtek meg azon, hogy Vlagyimir Putyin megtámadta Ukrajnát, de a legtöbben talán közülük sem számoltak ekkora léptékű offenzívával.
Még sokáig fogunk gondolkodni azon, hogy mit mértünk fel rosszul. Több korábbi hallgatóm jelezte, hogy úgy érzi, sok év tanulás és a nemzetközi politika természetéről szóló tankönyvek nem segítettek neki az elmúlt néhány napban megérteni, hogy mi és miért történt és történik. Ami egyértelműnek látszik, hogy az orosz támadás egyfajta fekete hattyú esemény: meglepő és nagy horderejű, ami megkérdőjelezi az eddigi szabályokat, és aláássa a legtöbb korábbi előrejelzésünket.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy
Az a világrend, amely túlélte 9/11-et, a 2008-as gazdasági világválságot, megannyi humanitárius válságot, a populizmus előretörését és az új koronavírus megjelenését is. Ha semmi nem változik, a hidegháború utáni világrend azon az éjszakán ért véget, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Világrendünk alapjai
Olyan, bő harminc évig tartó időszakot hagynánk ez esetben magunk mögött, ami hasonló körülmények között jött létre, mint amilyenek között véget ér. E korszak alapelvei ugyanis nem a hidegháború végével kristályosodtak ki, hanem egy maihoz hasonló regionális válsággal. Ahogy 2022-ben, úgy 1990-ben is egy agresszív külpolitikát folytató nagyhatalom mondvacsinált okokkal megtámadott egy kisebb államot, csak akkor ezeket az országokat nem Oroszországnak és Ukrajnának hívták, hanem Iraknak és Kuvaitnak. Szaddám Husszein akkor a többi között azzal vádolta kicsi szomszédját, hogy szándékosan alacsonyan tartja az olajárat, valamint ferdefúrásokat végez a saját területén, így lopja el az iraki olajkészleteket. Nem meglepő módon Putyinhoz hasonlóan Husszein is megkérdőjelezte, hogy Kuvaitnak van-e joga a létezéshez, és kifejezte Irak „történelmi” jogát Kuvait felett. Ezt követően egy meglepő fordulattal lerohanta az országot, és bábkormányt tett Kuvait élére.
A két helyzet között tehát sok párhuzam van, nagy különbség látható viszont a korabeli és mai nyugati reakciók között. Az akkori amerikai elnök, George Bush úgy döntött, hogy fegyveres erővel beavatkozik, és kiűzi az inváziós erőket Kuvaitból. Tudatos döntés volt, hogy mindezt a nemzetközi jognak megfelelően, az ENSZ BT felhatalmazásával, egy multilaterális koalíció keretében tette. Ráadásul a szövetséges erők akkor tudatosan nem lépték túl hatáskörüket, nem buktatták meg Szaddám Husszeint, „mindössze” visszaállították Kuvait függetlenségét.
Ez a háború és az akkor született döntések alapozták meg a következő évtizedek nemzetközi politikájának szabályait. Akkor derült ki mindenki számára, hogy az Egyesült Államok hagyományos fegyveres konfliktusokban legyőzhetetlen; hogy Washington egy olyan kvázi-hegemón szerepet kíván játszani, amely (a saját érdekein túl) a nemzetközi jog elsőbbségére, a diplomáciai megoldások előtérbe helyezésére és az együttműködésre alapul. Nem véletlen, hogy Bush 1990. szeptember 11-én a kuvaiti helyzetről szóló beszédét tartjuk az új világrend normatív alapelveit lefektető szónoklatnak.
Persze joggal mondhatjuk, hogy a rendszer messze nem tökéletes, és mások mellett maga Washington is számtalanszor megszegte ezeket a szabályokat. Ez viszont nem jelenti azt, hogy azok ne működtek volna. Egy jogállam sem azért jogállam, mert senki nem szegi meg a szabályokat, és nem is azért, mert mindenki, aki megszegi, pórul jár: a jogállam azért jogállam, mert ha nem is tökéletesen, de rendszerszinten szabályozza a benne élők életét, és megfelelő mechanizmusokat működtet a szabályszegések esetére. Ugyanez történt a nemzetközi politikában is: látványos kivételek mellett a legtöbb államközi interakció a nemzetközi jog szabályai szerint történik. Éppen ezért Bush mondatai ma, az Ukrajna elleni orosz támadás után fájdalmasabban csengenek, mint valaha:
Egy különleges és kivételes pillanat előtt állunk. A válság (…) bármennyire is mély, egy ritka lehetőséget jelent arra, hogy előrelépjünk az együttműködés történelmi korszakába. E nehéz időkből (….) egy új világrend emelkedhet fel. (…) Egy [új] világ, ahol a jog uralma erősebb, mint a dzsungel törvénye. Egy világ, ahol a nemzetek felismerik a közös felelősségüket a szabadságért és igazságért. Egy világ, ahol az erős tiszteli a gyenge jogait.
Az amerikai elnök ráadásul pontosan felismerte, hogy mi volt a tét a kuvaiti válságban, ez a tét pedig ma legalább ekkora:
Az előttünk álló próba nagy, és a tétek is hatalmasak. [Az iraki támadás] az általunk épített új világra mért első támadás. Ha nem reagálunk az első provokációra világos eltökéltséggel, ha nem mutatjuk továbbra is elköteleződésünket, azzal a világ jelenlegi és jövőbeli despotáinak üzenünk. Amerikának és a világnak meg kell védenie alapvető érdekeit – és meg is fogja. Amerikának és a világnak támogatnia kell a jog uralmát – és támogatni is fogja. Amerikának és a világnak fel kell lépnie az agresszióval szemben – és fel is fog.
A tét 2022-ben
Ahogy 1990-ben a világ Irakkal szembeni fellépése rendszerszintű következményekkel járt, úgy 2022-ben az Oroszországgal szembeni fellépés jellege is rendszerszintű következményekkel jár majd. Ha a Nyugat és a többi nagyhatalom képes rá, hogy megmutassa, egy ilyen agressziónak igenis megvan a Putyin számára is megfizethetetlen ára, akkor az eddigi világrendnek még nincs vége.
Ettől viszont még nagyon messze vagyunk. Az eddig kiszabott szankciók viszonylag enyhék: összehasonlításképp ha az Iránra kivetett kényszerintézkedések mértékét 100 százaléknak tekintjük, akkor az Oroszországra eddig kiszabott szankciók körülbelül 15-20 százalékon lehetnek. A megszellőztetett intézkedések (az orosz bankok kizárása a SWIFT-rendszerből, az Ukrajnának juttatott katonai segítség, személyre szabott szankciók) előrelépést jelentenek, de továbbra sem elégségesek. Kis túlzással továbbra is csak tátott szájjal és megváltoztatott profilképekkel nézzük, ahogy Kijev elesik. Ha így megy tovább, Oroszország pár tényleg fájó korlátozással és az Eurovízóból való egyéves (!) kitiltáshoz hasonlóan durva intézkedésekkel megússza az elmúlt évtizedek legnagyobb agresszióját.
Ha tényleg így lesz, az két dolgot jelenthet. Egyrészt azt, hogy amit Putyin csinált, az teljesen racionális volt. Ha felismerte, hogy megszerezheti Ukrajnát, fittyet hányva nemcsak a nemzetközi jogra, de a nemzetközi politika alapelveire is, akkor miért ne tette volna meg? Ha nincsenek érdemi válaszreakciók, csak egy kicsit kellemetlen szankciók (de azért az orosz földgázt köszönjük, megvennénk!), akkor miért ne maxolná ki Putyin a hatalmát? Ha nincsenek kikényszerített szabályok, csak a nemzetközi dzsungel törvényei, akkor észszerű megszerezni bármit, amit meg tudsz szerezni.
Másrészt pedig, ha Oroszország megússza, és a Nyugat bizonyítja, hogy nem tudja és/vagy nem akarja fenntartani a saját képére alkotott nemzetközi rendszert, akkor annak a rendszernek gyakorlatilag vége van. Nemcsak Ukrajna szuverenitása kérdőjeleződik meg, hanem a szuverenitás mint alapelv, és millió másik nemzetközi norma.
Miért ne támadná meg Finnországot és Svédországot, ahogyan most megfenyegette őket, ha azok csatlakozni akarnak a NATO-hoz? Kína miért ne tudná elfoglalni Tajvant? Ha a Nyugatnak nincs kedve felvenni a kesztyűt, akkor Irán miért ne fejlesszen ki atomfegyvert, és miért ne dobja le Izraelre? Ha szabad a rablás, Magyarország miért ne akarja elfoglalni Erdélyt, vagy épp ellenkezőleg, Románia a Tiszántúlt?
És félreértés ne essék: Törökország, Kína, Irán és a világ minden állama erősen figyel, hogy most mi történik. Szerintem egyikük sem szurkol kifejezetten azért, hogy egy ilyen dzsungel irányába mozduljunk el, de ne legyen kétségünk: ha kialakul ez a dzsungel, akkor ki fogják használni. És őszintén szólva akkor ez teljesen észszerű döntés lesz.
Szerintem tehát egyértelmű a helyzet: ha nem akarjuk, hogy ebbe az irányba menjünk, akkor a Nyugatnak nagyon gyorsan sokkal magasabb fokozatra kell kapcsolnia. Ez nem azt jelenti, hogy háborúba kell mennünk egy nukleáris nagyhatalommal, rengeteg más eszközt használhatunk a szankciók fokozásától kezdve Ukrajna határozottabb megsegítésén át a Kína és Oroszország között megjelent repedés kijátszásáig. Ennek biztosan meglesz az ára, és valószínűleg kockázatos is lesz, de ha nem vagyunk hajlandók vagy nem tudjuk meglépni, akkor azzal nemcsak Ukrajna bukik el, de a világpolitika is sokkal veszélyesebbé válik.
Ebben a helyzetben Magyarországon egymás hibáztatása jelenleg teljesen mellékcselekvés. Persze tudom, hogy nagyon nagy a csábítás, hogy a választás előtt a kormány és az ellenzék egymásra mutogasson, de ez most nagyon rossz helyzetfelismerésről árulkodna.
Ez a helyzet most tényleg többről szól, mint hogy a Fidesz vagy az ellenzék irányítja az országot. Ne becsüljük alá, hogy most van egy lehetőség arra, hogy nemzeti egyetértés alakuljon ki, és mindenki elfogadja: ami történik, az nem jó, és együtt tennünk kéne azért, hogy ne így legyen.
Vagy pedig készüljünk a dzsungelre.
