Orbán Viktor toxikus vezető?

Az Orbán-rezsim karakterét elemzi hosszan az Élet és Irodalomban Debreczeni József. Felidézi az autokráciák jellemzőit, összeveti Orbán-rezsimjét Putyinéval és azt is latolgatja, meddig marad fenn külső finanszírozás nélkül. Arra jut, hogy a Fidesz-konzorcium uralma – történelmi és nemzetközi kitekintésben – unikális, szokványos hatalmi képletekkel nem igazán leírható.

A rezsim hatalmi képletének kulcsa, alfája és ómegája természetesen Orbán Viktor. Az a politikai erő, a Fidesz, melynek révén a hatalmát megszerezte és működteti, mindenekelőtt az ő alkotása.

Éppen ezért a szerző a Fidesz-vezér személyiségét kezdi vizsgálni. Arra jut, hogy Orbán Viktor a demokratikus parlamentarizmus szabályai közepette vált gátlástalan, ügyes, bármi áron győzni akaró, tudó játékossá, de a játék kell neki. 

A győzelem mámorát és gőgjét (ez kiül az arcára) ő alighanem mindennél jobban élvezi. Nemcsak magát a hatalmat, de annak megszerzését és megtartását is. A nyílt diktatúra ezt az élvezetet nem adná meg neki.

Ennek kapcsán hozza be a nemzetközi politológiai irodalom újabb leleményét, a toxikus vezető fogalmát.

A toxikus ve­ze­tő a maga ér­de­két a köz­jó fö­lé ren­de­li, nem ha­bozik tör­vény­te­len eszközöket alkalmazni, te­vé­keny­sé­ge romlást hoz a tár­sa­da­lomnak. 

Debreczeni eltekint attól, hogy Orbánt mérgezőnek nevezze, vagy diktátorként azonosítsa, de bemutatja mindkét típus profilját, az olvasóra bízza, hogy ráismer-e magyar rezsim névadójára.

A toxikus vezetők jellemző személyes tulajdonságait:

• gyer­mek­ko­ri meg­ráz­kód­ta­tá­sok;
• a vízióalkotás képessége;
• fejlett önreprezentációs képesség;
• energikusság;
• exhibicionizmus, az egyé­ni ér­dek és dicsőségvágy eluralkodása;
• ha­tal­mas ego;
• ar­ro­gan­cia, a té­ve­dé­sek el nem is­me­ré­se, mások hibáztatása;
• a sze­mé­lyi­ség in­teg­ri­tá­sá­nak hi­á­nya;
• meg­bíz­ha­tat­lan­ság, kor­rup­ci­ó­ra va­ló haj­lam­;
• a mo­ra­li­tás hi­á­nya;
• kapzsiság;
• a tet­tek vár­ha­tó kö­vet­kez­mé­nye­i­nek fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sa.

A toxikus ve­ze­tők ál­ta­lá­ban fe­nye­ge­té­sek­kel és ve­szé­lyek­kel te­li vi­lá­got je­le­ní­te­nek meg vízióikban, mely­ben lé­nye­gé­ben min­den – pél­dá­ul a sa­ját ma­gunk vagy csa­lá­dunk biz­ton­sá­ga – azon mú­lik, hogy le­győz­zük-e el­len­­fe­le­in­ket, ter­mé­sze­te­sen az adott po­li­ti­kus ve­ze­té­sé­vel.

Elemzése végén a szerző idézi Jerrold Post politológusprofesszort, aki a mindenkori diktátorok pszichiátriai profiljának négy alapvonását azonosította be:

1. Messianisztikus küldetéstudat, mely az átlagemberéhez képest hatványozott énközpontúságot takar.

2. A paranoia egy fajtája: a diktátortípus az őt ért legkisebb kudarcért is másokat okol, folyton ellenséget keres vagy épít.

3. A normális emberéhez képest beszűkült lelkiismeret, az ennek hiányából származó gátlástalanság.

4. A legszűkebb környezet lelki terror alatt tartása, az uralom megszerzésének és birtoklásának különleges képessége, az ellenvélemények megtorlása.

Kiemelt fotó: MTI/Kollányi Péter