Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságban arról ír, miként romlott a parlamenti munka nívója 1990 óta, amikor még volt valami tétje, amikor még követték a tévé közvetítéseit, az Országgyűlésben pedig voltak nagy szónokok, jeles elmék.
Szerinte sokan máig nem értik a nyugati parlamenti modellt, a központosítást „államosításnak” nevezik, sokan nem tudnak különbséget tenni „kormányzat” és „állam”, „igazság” és az „igazságosság” között. A filozófus hosszan sorolja a jelenlegi rendszer hibáit, amely lehetővé teszi, hogy
senki által meg nem választott, tök ismeretlen államtitkárok, helyettes államtitkárok, kormánybiztosok, miniszteri biztosok, főtanácsadók és tanácsadók, hivatalvezetők százai kormányozzanak informálisan.
Mint írja: a tájékozatlan, műveletlen emberek által összegányolt házszabály mára lehetővé teszi, hogy parlamenti bizottságok hatóságként viselkedjenek, kormányra tartozó döntéseket hozzanak, alkotmányellenesen, a nyilvánosság kizárásával, követhetetlen döntési procedúrával.
Silány kodifikációs munkát javít egy laikus Országgyűlés, amely újra ezernyi hibát gyárt, amit újra javítani kell. A képviselők gépiesen megszavaznak silány előterjesztéseket, miközben a lényeget „salátatörvények” apró betűs részeibe, rendeletekbe bújtatják el.
Az egyebekkel elfoglalt hatalmi központból áttekinthetetlen, illogikus, tehát betarthatatlan joganyag bugyog elő mocsárillatúan.
TGM nevetségesnek nevezi a választási rendszert. Sajátos szótárt is alkotott.
A közvélemény már csak a legdurvább országházi botrányokra kapja fel a fejét, arra már senki sem figyel föl, ha
a valaha kiváló parlamenti debatter miniszterelnök pálinkával fűtött tömeggyűlésekre illő hordószónoklatokat tart az Országházban a tévékameráknak.
Az sem számít, hogy erre ellenzéki vetélytársai – ugyanezen a színvonalon – őt tolvajozzák, hazugozzák. Ezt már mindenki adottnak veszi, az egésznek nincs jelentősége.
Ez nem alkotmányos jogállam, ez nem parlament, ez nem politika.
Ez semmi.
Ezzel zárja gondolatait TGM.
