Az ellenzék regenerálódása
Két fontos előfeltételről
Illetve ez így nem pontos, mert a 2010-es évek elején az ellenzék jobb állapotban volt, mint most. 2014 óta viszont permanensen stagnál, és permanensen nem találja a stagnáció ellenszereit.
Legyünk persze megengedőek: ahogy a fociban, úgy a politikában is az egyik csapat annyira képes, amennyit a másik enged neki. A foci és a politika közös eleme, hogy nem csak egy csapat van a pályán. Ha tehát egy párt (jelen esetben az ellenzék) úgy tesz, mint ha saját teljesítménye csak rajta múlik, akkor téved.
Ismét csak foci-hasonlattal: nem veszi komolyan az ellenfelét. Mint ha az nem a futball nevű sportágat űzné, hanem mondjuk a rögbit. A magyar ellenzék rögbi szabályok letéteményesként tekint a kormányoldalra, s lényegében csak virtuálisan van jelen a pályán.
Természetesen a politikában gyakran adódnak helyzetek, amikor az egyik fél úgy véli, a másik felrúgja a szabályokat. A mai magyar politikában az ellenzék egyértelműen úgy viselkedik, mintha a kormányoldal súlyosan sportszerűtlen lenne, mi több nem is a politika nevű játékot játszaná.
Pontosabban attól, hogy ő a kormányt nem tekinti valódi versenytársnak, a kormányoldal még vígan elvan, sőt folyamatosan tartja, olykor növeli is népszerűségét. Első javaslatunk tehát: az ellenzék kalkulálja be saját politikája alakításába ellenfelét.
Másodszor: az ellenzék stagnálásának van egy tartalmi oka is.
Ezekre az ellenzék nem, vagy nem kellő súllyal reflektál. A magyar ellenzék csak a kormányra reflektál (s ahogy mondtam: folyamatosan azt bizonygatja róla, hogy sportszerűtlenül játszik), ahelyett, hogy a világpolitika tendenciáit elemezné, s azokra keresne újszerű válaszokat. Az viszont, hogy ezt elmulasztja, azért is problémás, mert ezzel az ellenzék „elfelejti”, hogy az 1989-90-es rendszerváltás idején szintén fontos kívánalom volt az akkori mérvadó pártokkal szemben, hogy reflektáljanak a megváltozott körülményekre. Az MDF és az SZDSZ kiemelkedése annak is volt köszönhető, hogy a többieknél mélyrehatóbban elemezték a helyzetet és jobban illeszkedtek a nemzetközi trendekhez.
Nem mellesleg a Fidesz felemelkedése a 90-es évek második felétől is ugyanennek köszönhető. A hazai ellenzéki politikai mainstream nagy félreértése a túlzott belpolitikai fixáltság, ami azonban nem magyarázza meg teljesen (sőt még részlegesen sem) egyes pártok felemelkedését, mások lesüllyedését.
Talán nem túlzás kimondani:
Ezzel nagy lehetőséget szalaszt el, mert a világ olyan szakaszba lépett, amikor a külső fejlemények újfent egyre fontosabbak. Az elmúlt 25 évben mindig is fontosak voltak, de talán elandalított bennünket az, hogy már nincs is történelem, s ennek köszönhetően nincs külpolitika se. Csak egy univerzális világ van, amelyben minden szinte magától jó, mindenki ugyanazt akarja.
Két dologban viszont nincs előrelépés. Az egyik: nem tudnak mit kezdeni a Fidesszel, mint a másik térfél legitim szereplőjével. A másik: nem akarják saját identitásukat külpolitikai kontextusban is megfogalmazni.
Márpedig ez két olyan előfeltétel, amelyek az érdemi versenyhez elengedhetetlenek. Amíg ezen a téren nincs változás, megítélésem szerint az ellenzéki stagnálásban sem lesz.