Botka László miniszterelnök-jelölt új baloldali politikájának alapja az, hogy szélesíteni kell a gazdagok közteherviselésben való részvételét. Ez többkulcsos adórendszert és valamilyen vagyonadót jelentene. Ennek látszólag ellentmond az a másik MSZP javaslat, hogy 65 év felett mindenki ingyen juthasson a gyógyszeréhez. Ez a két üzenet ismét felerősítette azokat a vitákat, hogy lehet-e, szabad-e a szociális rendszert jövedelmi rászorultság alapján működtetni. Érdemes megvizsgálni azt, hogy egyáltalán a mostani rendszer mennyire veszi figyelembe ezeket a szempontokat – kezdi szerdai közleményét a Policy Agenda.
Nem a rászorultság a fő szempont
Mint írják: 2015-ben a központi költségvetésből 1600 milliárd forintot költöttek jóléti szolgáltatásokra. A forrásokhoz három módon lehetett hozzáférni:
- Vannak az univerzális támogatások, amelyek nem jövedelemhez, hanem élethelyzethez kötöttek. Azaz, aki beletartozik a támogatott célcsoportba, akkor jár neki az állami támogatás. Ilyen élethelyzet lehet a gyermek nevelése, és ebben az esetben jár a családi pótlék.
- A második csoport a biztosítotti jogviszonyhoz kötött támogatások. Azaz főszabályként dolgozik és ezáltal válik jogosulttá a foglalkoztatott. Ilyen ellátások például a különböző táppénzek, álláskeresési támogatás, korhatár alatti ellátások.
- A harmadik csoport a rászorultsághoz kötődő támogatások, amikor a tényleges jövedelmi helyzetből indulnak ki, és ehhez mérik, hogy ki kaphat, és ki nem.
Felhívják a figyelmet: meglepő módon a szociális támogatások legnagyobb része (44,8%) a biztosítási viszonyhoz kapcsolódik, míg a második helyre (42,4%) az univerzális támogatások kerültek.
Miért nem rászorultsági alapon jár csak a támogatás?
Többször volt vita tárgya a magyar közéletben – főleg a családi pótlék kapcsán – hogy miért ad ugyanannyit az állam a gazdagoknak, mint a szegényeknek. Teljesen rászorultsági alapúvá tenni az összes támogatást azonban nem lehetséges, mivel a biztosítási jellegűek esetében nem érvényesülhet olyan elv, hogy a tehetősebbek ne legyenek arra jogosultak – vetik fel elemzésükben.
Mint írják: kérdéses, hogy a támogatási rendszer 42-43%-át lehet-e az „általánosan jár” juttatási elv helyett rászorultsági alapúvá tenni? Elvileg lehet olyan szabályt hozni, hogy a nagyobb jövedelműek vagy nagy vagyonnal rendelkezők ne kapjanak családi pótlékot, anyasági támogatást, utazási kedvezményt a gyerekek után. Ez azonban szükségessé tenné azt, hogy az állam a kisebb jövedelműek számára egy kötelező jövedelemigazolási rendszert írna elő.
Emlékeztetnek: utoljára 2006 végén került sor egy ilyen jellegű intézkedésre, akkor a megszűnő univerzális gázár-támogatási rendszert felváltotta egy rászorultsági alapú energiaár-támogatási rendszer.
A támogatásban részesülő 1,8 millió háztartásnak egyszerűsített eljárásban kellett évente kérelmeznie a támogatást, amely jelentősen megterhelte két hónapon keresztül az Magyar Államkincstárt is. Amennyiben akár csak a családi pótlékot kapó háztartásnak ezt kötelezően évente intéznie kellene a hivatalban, az komoly társadalmi felháborodást váltana ki. Egyúttal az ehhez szükséges ellenőrzési rendszer és adminisztráció komolyabb költségvetési forrásokat emésztene fel
-magyarázzák.
A Policy Agenda elemzése szerint fentiek miatt a politika inkább tart a rászorultsági alapú rendszerektől, és nem támogatja azok bevezetését. Érdekes módon éppen az alapjövedelem mellett érvelők egyik véleménye, hogy a célzott támogatások ellenőrzésére fizetett pénzek több kárt okoznak, mint a nem rászorulóknak kifizetett pénzek – teszik hozzá.
A Policy Agenda megítélése szerint nem az a valódi vita, hogy a „gazdagok” is részesülhessenek valamilyen társadalmi csoporthoz tartozás alapján plusz támogatásban, a vitának sokkal inkább arról kell szólnia, hogy kell-e egy társadalmi csoportot preferálni ebből a szempontból. Hozzáteszik:
a csak idősekből álló háztartás kiadásainak 8,8%-át teszik ki az egészségügyi kiadások, míg a középkorúak esetében ez az arány 3,3%, fiataloknál pedig csak 1,8%. Azaz a kérdés inkább az, hogy kell-e ezzel kezdenie valamit a politikának…