Az elmúlt héten erős volt a mozgolódás a regionális bankpiacon. Milyen hírek érkeztek? Három komoly bank kivonul Magyarországról – jelent meg a Népszavában. Az Erste Bank osztrák vezérigazgatója, Andreas Treichl azt üzeni a magyar kormánynak, akármit azért nem lehet megtenni velünk, képesek leszünk ellenlépésekre – olvasható a Financial Timesban. Az UniCredit ugyan magyar vonatkozású bejelentést nem tett, de az olasz bankcsoport is éppen embereket bocsát el és kivonul a baltikumi kispiacairól.
Miért pont most?
Mennyire megalapozott a bankok távozásáról szóló hír? Miért pont most menekülnének a bankok, amikor a gazdaság végre elindulhat felfelé? Valóban reális, hogy egyszerre hárman is megelégelik a bankrendszer két éve tartó mélyrepülését? Az fn.hu által elért banki források ugyan egyetlen konkrét távozási tervről sem tudtak, de vállalkoztak némi helyzetértékelésre. Az biztos, hogy alaposan kijutott mostanában a bankoknak. Milyen környezeti viszonyok közepette dolgoznak, és mire lenne megoldás a banki kivonulás?
A hitelportfólióik romlanak, a lakosság kölcsön-visszafizetési hajlandósága gyengül, a nagy projektfinanszírozások, ingatlanhitelek egy része még kezeletlen (nem képeztek rá kellő céltartalékot, illetve a bankok nem borítottak asztalt a 90 napos késedelmek után sem), de egyszer úgyis eljön az igazság pillanata. A céltartalékképzések így is ugrásszerűen megnőttek, emiatt sok banknál (vagy egy tucatnál) veszteséges működésre kell a banki különadó milliárdos tételeit befizetni.
Tőkepótlás, eladási kényszer
A tulajdonosoknak így tőkét kell betolni bizonyos bankokba, erre volt példa az MKB kétlépcsős tőkeemelése. Bizony, különlegesen pikáns eleme a banki különadóztatásnak, hogy miközben Nyugat-Európában több nagybank is állami kézbe került a bankmentés részeként, addig Magyarországon az állam éppen azoktól szed be különadót, amelyeket a tulajdonosuk kistafíroz.
Leegyszerűsítve a német bankmentés egy része a magyar államnál csapódik le az MKB különadója formájában. Egyes bankokat nemcsak a sok keserűség, de az állami segítség árául szabott kötelező karcsúsítás is eladásra, kivonulásra ösztönözhet. Például a KH-csoport édesanyja, a KBC a pénzügyi válság idején három alkalommal is kapott állami támogatást. Kétszer 3,5-3,5 milliárd eurós újratőkésítésben részesült, egyszer pedig a belga állam rossz eszközöket vállalt át. Igen ám, de hiába kellett egyes részlegeit eladni a KBC-nek, semmilyen friss információ nem jelent meg arról, hogy ez a magyar bankot érinthetné.
Eladni ilyenkor?
Ha pedig kényszer nincsen, akkor miért vonulna ki bárki is? Leginkább azért, mert veszteségesen működni, főleg ha tartósnak tűnik a trend, senki nem szeret. Mit tehet a banktulajdonos? Dönthet úgy, hogy elege van, eladja a bankját. Igen ám, de ki vesz meg most egy kelet-közép-európai bankot? Gyaníthatnánk, hogy mostanában bankot venni nem szokás, és a legtöbb bank nem is rendelkezik túl nagy pozitív értékkel, annyi a kockázat, annyi a csontváz.
Mégis van ilyen tranzakcióra példa, és az ominózus üzlet ráadásul igen sok érdeklődő mellett köttetett. Az Allied Irish ír állami tulajdonú bank kénytelen volt eladni a nem főtevékenységbe illő bankjait. Lengyelországban is lépniük kellett, és nemrégiben sikeresen zárult a Bank Zachodni WBK 70 százalékának eladása. Végül a Banco Santander futott be 2,9 milliárd euróért. Szóval a lengyel bank kelendő volt, de ne feledjük: a lengyel bankrendszer most vonzóbb, mint a magyar. Nem volt akkora a devizahitelezés (főleg nem svájci frankban, hiszen a lengyeleknél elsősorban euró- és zlotyhitelek vannak).
A vállalati szektor is nagyobb, magasabb a GDP-növekedés, hitelképesebbek a cégek, nincs akkora önkormányzati adósságtenger (alkotmányossági határ van a túlzott eladósodás ellen). Mindenesetre az állami bankok akár valóban kivonulhatnak, eladhatnak, hiszen a bankok állami tulajdonosai maguk sem gondolhatják, hogy hazai adófizetői pénzen kellene valahol a végeken veszteséges hitelezési tevékenységet folytatni.
Ki venne itthon?
Igen ám, de ha eladó akad is majd, ki venne? Vevő azért vélhetően a magyar operációkra is lenne, hiába rosszabb a makrokörnyezet, nagyobb a szabályozási bizonytalanság. Egy átvilágítás, kockázatelemzés erre képes rávilágítani, innen pedig már csak a megfelelő átvilágítás és az ár kérdése a megegyezés. Van azonban a magyar bankok életében egy nehezen árazható nagy kockázat. A korábbi éles versenyben a bankok olcsón hiteleztek, a felár olykor csak 150-200 bázispont volt (a közép-, és nagyvállalati hitelezésnél – a szerk.). Ez a hitelezés azért lehetett nyereséges, mert a likvid nemzetközi piacokon az anyabankok 50-70 bázisponton szereztek forrásokat és ezeket hozták ide a leányoknak.
Ám, ha a tőkeerős tulajdonos kiszáll, eladja a bankot, akkor szeretné vinni az olcsó tulajdonosi hiteleit is. Csakhogy manapság már csak 300 bázispontos felárral jut hitelhez egy magyar bank, vagyis a korábban kihelyezett hitelek egy új tulajdonosnak már kőkemény veszteséget termelnének. Egyszóval a pluszt vagy legalábbis nullát érő bankok, egy új tulajdonos kezében gyorsan veszteséggyárrá változnának. Ha azt látja a tulajdonos, hogy folyamatosan tőkepótlásra lesz szükség, feneketlen teknőbe senki nem szeret pénzt dobálni!
Ráadásul a személyi változások is segíthetik a tisztánlátást. A problémák miatt sorra jelennek meg a bankok külföldi szakemberei Magyarországon, például átveszik a kockázatkezelést. Megijedhetnek attól, amit találnak.
Merre tovább?
Mégis valahogy nem áll össze a kép. Ha a bankok tulajdonosai az elmúlt két évben nem kényszerültek bankértékesítésre, miért most tennék? Hiszen talán éppen fordulóponthoz ért a gazdaság. Magyarország megint lehet jó sztori, a belföldi kereslet nőhet, az export is növekedhet, kijöhet egy jobb GDP-prognózis. 200 bázispontos felár környékén már jó üzlet lehetne a hazai bankolás. E tekintetben nagyon lényeges, hogy mennyire lesz fegyelmezett a hamarosan elfogadandó költségvetés. Szerencsére most éppen legalább a forintárfolyam nem fojtogató, de mindenképpen itt is szükség lenne a kiszámíthatóságra.
Kivonulás
Ha tehát eladni nem lehet, felmerülhet a veszteségtermelés, a kötelező tőkepótlás másfajta megszüntetése is, a kivonulás. Kisebb bankoknál ez teljesen ésszerű lehet, hiszen nem kell a jó üzletekről lemondani, uniós székhelyű bankokból akkor is folytatható a jó ügyfelek finanszírozása, ha már nincsen magyar részvénytársaság, de sok kellemetlenséget és kiszolgáltatottságot el lehet kerülni.
Az azonban, hogy a nagyobb lakossági bankok kivonulnának, külön-külön megvizsgálva a helyzetüket, nem tűnik életszerűnek. Az osztrák bankoknak szinte otthoni piac a magyar, hova mennének?
Nem véletlen, hogy az Erste-vezér puffogása közben is deklarálta, a kivonulás fel sem merült. De jellemző az UniCredit helyzete is, az olasz bank nem rejtette véka alá, hogy változik a területi összetétele, ám egyetlen szót sem ejtett magyar terveiről. Ha lenne kivonulási terve, akkor itt lett volna az alkalom ennek deklarálására. Igaz Federico Ghizzoni, az Alessandro Profumot váltó UniCredit-bankvezér azok között az országok között sem említette Magyarországot, ahol éppen perspektivikus a bankolás, mint Lengyelország, Csehország, Törökország és Oroszország.
Bankárok a célkeresztben
Nem jó mostanában bankárnak lenni Magyarországon, nem hangzik jól a lakosság körében ez a foglalkozás. Talán csak a közpénztalicskázással azonosított „tanácsadó” vagy az alumíniumgyárat birtokló „oligarcha” cseng még rosszabbul, mint a „bankár”. Bizony, kormányunk is úgy látja, hogy a közvélemény által rühellt élősködőktől indokolt elvenni némi pénzt és üzletet.
Az államigazgatásban javában zajlik az eddig külső tanácsadók által végzett munkák insourcingja (vagyis az eddig kihelyezett feladatok integrálása a rendszerbe), a MAL-ügyben is gyorsan odalépett a kormány az arcpirító nyilatkozatokkal felelősséget hárító vezetőknek. Ami pedig az elmúlt években mesés pénzeket összeharácsoló bankokat illeti, rákényszerültek az etikai önkorlátozásra, már itt van a banki különadó, és – ha felhígulva is –, de átment a lakossági hitelezés nyereségét apasztó nyolc pont is.
A bankok eddig viszonylag halkan tűrtek és nyelték le a békákat, most mintha hangosabbak lennének. A kivonulásukkal kapcsolatos fenyegetéseik azonban nem tűnnek megalapozottnak.
