A szociológus szerint a magyar társadalom egyszerre több hagyomány megmaradt elemeitől szenved, miközben az „ezt is megússzuk valahogy” álláspontra helyezkedik. Márpedig – a szerző szerint – ezzel a mentalitással „nem juthatunk messzire, és bizonyosan nem kerülhetünk közelebb az európai élvonalhoz – és ami még fontosabb, saját legjobb várakozásainkhoz sem.
A „potyautas mentalitás” tökéletesen igaz, hozzáadva a teljes apátiát. Az embereket még a saját érdekükben sem lehet motiválni az összefogásra és cselekvésre, ha pedig valamilyen csoda folytán sikerül, akkor az úgy valósul meg, hogy másokat biztosan kirekesztenek, és „aki nem velünk van, az ellenünk” hozzáállással kezelnek mindenkit.
MOLNÁR MÁRTON, Balatonboglár
Elitek monopóliuma
Igen tanulságos cikket írt Gonda György a magyarországi polgárnak a változatlansághoz való ragaszkodásáról (Csak semmi változást! – Figyelő, 2007/44. szám). Eddig is tapasztaltam, hogy a felfogásunk mennyire meghatározza gondolatmenetünket és fogalmainkat – ez a cikk erre nagyszerű iskolapélda. Ha a szerző hívő és környezetvédő lenne, mint én, akkor a szószaporítás helyett az okokkal töltené ki a helyet. Továbbá a fogalmak közismert jelentését használná zavaró fogalom-újdonságok – az „ókonzervativizmus” – helyett. És aki nem híve a demokráciának, aki a felülről diktált, önkényuralmi diktátumok híve, az pedig a polgár alkotó részvételét a reformokban fel sem veti, annak a számára a polgár hasznosságának a csúcsa, a non plus ultra az egyetértés, és nem a cselekvés. Az ókor azzal ért véget a Földközi-tenger környékén, hogy Róma püspöke ingyenes és kötelező népiskolákat alapított. Ugyan miért? És miért nem tette meg ugyanezt a keleti – ortodox – keresztény egyház? Miért lett művelt a Nyugat és miért maradt tudatlan a Kelet népe? Konzervatív, ez azt jelenti: konzervál, megőriz mindent, ami jó. Csakhogy azt, hogy mi a jó, ne csak néhány írástudó ismerje, mert minél többen ismerik a jót, annál nagyobb ebben a társadalmi egyetértés, annál hatékonyabb a jó. Az ortodox viszont válogatás nélkül mindent megőriz, ehhez pedig nem kell semmilyen műveltség. De hogy az élet ne legyen egyszerű, vannak türelmetlenek is, akik gyökerestől – vagyis radikálisan – akarják megváltoztatni azt is, ami pedig konzerválható jó lenne. Felteszem, a szerző tisztában van a konzervatív, ortodox és radikális jelzőhármas jelentésével, és csak azért használta az „ókonzervatív” jelzőt, hogy ködösítsen, igazi ortodox módra.
Felteszem hát a szerző helyett én a kérdést: miért ragaszkodik a magyarországi polgár a változatlansághoz, miért nem hajlandó cselekvően részt venni a reformok kidolgozásában? Válaszom: azért, mert az elmúlt hatvan évben az ehhez szükséges műveltség egyetlen pártnak, a kommunista pártnak volt bevallottan a monopóliuma. Ha Gonda György az elmúlt húsz évet áttekinti, rájöhetett volna, hogy a műveltség ma is egy szűk kör, az egyetemi diplomások monopóliuma. A diplomások mindent megtesznek azért, hogy a diploma nélkülieket másodrangú polgárként kezeljék, ezért magát a szerzői kérdésfelvetést meglehetősen álszentnek érzem. A megoldás a műveltség emelése, elsősorban valódi egyetemes műveltség megszerzésének lehetővé tételével.
DEZSŐ LÁSZLÓ, Budapest
Nyerő játszma
Érdeklődéssel olvastam Nagygyörgy Tiborról szóló portréjukat (Mr. Ingatlan – Figyelő, 2008/2. szám). Bár lakásvásárlási tippjei megszívlelendőek, adok én is egyet, ami nem teljesen haszontalan azoknak, akik sokallják a 4-5 százalékos közvetítői díjat. Megjegyzem: magam is közéjük tartozom. Bár egy darabig közvetítők, illetve ingatlanportálok révén próbáltam megtalálni az igazit, a barátaim ennek hallatán körberöhögtek, majd elmagyarázták, 2008-ban hogyan érdemes lakást keresni.
Először is kell hozzá egy ártatlan külsejű egyetemista-forma lány – róla nem feltételezik, hogy a lakásmaffia hétpróbás tagja -, aki „bocsánat, hogy élek” arckifejezést felöltve felkeres néhány címet. Azokat az utcákat és házakat, amelyeket a leendő tulajdonos előzetesen kinézett magának – vagyis amelyekről el tudná képzelni, hogy ott lakik. A lány ezekre a helyekre becsönget, majd „csókolom, nem tetszik tudni, hogy van-e a házban eladó lakás, esetleg a bácsié/nénié nem eladó” kérdésfeltevéssel felméri a hajlandóságokat.
Barátom ezzel a technikával talált magának a Gellérthegyen egy villalakást nagyon komoly panorámával. Ezen felbuzdulva a gellérthegyi ingatlant levadászó lányt magam is megbíztam egy munkával. Becsöngetett az általam kiszemelt Liszt Ferenc téri házba, ahol a tulaj eredetileg ugyan nem akarta eladni a lakását, de megfontolta az ajánlatot, majd kötélnek állt. Többszörösen jó üzlet köttetett, hiszen az alkalmi felhajtó díjazása jóval kevesebb, mint a 4-5 százalékos közvetítői díj. Míg én ennek örülhettem, ő annak is, hogy az „alapbére” mellé megkapta még azt az összeget, amit a lakás általam megjelölt vételárából lealkudott…
HORVÁTH ERZSÉBET, Budapest
