Addig, amíg az uralkodó és környezete a helyén van, a változatlanság a rendszer stabilitásának illúzióját erősíti meg. Kádár Magyarországa azért lehet mind a mai napig nosztalgikus emlékek forrása, mert akkoriban úgy tűnt, mintha megszűnt volna a kockázat, a konfliktus, mintha a rendszer kiküszöbölte volna a változást. Mintha inkubátorban éltünk volna, történelem nélkül. Ahogy Bereményi Géza akkoriban írta: „Valóság nevű nagybátyánk elutazott.”
TÖRÉKENY DIKTATÚRÁK. A változatlanság biztonsága – és reménytelensége – a konszenzus látszatát sugallta. Holott éppen a diktatúrák a legtörékenyebb rendszerek. Ha a diktátor bukik, bukik vele a pártja, kormánya és sokszor a rendszere is. Gyakran azért tűnnek a diktátorok nagy államférfiaknak, mert – a diktatúra törékeny természeténél fogva – a rendszert saját képmásukra formálhatják. Volt Kádár-rendszer, de szerencsére nem volt Antall-rendszer, Horn-rendszer, Orbán-rendszer, és nincs Gyurcsány-rendszer sem. Nagy baj volna, ha lennének ilyen rendszerek. Az ugyanis a demokrácia végét jelentené.
Demokráciákban nem személyekhez kötődő „rendszerek”, hanem korszakok vannak, mert a rendszer intézményes alapműködése független az éppen hatalmon lévő politikai erők győzelmétől vagy bukásától. A demokrácia a szabályozott konfliktusok rendszere, ahol a stabilitást éppen a konfliktusok megjelenítésére biztosított nagyobb tér garantálja. Nem tudhatjuk előre, hogyan alakul a politikai élet lüktetése, ki nyeri a választásokat, mely erők alakítanak kormányt, és meddig maradnak hatalmon.
A demokrácia tehát az intézményesített bizonytalanság rendszere. A politikai játszmákban a végkifejlet előre nem tudható, de a procedúrák szabályozottak. A diktatúrákban ez pont fordítva van: ott a politikai kimenet bármi áron – önkénnyel, erőszakkal, csalással, megvesztegetéssel – biztosított. Mérget lehet venni rá. Mi, akik a diktatúrában születtünk, tegyük a kezünket a szívünkre: hittük volna valaha is, hogy egy pártelnök-választás 377:377-es „döntetlennel” végződhet? Hittük volna, hogy a résztvevők ott helyben megegyeznek a választás második körének szabályaiban és azt gond nélkül, rögtön le is bonyolítják? Hittük volna, hogy pártelnököt lehet választani – képletesen szólva – hosszabbítás után, tizenegyes-rúgásokkal? Hízelgések, propagandaszövegek, beígért állások, fenyegetően hangzó utalások persze most is vannak, de nincs kékcédula, erőszak, puccs, nincsenek a terembe előre beültetett munkásőrök. A vesztesnek nem kell menekülnie a „jugoszláv követségre”, nem deportálják őt Snagovba, ellenkezőleg: helyet kaphat a kormányban. Hogy aztán a pártot szétfeszíti-e a látványosan felszínre került kettősség, vagy az új elnök képes lesz integrálni a különböző erőket, az már tartalmi, politikai kérdés. Az outcome bizonytalan, de a rendszer működik.
Ehhez képest nem szerencsés, ha csak egy jelöltet állítanak, hiszen milyen kongresszus az, ahol szavazás ugyan van, de választás nincs. Ám önmagában ez még nem antidemokratikus. Az viszont már gond, ha az egyetlen pártelnökjelölt a jelölés lezárása után, de még a szavazás előtt bejelenti, hogy csak akkor számítsanak rá, ha 75 százaléknál több szavazatot kap. Miért nem mondta ezt el a jelölés során? A bejelentés így az eredmény előzetes biztosítására irányult olyan pillanatban, amikor a küldöttek már nem indíthattak más jelöltet.
SZABAD A KRITIKA. Nem hiszem, hogy a demokrácia mindenkor a fair play rendszere lenne, de ezt legalább szabadon lehet kritizálni, mert nem a személyes önkény, hanem az intézményesített szabályok és a nyilvánosan lefolytatható viták tartják életben. Nem feltétlenül a végső célokban és értékekben kell politikai konszenzusra törekedni, de nem is a különböző stratégiai, szakpolitikai vagy taktikai kérdésekben. Ott az a természetes, ha versengés van, amelyben szabadon ütközhetnek, sőt akár éles konfliktusba kerülhetnek az eltérő nézetek.
A konszenzusnak tehát nem a napi és nem a világnézeti kérdésekben kell fennállnia, hanem a kettő között: a közösen elfogadott, alkotmányos szabályokhoz való ragaszkodásban.
A szerző a Közép-európai Egyetem (CEU) professzora, volt kulturális miniszter.
