Ügynökök ne kíméljenek!

Házi testőr

Viccelsz? Három tankolás áráért elvállaltad?! – rohant ki a konyhából az ifjú férj, aki évekkel ezelőtt uborkaszeletelés közben fültanúja volt, amint neje az egyik hazai bank pr-felelősével tárgyal. Azaz inkább csak bólogat, meg sajnálkozik, amikor a pénzintézet – „sanyarú helyzetére” hivatkozva – alkudozik a céges gálaszereplésért járó fellépti díjon. Társának ekkor esett le a tantusz: ez így nem mehet tovább.

Aggódó férjbõl képezte magát mûvészmenedzserré Lóránth Zoltán, aki a külföldön ellesett gyakorlatot saját elveivel ötvözve támogatja operasztár feleségét, Miklósa Erikát.

KOLORATÚRSZOPRÁN ELADÓ. Lóránth Zoltánnak párja, Miklósa Erika több korábbi szereplésétől is égnek állt már a haja. Közgazdászként – ráadásul úgy, hogy a főiskolán a vállalkozások menedzsmentjére specializálódott – volt már némi fogalma pozícionálásról, imázsról. Ezért aztán fel nem foghatta például, miért kell egy operaénekesnek tehetségét és idejét – menedzsere javaslatára – délutáni popzenei magazinműsor vezetésére fecsérelnie. Fejébe vette, hogy megvédi nejét a koncepciótlan szakemberektől, és – ahogyan ő fogalmaz – a „testőre” lesz.

Az újdonsült menedzser eldöntötte: hakniszagú, gyakori szereplések helyett elsősorban a külföldi fellépésekre koncentrálnak, Magyarországon ezentúl az énekesnő csak nagy presztízsű rendezvényekhez adja nevét és hangját. Ekkor már nemcsak itthon, de a New York-i Metropolitan-től a madridi Teatro Realon át a londoni Royal Operáig a világ számos operaházának közönsége szemében is ő volt az első számú Éj Királynője. Erre építkeztek.

A külhoni karrier ízébe Miklósa Erika korábban ösztöndíjasként is belekóstolt, ám két év kihagyás miatt újra kellett indítaniuk a sikergépezetet. Ehhez Lóránth először az osztrák piacot szemelte ki. Bécsi ügynökséget keresett, mert nem talált olyan hazait, amely hitelesen képviselte volna felesége érdekeit. Felkereste ismerőseit, akikkel Erika korábbi külföldi tanulmányútjain – akkor még „csak” mint férj – találkozott, mert, mint mondja, „kapcsolatok nélkül kutyába sem nézik a keletről érkező embert”. Nem sokkal később már német és olasz ügynökökkel is dolgozott. „Magyarországon mindenkinek az aratáson jár az esze, ám vetni csak kevesen hajlandóak”- fogalmazza meg lesújtó véleményét. Azért persze külföldön sem árt észnél lenni. Egy befutott művész egyetlen este alatt 2,0-2,5 millió forintot is megkeres, ennek 10-15 százalékát kapja az ügynök. Így aztán a cél minél több, jól értékesíthető énekest becserkészni, majd folyamatosan színpadon tartani, tekintet nélkül a művész imázsára, egészségére. Ezért kell a menedzser, aki megóvja védencét a devalválódástól.

Külföldön a nagy nevek mögött több tíz fős stábok, „táborok” állnak. Úgy nyolc éve hasonló kiépítésébe kezdett Lóránth Zoltán is. Sikerrel járt, s ma már saját csapattal dolgozik, amelyben együttműködik az énektanár, a zongorakísérő, a médiafelelős, az ügynökök, és mindenki, aki részt vesz egy produkció előállításában. A házaspárnak több cége van itthon, külön vállalkozás foglalkozik a fellépésekkel, illetve a hanghordozók kiadásával, továbbá hangmérnök és hangstúdió is a rendelkezésükre áll. A férj „előszűri” a felkéréseket: öt-tíz perc alatt eldönti, érdemes-e a szóban forgó szereplésről tárgyalni.

Lóránth szerint szponzorokat itthon csak mikroszkóppal lehet találni. Pár éve még „el lehetett hozni” egy-két milliót a felkeresett cégektől, az utóbbi időben azonban már pár százezer forintot is csak akkor ajánlanak fel, ha azt az üzleti kommunikációra szánt keretből át lehet csoportosítani. A nagyvállalatok többnyire abban az esetben állnak szóba művészmenedzserrel, ha az a „repikeret” elköltésére tesz javaslatot. Így például karácsonyi ajándéknak egyedi kiadású, dedikált Miklósa Erika CD-t rendelnek.

A világ operaházainak fellépti díjaival sem lehet versenyezni. Miklósa Erika gázsija forintban számolva ma már hat számjegyű, a New York-i Metropolitan például egyetlen estéért 8500 dollárt fizet. Külföldön a nagyokat befektetési tanácsadó segíti, a házaspárnak azonban esze ágában sincs pénzügyi szakemberhez fordulni. „A bankokban nem bízom, a tőzsdét életveszélyes szerencsejátéknak tartom. Minden tekintetben hosszú távra tervezek: ingatlanban és különböző ingóságokban utazom” – lebbenti fel a fátylat Lóránth Zoltán a család befektetési politikájáról.

Arról is a menedzser dönt, hogy milyen jótékonysági akciókhoz adja a nevét a művésznő. Külföldön az esemény médianyilvánossága számít, itthon azonban csak szökőévben vállalnak ingyenes fellépést. A menedzser tapasztalatai szerint, ha Magyarországon valóban jó szándékú a kezdeményezés, a szervezők rendszerint nem értenek a kivitelezéshez, a profik ellenben elviszik a bevétel 90 százalékát. Így inkább más módon próbálnak segíteni, s ezt ők ketten közösségépítésnek nevezik. A bakonyi faluban, ahol élnek, a jövőben szimpóziumokat, filmklubot, művészeti események szervezését tervezik. Festőket, zenészeket támogatnak, Miklósa Erika a falusi asszonyoknak ingyenes tornaórákat tart. „Hisszük, hogy akinek lehetősége van segíteni, annak ez kötelessége is” – mondja Lóránth.

RAGYOGÁS. A menedzser feladata nem merülhet ki a szervezésben, „védence” mellett kell állni a nehezebb percekben is. Pár éve egy zürichi előéneklés után azonnal kiválasztották Miklósa Erikát, majd a próbák folyamán az igazgatóság jelezte, hogy a karmester meggondolta magát, inkább más mellett döntene. Ilyenkor az érzékeny lelkű, önmagában kételkedő tehetség menetrendszerűen összeroskad, és a menedzserére vár, hogy talpra állítsa. Lóránth Zoltánnak hetekbe telt, mire kinyomozta az elutasítás okát: Erika primadonna alkat, nagy hanggal, a szerepet azonban inkább egy szubrettre szabták. A karnagyot azonban az első találkozáskor levette a lábáról a magyar énekesnő, és elhamarkodottan neki ígérte a szerepet.

A művészeknek Lóránth Zoltán szerint kijelölt útjuk van, ezért nem menedzselni, hanem óvni és segíteni kell őket. Bár nincs minden operaénekes mellett ilyen „testőr”, jó, ha valaki segít feldolgozni a sikereket és kudarcokat, és értelmezi a mindennapok történéseit. Az is fontos, hogy egy énekes jól gazdálkodjon a hangjával, amelyet Lóránth Zoltán „kikristályosodott energiának” tart. Ő olykor egy-két konkrét művészeti ötlettel is előrukkol. Kitalálta például, hogy felesége minden egyes hazai szereplése végén egy magyar népdalt is elénekeljen. Ezt annyira megszerette a közönség, hogy gondolkoznak az e dalokat tartalmazó lemez kiadásán is. „Ha független menedzser lennék, fütyülnék rá, mi lesz a ráadás. De a páromról van szó, és ebbe ilyen apróságok is beletartoznak. Kiért dolgozzak, ha nem az ő sikeréért, ami egyben az enyém is?” – indokolja, miért szerencsés náluk a szokatlan munkamegosztás.

A menedzser napjai jobbára szervezésből és pénzszerzésből állnak. Minden egyes fellépés, szerződés egy-egy projekt, így aztán nincs két nap, amely egyformán telne. Élvezi a munkáját, egyetlen hátránynak azt tartja, hogy nincs rendszer az életében. Kivétel a koraesti kocogás, az sosem marad el.

A művésznő naptára 2009 februárjáig betelt, sikert sikerre halmoz világszerte. Volt olyan koncertje New Yorkban, amelyet Plácido Domingo – az eseményről az utolsó pillanatban értesülve – a leghátsó sorban hallgatott végig. A Lufthansa tengerentúli járatain az újonnan csatlakozott EU-tagállamok kisfilmjei között Magyarországot Miklósa Erika portréján keresztül mutatták be. Lóránth Zoltán szerint azonban nem attól sikeres, hogy mindezt elérte. „Régen rossz, ha egy menedzser önmagát akarja megvalósítani. Valójában akkor dolgozunk jól, ha a művész boldog, ragyog. Akkor megnyugodhatunk.”


Vevők a jogokra
Nemrég a Marica grófnő és A víg özvegy teljes magyar alkotó stábját „adta el” két orosz színháznak Lőrinczy György, a Pentaton Koncert- és Művészügynökség ügyvezető igazgatója. Állítja, itthon nem is sejtjük, mekkora kultusza van tőlünk keletre a magyar operettnek és zenés színháznak. Cége évek óta sikerrel közvetít magyar produkciókat, vagy a hazai előadások alkotóit – így például rendezőt, jelmez- és díszlettervezőt vagy éppen koreográfust – Oroszországba, Japánba, esetleg a környező országokba.

Leginkább produkciók, nem pedig mûvészek vagy társulatok útját egyengeti a Pentaton Mûvészügynökség vezetõje, Lõrinczy György. Az egyetlen kivétel a Budapesti Operettszínház és a teátrum egyik sztárja.

Az elsősorban projektekben gondolkodó szakembernek – egy kivétellel – nincs kizárólagos szerződése az általa menedzselt művészekkel vagy együttesekkel. Azt vallja, ehhez túl kicsi a magyar piac. „Arról nem is beszélve, hogy ha viszont egy művésznek igazán beindul a külföldi pályája, akkor teher lesz számára egy magyar ügynökség, amely nem tudja úgy tovább segíteni a nagyvilágban, mint egy nagy nemzetközi cég „ – mondja Lőrinczy. Ő ezért inkább produkciók jogaival kereskedik, fesztiválokat szervez, valamint céges rendezvényeknek közvetít ki művészeket, együtteseket.

Az 1989-ben négy operaénekes és egy impresszárió által életre hívott – a nevét is erről az „ötösfogatról” nyerő – ügynökség eredetileg kizárólag az opera világában tevékenykedett. Később azonban az operaénekes alapítók eladták a tulajdonrészüket Zimányi Zsófiának, aki azóta a Budapesti Tavaszi Fesztivál felfuttatása révén szerzett nevet magának a szakmában. Ez utóbbi rangos rendezvénysorozat azonban teljes embert kívánt, így amikor Zimányi 1996-ban a tavaszi fesztivállal kezdett foglalkozni, tulajdonosi szerepét megtartva háttérbe vonult, és a Pentaton operatív vezetést átadta a korábban a Magyar Állami Operaházban, egy német operaügynökségnél, illetve rövid ideig egy nemzetközi pr-cégnél dolgozó kollégájának, Lőrinczy Györgynek.

„Nagy különbség van az ügynöki-titkári és a nálunk csak elvétve megjelenő művészmenedzseri munka között” – tartja a Magyarországi Művészeti Ügynökségek Szövetségében is elnökségi tag Lőrinczy. Míg az előbbi adminisztratív munka – szerződések írása, pénzek utalása, egyeztetés – már befutott művészek mellett, az utóbbi lényege, hogy egy ismeretlenségből érkező művészt fel kell futtatni, fellépéseket, publicitást kell neki biztosítani. „Ezt senki, köztük jómagam sem meri garantálni, így alakulhatott ki, hogy hazánkban csak a befutott művészeknek van menedzserük” – világít rá az itthoni állapotokra a Pentaton vezetője. Ráadásul még a sztároknak sincs könnyű dolguk. „Bár ez a szakmám, nekem is szokatlan, ha egy általam jól ismert művész a menedzserét küldi hozzám tárgyalni. Mivel ez egy nagyon személyiségfüggő szakma, gyakran a menedzser, a művész is úgy érzi, többet érhet el, ha közvetítő nélkül tárgyalnak, pedig ilyenkor üzleti, jogi szempontból sokszor éppen a lényeg marad el” – fejtegeti Lőrinczy György.

Művészekkel dolgozni különös empátiát igényel. Figyelembe kell venni például, hogy egy énekesnek mi tenne jót a karrierje szempontjából, vagy hogy egy céges rendezvényen előadott produkciónak is vállalható színvonala legyen. Mindeközben pedig az üzletben is nagyon észnél kell lenni.

EXKLUZÍV. A Pentaton vezetője hat évvel ezelőtt megszegte hangosan soha ki nem mondott fogadalmát a kizárólagos megállapodások tilalmáról, és exkluzív szerződést kötött a Budapesti Operettszínházzal. Azóta ők intézik a teátrum összes külföldi turnéját, gyakran az előadások zenei anyagának kiadásába is bekapcsolódnak. Mi több, a színházban futó darabok közül számosnak ők a jogtulajdonosai is, ami azzal jár, hogy saját jól felfogott üzleti érdeküktől vezérelve az adott produkciók esetében a művészek kiválogatásában is részt vesznek. Ez a munka hozta össze Lőrinczy Györgyöt és Janza Katát: a menedzser a musical énekesnőt egy válogatásra hívta el, onnan pedig nem volt megállás. Az azóta már befutott színésznő a Budapesti Operettszínház sztárja, szinte minden este színpadon van. És bár a színház egyengeti tagjai útjait, Janza Kata mindig kikéri Lőrinczy véleményét, hogy most merre is tovább.

A fiatal énekesnő a Pentaton legújabb szerzeményében, a Rudolf című musicalben is kapott szerepet. A darabot az évad végén tűzik műsorra, méghozzá sajátos koprodukciós felállásban: a legnagyobb bécsi musicalszínház felkérésére készült művet először a Budapesti Operettszínházban mutatják be, és csak azután az osztrák fővárosban, az alkotói stáb azonban közös.

A menedzser meggyőződése, hogy a jövő üzlete az előadásokhoz köthető szerzői jogok megszerzése, menedzsmentje és képviselete. Így a Pentatonnál van egyebek mellett a Budapesti Operettszínházban futó Mozart!, és a nagysikerű Rómeó és Júlia című musical játszási joga. Utóbbinak a zenei anyagát is ők adták ki.

Lőrinczy György szerint nem éppen kiugróan jó üzlet, amit csinál.

Gyerekkori barátja kérésére intézi immár másfél évtizede a Budapesti Fesztiválzenekar anyagi és egyéb ügyeit
Körner Tamás.

Hivatásos rajongó
Tízévesen egy nyári táborban, a gyermekfantázia alkotta miniállamban, színigazgatót játszott Körner Tamás, míg ugyanannak az elképzelt színháznak az operatársulatát „zeneigazgatóként” Fischer Iván vezette. Ma Körner annak a Budapesti Fesztiválzenekarnak (BFZ) a menedzser-igazgatója, amelyet Fischer alapított, és a gyermekkori álom megvalósulásaként ő a zeneigazgatója. „Bánkon nyaranta egy rendkívüli pedagógus, Leveleki Eszter elkényeztetett belvárosi gyerekekből igyekezett talpraesett, demokratikus gondolkodású, minden jóra fogékony srácokat faragni” – igyekszik megtalálni a jelenlegi pozíciójáig vezető út kiindulópontját Körner Tamás. A bánki táborban annak idején Fischer Iván, és a testvére, Ádám mellett többek között napjaink televíziós városvédőjével, Ráday Mihállyal, a szabad demokrata politikusként ismertté vált Eörsi Mátyással, vagy a színházi rendezőként befutott Ascher Tamással nyaralt együtt.

Ilyen előzmény után nem csoda, hogy amikor bő három évtizeddel később párizsi lakásában felkereste az akkor már világhírű Fischer Iván, és hazahívta, hogy legyen a BFZ menedzsere, az ajánlatra öt perc alatt igent mondott. „Gyerekeket, feleséget, lemezeket becsomagoltam és hazajöttem.”

A csupán néhány évnyi zongoratanulást, de Magyarország egyik legnagyobb, mintegy 12 ezer darabos – főleg bakelitkorongból álló – lemezgyűjteményét felmutatni tudó Körner addig éveken át csak a nézőtérről követte a BFZ koncertjeit, s mi tagadás, jókora utat tett meg, amíg mai munkájához eljutott. Néprajz-magyar-angol szakos bölcsészdiplomával a zsebében 1969-ben az Ibusznál kezdett dolgozni, majd nemzetközi kulturális-tudományos kapcsolatokat szervezett a kulturális tárcánál. A rendszerváltás idején a Párizsi Magyar Intézet kulturális titkára lett – költözéskor a lemezgyűjtemény nélkülözhetetlen részét kamion szállította utána. A francia fővárosban töltött három év alatt olyan koncertsorozatot szervezett, amelynek keretében a Bartók Vonósnégyestől Kocsis Zoltánon át Perényi Miklósig fellépett szinte mindenki, aki a hazai komolyzenében számított, továbbá rajtuk kívül néhány ismeretlen fiatal tehetség is. „Rost Andreáról például akkoriban senki nem tudta, kicsoda. A koncertünkre elhívtam a Chatelet színház igazgatóját, aki azonnal szerződést ajánlott neki” – idézi fel Körner, hogyan indult a világsztár magyar operaénekesnő nemzetközi karrierje.

FŐVÁROSI KÖTELÉK. Az 1983-ban alakult, eredetileg alkalmi koncertekre szervezett BFZ-nek 1992-ben a főváros felajánlotta segítségét ahhoz, hogy állandó zenekarrá alakuljon. A Párizsból hazahívott Körner Tamás feladata volt a semmiből létrehozni a menedzsmentet. „Minden művészi kérdésben Fischer Iván dönt, az én feladatom megteremteni ehhez az anyagi, technikai, szervezeti feltételeket, megszervezni a hazai koncertsorozatokat, külföldi turnékat, lemezszerződéseket, irányítani a zenekart működtető apparátust” – enged bepillantást a munkamegosztásba. Körner büszke arra, hogy míg egy ilyen rangú és méretű zenekar külföl-dön 40-50 fős, olykor még nagyobb stábbal dolgozik, ők 15-en végeznek minden feladatot, már csak azért is, mert egy magánzenekar számára igencsak fontos a költséghatékony működés.

Amerikai minta szerint ugyanis az együttest egy magánalapítvány tartja fenn, amelyet a zenekar tagjai által 1983-ban alapított Budapesti Fesztiválzenekar Egyesület hozott létre 1992-ben. Az alapítvány fő feladata, hogy a szükséges pénzt előteremtse. Néhány évig a zenészek fizetését a BFZ-t az alapítvánnyal karöltve fenntartó főváros állta, de a béreket nem tudta az inflációval lépést tartva emelni – a pénzt egyre nagyobb arányban volt kénytelen kiegészíteni az alapítvány. Miután a konfliktus odáig fajult, hogy a zenészek a városháza előtt tüntettek, a zenekar 2000-ben levált a fővárosról. Azóta egyedüli fenntartója a Budapesti Fesztiválzenekar Alapítvány, amely közhasznú szerződéseket köt a fővárossal és a kulturális tárcával. Az előbbitől erre az évre 430 milliót, míg az utóbbitól 345 milliót kapnak.

A kérdésre, hogy mennyire lehet eladni külföldön egy magyar zenekart, Körner válasza: a komolyzene piacán a menedzser mozgástere 20-25 százalék, a többi a minőségtől függ. „Szerencsém van, mert a BFZ-t ma a világ tíz legjobb szimfonikus zenekara közé sorolják” – mondja a menedzserigazgató. Hozzáteszi: világviszonylatban is ritka sikertörténet, hogy egy alig 25 éve működő zenekar a nemzetközi zenei élet élvonalába kerül, a legnagyobbak 100-150 év alatt érték el ugyanezt. A titok nyitja, hogy kezdettől a világszínvonalat célozták meg. „Nem kötöttünk kompromisszumot, az első perctől azt mondtuk: nekünk csak a legjobb felel meg. Ez egyaránt igaz a zenekar művészi munkájára és a működésre-menedzselésre. Ha egy zenekar olcsóként kerül be a nemzetközi piacra, később szinte lehetetlen magát fölküzdeni a jól megfizetettek közé. Tudni kell várni, tudni kell nemet mondani” – fogalmazza meg szakmai filozófiáját a menedzser. Így a lemezfelvételeknél például döntő szempont volt, hogy a legjobb lemezcégekkel dolgozzanak. A jegyértékesítésnél kezdettől a teltház volt a cél: a BFZ imázsának fontos része a koncertek forró hangulata, ami Körner szerint csak így teremthető meg. Abban is egyedülálló az együttes, hogy évente három hónapot külföldön vendégszerepel – ugyanannyi fellépésük van idegenben, mint itthon -, s a turnék természetesen szerény hasznot is hoznak, hiszen magánzenekarként nem engedhetik meg maguknak a ráfizetést.

A zenekar marketingmunkája sok tekintetben úttörőnek számított Magyarországon. Elsőként vezették be a szakmában direct mailingként ismert technikákat. A bérlet- és jegyvásárlókról személyes nyilvántartást vezetnek, ők rendszeresen tájékoztatást kapnak a következő koncertekről, turnékról, tervekről. A bérlettulajdonosok az első koncerten névre szóló, köszöntő levelet találnak a székükön Fischer Ivántól.

Ami pedig Körner Tamást illeti, ő úgyszintén elválaszthatatlan az együttestől. „Rengeteg előnye van annak, ha egy zenekar-igazgató egyszerűen csak szereti a zenét, de nem profi muzsikus. Más szemmel, más szemszögből látja a dolgokat. Fischer Ivánnak is nagy segítség, ha visszacsatolást kap arról, milyen volt a hangulat a nézőtéren, hogy tetszett a szólista, a műsor. A zenészek számára is fontos, hogy olyan ember menedzseli őket, aki imádja a zenét és a zenekart” – sorolja, mi adja a lelkesedést a munkájához. Ma is minden koncerten ott ül a nézőtéren, sőt, a főpróbákat sem hagyná ki soha. Mint mondja, annyira együtt él a zenészekkel, hogy ugyanúgy drukkol – vagy talán még jobban -, mint ők.


A lakókocsitól a helikopterig
Volt olyan, hogy Cserhalmi György számára a szerződésben harcolta ki a Kék Művészügynökség, hogy a vacogtató hidegben fűtött lakókocsit biztosítson neki egy produkció. Majd, mivel a művész nem volt hajlandó elfogadni, hogy egyedül ő élvezze a meleget, míg a többiek odakint dideregnek, a stáb kénytelen volt minden szereplőnek megadni a fűtött lakókocsi kényelmét. Mint ez a történet is mutatja, a 60 színészt, több rendezőt és írót, valamint tervezőket képviselő, hét éve alakult ügynökség úttörő szerepet vállal. A rájuk jellemző teljes körű művészmenedzselést – néha például helikoptert küldenek az egyik színészért, máskor gyermekmegőrzést szerveznek – nem sokan űzik az országban. Mindazonáltal nem titkolják, ők is folyamatosan tanulják a szakmát.

Több mint hatvan színész – köztük Hernádi Judit – útját egyengeti Pécsi Júlia, a Kék Mûvészügynökség tulajdonosa, aki újabban írók jogait is képviseli.

Az ügynökséget immár hét éve vezető Pécsi Júlia – vagy ahogyan a szakmában hívják, Pécsi Juli – számára sosem volt idegen a színház világa. Már az egyetemen színház-szociológiával foglalkozott, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa lett. Régi ismerőse, Fischer Iván karnagy onnan hívta maga mellé, amikor a fejébe vette, hogy időszakosan működő magánzenekart alapít. „Akkoriban ez úgy hangzott, mintha kínaiul beszélne” – kommentálta az azóta a világhírnévig jutó Budapesti Fesztiválzenekar vezetőjének első terveit Pécsi Júlia. Mindezek után hét évig vitte az együttes menedzselési ügyeit, s csak akkor váltak meg egymástól, amikor az állandó zenekar lett, önálló háttércsapattal. „Nem bántam, hogy vége. Valahogy akkor működöm igazán jól, ha valamit létre kell hozni, meg kell teremteni a feltételeket” – mondja magáról. Márpedig a fesztiválzenekarral valóban a nulláról indultak, olyannyira, hogy Pécsi Júlia akkoriban még egyenesen a saját lakásából intézte a zenekar ügyeit. „A külföldi zenei kiadók, akikkel kapcsolatban voltam, nagyon romantikusnak találták az itteni viszonyokat” – idézi fel a hőskor hangulatát.

SZERET KEZDENI. A Fesztiválzenekar után egy újabb alakuló csapathoz hívták: az akkoriban alapítványi társulatként startoló Merlin Színház művészeti titkára lett. Ez azonban csak a titulusa volt, „valójában ott mindenki mindent csinált”. A Jordán Tamás és Lázár Kati által indított teátrumnak például folyamatosan támogatásokért, szponzori pénzekért kellett kalapoznia, és ebbe mindenki besegített.

A Merlin után nemsokára megalapította a Kék Művészügynökséget. Első „kuncsaftja” az akkor már majdnem egy évtizede dolgozó Alföldi Róbert lett. „Robit gyerekkora óta ismertem, és folyamatosan követtem a pályáját” – mondja a Bárka Színház mostani igazgatójáról, aki az ügynökség megszületésekor már a rendezés felé kacsingatott, továbbá beindult festői és műsorvezetői karrierje is. „Összeálltunk, és elosztottuk a feladatokat. Ő csak művészi kérdésekkel foglalkozott, míg a tárgyalásokat, egyeztetéseket, szerződéseket rám hagyta. Együtt tanultuk ki ezt a szakmát, ami a köztünk lévő abszolút bizalom nélkül nem ment volna” – mondja Pécsi Júlia. Majd Alföldi mellé hamarosan más „gyerekek” jöttek. Köztük jó néhány olyan művész – így például Hernádi Judit -, akikkel rövidesen már nem csupán üzletfelek voltak, hanem barátokká is lettek. Állítása szerint ő sosem keres meg senkit: „Ez a munka csak akkor működik, ha a színész úgy érzi, hogy a szerződések megkötéséhez szakmai segítségre van szüksége, vagy egyszerűen nem akar velük foglalkozni.”

A főleg személyes kapcsolatokon alapuló szakmában azonban eleinte csak kemény harcok árán lehetett előbbre jutni. „Aki művészekkel dolgozik, tudja, mennyit számítanak a személyes kapcsolatok egy tárgyalásnál. El lehet képzelni, mit szólnak a színigazgatók, amikor vezető színészük helyett én ülök le tárgyalni a következő munkáról” – vázolja a nehézségeket. Ám szerinte egy színész egyedül nem tud kiállni a jogaiért. „Amikor elkezdtem ezt a munkát, egy színész szerződése abból állt, hogy mi az ő kötelessége, de hogy neki milyen jogai vannak, arról egy szó sem esett.” Mára nagy nehezen elérte, hogy a színházak elfogadják az ügynökség által kidolgozott szerződésformát, ami a két fél együttműködését, a feladatokat és a jogokat is tartalmazza. Ehhez egy szerzői jogi szakértő nyújt állandó szakmai segítséget. Vele közösen, illetve az író és költő Parti Nagy Lajossal ötlötték ki nemrég, hogy színházi előadásokhoz kapcsolódó szerzői jogokkal is foglalkoznak. A Kék Művészügynökség írói szekciójában Parti Nagy mellett Egressy Zoltán, Závada Pál, Darvasi László és Forgách András színpadi munkáit segítik. Pécsi Júlia mindazonáltal azt tanácsolja, hogy ha valaki jól menő üzleti vállalkozásba akar fogni, ne színészügynökséget nyisson. Más kérdés, hogy a munkájáért a befolyó pénzek után mindenkitől egységesen 10 százalékot kérő ügynökségvezető szívesen látna hasonló cégeket a piacon. „Akkor legalább nem egyedül kellene harcolnom” – ad magyarázatot arra, miért örülne a konkurenciának.