Lisszabon nevét hallva Európában manapság a legtöbbeknek a nemrég véget ért labdarúgó Európa-bajnokság jut az eszébe. Csakhogy lassan a legkáprázatosabb gólok és briliáns cselek emléke is elhalványul. Ugyanúgy, ahogyan ma már arra is egyre kevesebben emlékeznek, hogy az Európai Unió állam- és kormányfői négy évvel ezelőtt éppen a portugál fővárosban egy igen ambiciózus célkitűzést fogadtak el: az uniónak 2010-re a világ legdinamikusabb gazdaságává kellene válnia. Ennek a meccsnek azonban még messze nincs vége. Igaz, a félidő közeledtével egyre nyilvánvalóbb, hogy a sikerhez még nagyon sokat kell dolgozni. 
Michael Heise, az Allianz Group és a Dresdner Bank vezető közgazdásza
NÖVEKEDÉS HALADÁS NÉLKÜL. Bár az európai gazdaság a voltaképpeni stagnálás elhúzódó időszaka után minden jel szerint végre újra rákapcsol – a bővülés az idén meghaladhatja a 2 százalékot -, a lisszaboni program megvalósítása terén szó sincs látványos haladásról. A négy évvel ezelőtt azonosított szerkezeti problémák (merev munkaerőpiacok, költséges és csikorogva működő jóléti rendszerek, túlburjánzó állami szektorok) ma is léteznek. Az összkép mindazonáltal elfedi, hogy egyes országokban igenis történt érdemi előrelépés. Miként az Európa-bajnokságon, az úgynevezett kicsik itt is jobban szerepelnek a nagyoknál. Néhány ország ragyogó példáját mutatja az egészséges gazdasági növekedésnek: 1995 óta Írország GDP-je évente átlagosan 8 százalékkal bővült, de Finnország és Görögország is 3,6 százalékos, az új tagok közül pedig a nagyobbak 4-5 százalékos rátát értek el. A régieket tekintve a nagyok közül egyedül Spanyolország tűnik ki a maga 3,3 százalékos növekedésével. Noha a siker néhány esetben részben a valutauniót megelőző kamatkonvergenciának tudható be, ennél azért valószínűleg fontosabb szerepet játszottak benne a deregulációt és a szabad piacot célzó intézkedések, kiegészülve az alacsony adószinttel.
Az uniós összképre néhány nagy ország teljesítménye vet árnyékot. Miközben a közgazdászok szinte egybehangzóan állítják, hogy Európában szükség van szerkezeti reformokra, addig a politikusok legföljebb olyan területeken szólítottak fel közös erőfeszítésekre, mint az oktatás és a képzés, továbbá sürgették a makrogazdasági politika jobb koordinációját. Mindezzel a könnyebbik utat választották. Sokkal nehezebb feladat ugyanis a munkaerőpiacok liberalizációja, a jóléti rendszerek áramvonalasítása és az indokolatlan adókedvezmények megszüntetése. Tény, az utóbbi időben néhány ország – elsősorban Németország – ezeken a nemzeti kompetenciába tartozó területeken is végrehajtott bizonyos változtatásokat, de az út java még hátravan.
A legutóbbi, dublini uniós csúcson elfogadott alkotmánnyal az EU-tagok sokkal határozottabban elkötelezhették volna magukat a szabadpiaci politika mellett, mint azt tették. Így, bár a dokumentum politikai szempontból tartalmaz pozitívumokat, a gazdasági irányelvek tekintetében elszalasztott esély. De a májusi bővítés jó lehetőséget teremtett arra, hogy az EU új életet leheljen a lisszaboni kezdeményezésekbe. A frissen csatlakozottak nem csupán gazdaságpolitikai versenyt folytatnak, amikor alacsony költségű gyártási helyeket kínálnak, hanem reformkényszert is támasztanak az adózás, a nyugdíjrendszer és a munkaerő-piaci szabályozás terén. Németországban máris érezni a megnövekedett piacon kialakuló fokozott verseny friss szelét. Egyelőre ugyan csak halványan, de már kezd látszani, hogy az elmúlt évtizedek néhány féltett vívmányának – így a 35 órás munkahétnek és a 30 napos szabadságnak, a meglehetősen „egyenlősdi” bérstruktúrának és a munkahelyek nagyfokú védelmének – elkerülhetetlenül el kell tűnnie.
KÖLCSÖNÖS ELŐNYÖK. Az ilyen változtatások persze fájdalmasak, de elengedhetetlenek. Az új tagországok semmiféle komolyabb harmonizációt nem fogadnak el a bérek, az adók és a szociális ellátás terén, ráadásul a Nyugat számára sem volna célszerű megsemmisíteni az újak versenyelőnyét. Így ugyanis hosszabb ideig kellene támogatniuk őket a különböző uniós alapokba való befizetéseikkel, egyúttal megfosztanák magukat virágzó keleti piacaiktól.
Valószínűsíthető, hogy az új tagok jóval erősebb élénkítő hatást gyakorolnak majd az unióra, mint azt viszonylag kis méretük alapján várni lehetne. Létfontosságú, hogy a lisszaboni célok ne merüljenek feledésbe. Némelyek azt gondolhatják, hogy a meccs már visszafordíthatatlanul vesztésre áll – de valójában most kell összeszedni az erőket. Az új játékosok segítségével a második félidő jobbnak ígérkezik az elsőnél.
