Először 1980 augusztusában, a Fekete Bárányok koncertjén fedezte fel magának a popkultúra az Óbudai-szigetet, amiikor is 30 ezer kiátkozott csöves és punk vette birtokába – a Bizottsággal, a Beatricével, a HBB-vel és a P. Mobillal egyetemben. Egy év múlva még megrendezték itt az úgynevezett Szuperkoncertet, de ez a monstre buli egyben a magyar popkultúra második aranykorának végét is jelentette. Lezárult az 1977 és 1981 közötti korszak, amely máig a legizgalmasabb generációs állóháború volt apák és fiúk között. Abban az időben még a kicsapatás kockázatával járt az, ha a szakközepes diákok nem voltak hajlandóak levenni a „gyakszis” köpenyükről a babos kendőt, a Beatrice zenekar szimbólumát, s szépreményű gimnazisták mentek le szipuzni a Bem rakpartra, közvetlen azután, hogy az apjuk aláíratta velük az orvosi egyetemi felvételi űrlapot. 
ELŐKÉPEK. Aztán egy évtizedre elfelejtették a szigetet, az egykor „lázban égő nemzedék” beült a Limbó hintóba, hogy a Hotel Mentolba hajtasson, vagy éppen az R-Go szerájába, mígnem az Óbudai-szigeten a rendszerváltó házibulik legnagyobbikát tartották a kivonuló orosz csapatok „tiszteletére”. Tíz évvel az utolsó „nagy buli” után. Ez a rendezvény lett a közvetlen előképe az 1993-ban elindított Sziget Fesztiválnak, amely az első néhány évben még az egyiptomi kivonulás eufóriájában zajlott le.
Beszédes az akkori Eurowoodstock név is, a legendás fesztivál 25. évfordulójának tiszteletére, öreg csatalovakkal, hadirokkantakkal és más rockveteránokkal. Ekkor még nem dőlt el, melyik korosztályra pozicionálják a rendezvényt. Az 1990-1991 körül összetrombitált underground közönségre számítsanak, akik a Pálvölgyi-barlangnál megrendezett Nap-Nap Fesztivál népességét adták, vagy az akkor is már 40-es „nagy generációra”? Kétségtelen, hogy a rock elfekvőjéből előszedett, „Doberdót és Vietnamot is megjárt” öregfiúk adták a fellépők jelentékeny részét (Alvin Lee, Eric Burdon, Jefferson Starship, Byrds), de a szervezők már akkor is odafigyeltek a fesztivál „összművészeti” jellegére, így a 120 milliós költségvetésű rendezvényen felléptek underground, metál- és punkzenekarok is. 
A Szigeten tehát kezdetektől fogva jelen volt a sokszínűség, és az ezzel járó ifjúsági szubkultúrák tarkasága. A Sziget rétjén minden virág virágzott, mégis, az éles szeműek észrevehettek kisebb hangsúlyeltolódásokat.
A rendezvény karaktere évről évre változott, az egyre több támogató egyre több minőségi szolgáltatást és produkciót tett lehetővé. Az 1996-os Szigetet már a Pepsi nevével hirdették, e rendezvénysorozat külföldi sztárjainak gázsija 40 millió forintot tett ki. Ez az az év, amikor már nem lehetett nem észrevenni a szponzorokat. Még hallatszódtak olyan hangok, hogy ez az „eredeti eszme elárulása”, ugyanakkor már azok is követelték a zuhanyzókat és a WC-ket, akik „ki akartak vonulni a társadalomból”, de ezt csak egy megfelelő komfortfokozaton tudták elképzelni.
A kilencvenes évek második felére a zenei progresszió felkentjei is ugyanolyan fogyasztókká váltak, mint azok, akik több időt töltöttek plazákban, mint a szabad ég alatt. És ezt mérni lehetett a Szigeten is. Csak azok aludtak kinn, akik semmilyen körülmények között nem tudták megoldani a budapesti lakhatást. A party-sátrak üzemeltetésével és az olyan zenekarok megjelenésével, mint a Prodigy, a Sziget össznépi szórakozóhellyé vált – olyan fesztivállá, amely nyitott lett a város felé is. Így kijöttek azok is, akik lesajnálva bámulták a korábbi években a „kannás boros, szutyok miskolci punkokat”. 
A Sziget szubkulturális tagozódását leginkább a zenei programok képezik le: a metálsátortól pár száz méterre jól elfér a Simens Mobile Színpad, ahol jobbára könnyedebb, „Viva tévé-kompatibilis” popprodukciók kapnak helyet.
Nincs olyan társadalmi réteg, amely ne lenne megszólítva a fesztiválon. A világzenétől a black metalig terjed a skála, így nehéz a Sziget látogatóiról általánosságokban beszélni. Ugyanazt az eredményt kapnánk, mint az Oktogonon vagy a Moszkva téren végzett mintavétellel. A Sziget maga a negyven év alatti Budapest, de nyilván ez a kijelentés is sántít, lévén, hogy a látogatók fele vidékről érkezik, és jócskán vannak negyven fölöttiek is. A Szigeten kockázatos lenne pillanatnyi benyomások alapján megítélni a látogatók szubkulturális preferenciáit, mert sokan csak erre az alkalomra „lényegülnek át”, festik be a hajukat, vagy szedik elő az ócska bakancsukat.
KELETI KÉNYELEM. Az 1996-os fesztivál volt a paradigmaváltó rendezvény, akkor lépett fel az éppen szupersztár státusban lévő Prodigy. Ez volt az az év, amikor a támogatóknak köszönhetően a szol gáltatások színvonala ugrásszerűen javult.
A fővárosban közben megjelentek a plazák és a multiplex mozik, átértékelődtek a fogyasztásról vallott nézetek, a kívülállás szimbólumait már a bevásárlóközpontokban is meg lehetett vásárolni, a fiatalok már természetesnek vették, hogy bankautomatákat is felszerelnek a Sziget Fesztivál főútvonalára. Ha megcsörrent egy-egy mobiltelefon, 1996-ban az ortodox punkok még megengedtek maguknak egy „k… …d, újgazdag köcsög” – kijelentést, de pár év múlva már ők töltötték le mobiljukra az anarchizmus op-logóra formált nemzetközi jelét. A Sziget fesztivál tehát egy középosztály-találkozó. 
Míg az 1993-as fesztivál 26 milliós összköltségvetésének 11 százaléka származott reklámokból, addig 2000-ben 580 milliós büdzséből már 200 millió, azaz a költségvetés 34 százaléka támogatásokból jött össze. Az Oktatáskutató Intézet által 2000-ben készített felmérés szerint a szigetlakók 65 százaléka rendelkezett CD-lejátszóval, 45 százaléka mobiltelefonnal. Ez az arány, ismervén a mobiltelefonok terjedési ütemét, mára legalább 80 százalékos. Ugyanakkor nem lehet kijelenteni, hogy eltűntek a „batikolt ruhás, komoly hónaljszőrzettel rendelkező, néptáncra felesküdött, tanárképzős lányok”. Egyrészt azért nem, mert ez finoman szólva is áltudományos meghatározás, másrészt mert minden szubkultúra kizarándokol a Szigetre, így aztán az arányok ugyanolyanok, mint a főváros már említett központi terei esetében.
A szolgáltatások egyre magasabb színvonalának köszönhetően stabilizálódott a látogatottság, a szervezők már évek óta kitehetnék a megtelt táblát, annak ellenére, hogy a programok nem minden esetben állják a versenyt a nemzetközi fesztiválok kínálatával, azaz a környező országokba kell menni, ha látni akarjuk a Metallicát vagy éppen a Red Hot Chilli Pepperst. Mivel a Sziget kötelező zarándokhely lett, és a fesztivál presztízsrendezvény, így a város apraja és nagyja (nagyjából 360 ezer látogató) akkor is kijön, ha századszor kell megnéznie a Kispál és a Borzot vagy a Chumbawambát. 
A 2001-es fesztivál 900 milliós költségvetésének már a 40 százalékát adták a szponzorok, és ezzel együtt a szolgáltatásokat is fejleszteni lehetett. A mesterségesen alacsonyan tartott ital- és élelmiszerárak igazi fogyasztóvá tették a fiatalokat, miközben sorálláskor azt a Tankcsapda számot énekelték, amelyben elhangzik: „Nem akar tudni róla / Van-e alatta Corolla”. Ezzel persze semmi baj nincs. És ha nem lennének olcsók az élelmiszerek, az lenne a gond, ha önellátó hippiként kéne bográcsban főzni, mindenki megőrülne, lévén, hogy a mai huszonévesek csak akkor esznek meg egy sonkaszeletet, ha azt minimum védőgázos, színes csomagolásban teszik eléjük. Ne fanyalogjunk tehát, hogy a Diáksziget a magyar kulturális identitás részévé vált, számos könyv, lemez megjelenését időzítik a fesztivál idejére.
ARANYKOR. Mikor 1981-ben e fák árnyékában elpárologtak a „lázban égő nemzedék” álmai, amikor feloszlott a Beatrice, miközben a Hungária, a Neoton és az R-Go zenekar együttesen milliónyi lemezt adott el, s amikor a következő korosztály majdnem belefulladt a nyolcvanas évek langyos állóvizébe, egyszer csak eljött 1993 nyara, a Diáksziget, hogy évről évre elhozza a titokzatos, talán sosem volt aranykort.
Igaz, csak egy hétre.
