Egy maréknyi euróért

Bizonyos, hogy az unió 2007-2013-as költségvetésnek az elkövetkező hónapokban kibontakozó vitájában a szokásosnál is többször idézik majd a volt brit kormányfőnek, Margaret Thatchernek az 1984-es fontainebleau-i EGK-csúcson elhangzott híres mondatát: „Vissza akarom kapni a pénzemet”. A Vaslady éppen húsz évvel ezelőtt harcolta ki a brit költségvetési visszatérítést – vagy ahogy az uniós szakzsargonban nevezik: a „rabattot” -, amely az elmúlt években már 4,6 milliárd euróra duzzadt. Ám ezt a mechanizmust az Európai Bizottság – amely a múlt héten tette le az asztalra az elkövetkező két esztendőt meghatározó uniós vita alapjául szolgáló saját költségvetési tervezetét – egy olyan rendszerré szeretné átgyúrni, amelyben minden tagországot automatikusan kompenzálnak, ha GDP-je 0,35 százalékánál nagyobb arányban fizet be több pénzt az unió kasszájába, mint amennyit kivesz onnan.

Chirac, SchrÖder és Blair. Francia-német-brit csatát ígér az uniós költségvetési vita.

ÚJ HELYZET. Brüsszel szerint ugyanis mára megszűntek azok az okok, amelyek húsz esztendeje a szigetországgal szembeni kivételezést indokolták. Nagy-Britannia azóta az egyik legszegényebb gazdag tagországból a leggazdagabbak sorába emelkedett, ráadásul mára az sem indokolja a visszatérítést, hogy adottságai folytán igen kis mértékben részesül az agrártámogatásokból, hiszen azok időközben az uniós büdzsé 80 százalékáról annak 50 százaléka alá mérséklődtek. Az unió bővítése ráadásul még jobban felerősítené a jelenlegi rendszer torzulásait, hiszen fölöttébb „sajátos”, hogy a közösségi átlagnál jóval fejletlenebb új tagállamoknak is tetemes összegeket kellene áldozniuk az éppen a briteknek járó visszatérítésre. Miután a legtöbb tagállam támogatja a bizottság elképzelését, a Vaslady mai utóda, Tony Blair a 2007 és 2013 közötti költségvetési ciklusról kezdődő tárgyalásokon várhatóan a thatcheri mondás módosított változatával lép majd elő, amely valahogy így szólhat: „Meg akarom tartani a pénzemet”.

Brüsszeli kohéziós csomag • Az eddigi öt uniós alap (finanszírozási forrás) és további egy pénzügyi eszköz helyett 2007 és 2013 között három (európai regionális fejlesztési, európai szociális és kohéziós) alap marad • Eddig három célterület és négy közösségi kezdeményezés volt, ezekből három célterület (konvergencia, regionális versenyképesség és foglalkoztatás, valamint területi együttműködési alap) marad • A háromszintű programkészítést (átfogó nemzeti fejlesztési terv, operatív programok és konkrét projektek) egyszintű váltja fel • A jövőben a kohéziós alap is programalapon és nem projektalapon működik majd • A pénzügyi menedzsment a jogcímek (például vidékfejlesztés, idegenforgalom, városrehabilitáció) szintjéről a célterületek szintjére kerül föl • A kohéziós alapból nyújtott támogatásokra is kiterjed az n+2-es szabály • Az ellenőrzés az arányosság elve alapján történik, azaz minél nagyobb összegről szól egy projekt finanszírozása, annál szigorúbb a kontroll

Pedig a tagországok érzékenységével mindig számoló Európai Bizottság nem akarja teljesen leépíteni a rabattot. A két brit biztos heves ellenkezését látva Romano Prodi bizottsági elnök végül még abba is belement, hogy az új, általános korrekciós mechanizmust négyéves átmeneti időszak alatt vezessék csak be, ami alatt fokozatosan csökkenne a brit visszatérítés összege. Michaele Schreyer költségvetési biztos ugyanakkor rámutatott, hogy a négyéves átmenet idején átlagos szinten évi 3 milliárd euróval még mindig Nagy-Britannia lesz a rendszer fő kedvezményezettje, nem igaz tehát az az állítás, hogy egyszeriben a szigetország lesz a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) arányában a legnagyobb nettó befizető.

ÖSSZECSAPNAK? Igen ám, csakhogy fölöttébb euroszkeptikus közvéleményére gondolva a nemrég elfogadott uniós alkotmányról népszavazásra készülő britek politikai vezetését mindez aligha vigasztalja. Ráadásul erős a gyanú, hogy Tony Blair és Jacques Chirac francia köztársasági elnök amúgy sem éppen baráti viszonyát ez a pénzügyi kérdés újabb feszültséggel terheli majd meg. A francia köztársasági elnök korábban több ízben is nyíltan megkérdőjelezte a brit visszatérítés létjogosultságát. A legizgalmasabb kérdés most az, hogy a britek „ellentámadásba” lendülve borítják-e az asztalt – miként arra európai ügyi miniszterük már célozgatott is -, azaz saját pénzüket veszni látva nekimennek-e annak a Jacques Chirac és Gerhard Schröder német kancellár között 2002 októberében kötött, majd a többiek által utólag szentesített megállapodásnak, amely a soron következő költségvetési ciklus végéig, vagyis 2013-ig a 2006-os szinten fagyasztotta be az uniós agrárkiadásokat. Ez francia részről csak látszólag nagy áldozat, hiszen az agrárkeret nem nő ugyan az unió bővülésével együtt dagadó költségvetéssel, ám a veszély valójában éppen az volt, hogy az még tovább csökken. Azaz nem elég, hogy az egyezség megnyitotta az utat a bővítési tárgyalások lezárása előtt (e nélkül megrekedt volna a folyamat), hanem előre be is biztosította őket arról, hogy a mezőgazdasági pénzekhez – amelyekből Franciaország oly bőven részesedik – már nem nyúlnak hozzá a következő hétéves pénzügyi keretről folyó tárgyalásokon.

London mellesleg még a csatlakozási tárgyalások során az újonnan belépők tudomására hozta, hogy rossz néven venné, ha felemelnék a szavukat a brit visszatérítés ellen. A tagság valóra válásával a zsarolás veszélye is elmúlt, és az új tagok eminens érdeke, hogy a jövőben ne kelljen euró-tízmilliókat fizetniük egy náluk sokszorta gazdagabb és fejlettebb ország megsegítésére. Becslések szerint a „rabatt” azonnali átalakítása egy általános korrekciós mechanizmussá majdnem a felére redukálná a magyar állam által a brit csekkhez fizetett hozzájárulást. Ez utóbbi az idén 44 millió euróra rúg, de jövőre már 70 millió euróra (17,5 milliárd forintra) emelkedik az öszszeg.

REGIONÁLIS TÉT. Ami az arányukban csökkenő, de az uniós költségvetésben még így is messze a legmagasabb önálló tételt képező mezőgazdasági pénzeket illeti, azok „érinthetetlensége” előrevetíti, hogy a következő ciklusról szóló pénzügyi viták a második legnagyobb uniós politikára, nevezetesen a regionális területre, vagyis a strukturális és kohéziós alapra összpontosulnak majd. Éppen arra a területre, amelyet a forráshiányban szenvedő új tagállamok viszonylag gyors gazdasági felzárkózásuk zálogának tekintenek. Nem is teljesen alaptalanul. Az Európai Bizottság múlt héten előterjesztett javaslata az első becslések szerint Magyarországnak 700-800 milliárd forintnyi közösségi (strukturális és kohéziós) támogatást ígér 2007 és 2013 között, ami a kötelező hazai források bevonásával körülbelül 1000 milliárd forintnyi fejlesztést szolgáló beruházás előtt nyithatja meg az utat. Azaz a 2007 utáni pénzügyi időszakban hazánk egyetlen év alatt több közösségi támogatáshoz jutna a gazdasági és társadalmi felzárkózást elősegíteni hivatott alapokból, mint a tagság első három évében összesen.

Egy dolog azonban az, hogy mit javasol a bizottság, és egy másik, hogy mit akarnak a tagállamok, és közülük is mindenekelőtt azok, amelyek a pénzt adják. A tagországok kormányait tömörítő Tanácsban ugyanis – amely nem csupán a brüsszeli várostérképet nézve van az utca „túlsó oldalán” – a nettó befizető országok már másnap kerek perec kimondták, hogy irreálisan bőkezűnek tartják a bizottság javaslatait. Pénzspórolási szándékkal Németország, Hollandia, Nagy-Britannia, Franciaország és mások abból indulnak ki, hogy a nemzeti költségvetésekhez hasonlóan az uniós szintű kiadásokra is féket kell rakni, azaz nem szabad engedni, hogy azok meghaladják az Európai Unió GNI-jének 1 százalékát. A bizottság teljes, tehát a regionális politikát is magába foglaló pénzügyi javaslata ezzel szemben 2007 és 2013 között átlagosan a GNI 1,14 százalékának megfelelő kiadási szinttel számol az időközben 27 – vagy akár 28 – tagúra bővülő EU-ban.

Bár néhány tagállam jelenlegi szorult költségvetési helyzetében minden eurócent számít, a vita az unió jelentőségéhez vagy akár egy-egy ország éves bruttó hazai termékéhez viszonyítva tulajdonképpen pitiáner összegekről folyik. Ami a polémia „módszertani” részét illeti, az alapvető különbség megközelítésbeli. A bizottság a tartalomhoz (a feladatokhoz és prioritásokhoz) rendelné a szükségesnek ítélt forrásokat, ezzel szemben a nettó befizetők kitennék a pénzt az asztalra, és ebbe szorítanák bele a kiadásokat, nagyjából úgy, ahogyan azt a hazai költségvetéssel is teszik.

Balázs Péter. Könnyítéseket ígér. Regionális „csempészet” A regionális politikai főigazgatóság – amelynek politikai irányításán május elseje óta Balázs Péter magyar biztos a francia Jacques Barrot-val osztozik – „becsempészett” néhány, az „n+2-es” szabály szigorát ellensúlyozó rendelkezést, ám az csak a gyakorlatban dől majd el, hogy ezek valójában mekkora könnyebbséget jelentenek. Az egyik kedvezmény, hogy a kohéziós alapnál 10,5 százalékos lesz az uniós előleg (a strukturális alapnál két év alatt 7 százalék), ami segíthet a projektek olajozott kivitelezésében. „Azt szeretnénk, hogy a megkezdett beruházás minél gyorsabban célba érjen” – hangsúlyozza Balázs. A biztos szerint az is könnyítés lesz, hogy a két év elteltével nem az egyes projektekkel, hanem a program egészével kell majd elszámolni, ami lehetőséget ad a tagállamoknak arra, hogy menet közben forrásokat csoportosítsanak át az ígéretesebben haladó beruházásokra. Hazai szakértők ugyanakkor még így is komolyan tartanak a strukturális alapoktól kölcsönzött új szabálytól. Aggodalmukat azzal magyarázzák, hogy a pénzkeret kitöltésére alkalmas, nagy forrásigényű projektekből már csak korlátozott számú akad. Ezek hiányában pedig sok új projektet kellene generálni a keret lefedéséhez, ami korántsem ígérkezik könnyű feladatnak.

Utóbbi megközelítés európai kontextusban erősen kifogásolható, ám valójában nem feltétlenül a kiadások szintje a perdöntő, hanem az, hogy a finanszírozás miként oszlik majd meg az egyes költségvetési fejezetek között. Magyarországnak ezért elsősorban arra kell ügyelnie, hogy a kormányközi alkudozások során ne csökkenjen a kohéziós támogatásokat is magába foglaló költségvetési alfejezetre szánt források összege az ugyanabban a fejezetben található, a versenyképesség javítását célzó kiadásokhoz képest. Utóbbiak mértéke a mostani időszakhoz képest megháromszorozódik ugyan, ám a versenyképességi pénzekre a nagyobb tapasztalatokkal rendelkező tagállamok nagyobb eséllyel pályázhatnak, mint a garantáltan rendelkezésre álló regionális felzárkózást előmozdító alapokra.

Mindenképpen kedvező fejlemény, hogy a bizottság az összes regionális támogatás közel 79 százalékát – azaz a 336 milliárd euróból 264 milliárdot – az uniós mércével mérve elmaradottnak számító térségek felzárkóztatására szánja. Az új tagállamok régiói néhány kivétellel ebbe a körbe tartoznak. Mivel az új tagok fokozott támogatásra való jogosultságát a nettó befizető országok sem vitatják, az igazi perpatvar a támogatások eddigi fő haszonélvezőivel – Spanyolországgal, Portugáliával és Görögországgal – támadhat, amelyekkel szemben az Európai Bizottság Németország és a többiek szerint aránytalanul és indokolatlanul bőkezű volt.

Ha az új tagállamok a bizottsági javaslatból következő tételes öszszegeket tekintve győztesnek is érezhetik magukat, jobb, ha nem isznak előre a medve bőrére. A rendelkezésre álló források sikeres felhasználása ugyanis nagyrészt attól a támogatási rendszertől függ majd, amelyet az Európai Bizottság a korábbihoz képest több lényeges pontban is módosítana. Márpedig a javasolt változások között magyar szempontból akad kedvező, de hátrányosnak tűnő is (lásd külön a 21. oldalon).

KÉT ÉV. Az egyik leglényegesebb változás, hogy a nagy közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúra-fejlesztéseket támogató kohéziós alapot a strukturális alap mintájára alakítják át. Ennek többek között az lesz a következménye, hogy egyéni projektek helyett programokat kell majd kidolgozni és engedélyeztetni. E változtatás előnye, hogy csökkenti az adminisztrációt, viszont a jövőben néhány 25-50 millió euró összértékű nagyberuházás kivételével a kohéziós alapból finanszírozott projektekre is érvényes lesz az a szabály, miszerint az adott tárgyévben lekötött pénzeket legkésőbb két év múlva el kell költeni, különben bennragadnak. Ezen „n+2-es” szabály ellen régóta prüszkölnek a támogatások kedvezményezettjei, mert túlzottan feszes határidőnek tartják. Az uniós donorországok viszont éppen ezért támogatják, mert így biztosítva látják, hogy az általuk befizetett pénz nem vész kárba.

A bizottság egyébként meghallgatta az új tagok, köztük a magyarok fohászát, amikor kibővítette a kohéziós alapból támogatható beruházások körét. Így aztán – legalábbis amennyiben az Európai Bizottság javaslata az állam- és kormányfők végső szavazásán is jóváhagyásra lel – a transzeurópai hálózatok (TEN-T) programon kívül eső projektjeire is lehet majd pénzt igényelni, feltéve, hogy azok bizonyíthatóan környezetbarát megoldásokat forszíroznak. A magyar kormány által erősen preferált közúthálózat-fejlesztésre ezt ugyan nehezen lehet ráfogni, a nagyobb települések önkormányzatainak viszont a megelégedésére szolgálhat, hogy a városi tömegközlekedés fejlesztése szintén a támogatható beruházások között lesz.