Immár több mint három éve, 1998 decemberében fogalmazódott meg a közös európai biztonság- és védelempolitika (CESDP) kialakításának igénye a St. Malo francia halászfaluban tartott brit-francia csúcstalálkozón. Bár az Európai Unió (EU) érdemi katonai képességei az elmúlt három évben inkább csak a politikai nyilatkozatokban tükröződő ambíciókban jelentek meg, annyi máris elmondható, hogy a CESDP a hidegháború vége utáni legnagyobb feszültséghez és megosztottsághoz vezetett úgy a transzatlanti kapcsolatokban, mind a NATO európai tagjai között.
RIVÁLISOKVadászgépek
JOINT STRIKE FIGHTER (JSF) – EGYESÜLT ÁLLAMOK.A JSF alapvetően az F-16 és az F/A-18 típusok leváltását célzó, többfunkciós harci repülőgép. Kifejlesztése során az egyik legfontosabb szempont a költségtakarékosság volt, így az előrejelzések szerint alig lesz drágább a piacon jelenleg legolcsóbbnak számító F-16-osnál. (A hagyományos repülőtérről felszálló változat becsült ára mintegy 35 millió dollár.) A típus fejlesztésére kiírt versenyben tavaly októberben a Lockheed Martint hirdette ki győztesként a Pentagon. Csak az amerikai tervekben közel 3 ezer darab beszerzése szerepel a repülőgép különböző változataiból.
EUROFIGHTER – EURÓPA. Az Eurofightert – művésznevén “Tájfunt” – eredetileg légifölény vadászrepülőnek tervezték, de mára többfunkciós harci repülőgéppé alakították át. Fejlesztésére és gyártására német, olasz, spanyol és brit együttműködésben kerül sor. Az egyes országok részesedése megegyezik az össztermelésből rendszerbe állítani kívánt repülőgépek arányával, így a legnagyobb falat a BAE Systemsen keresztül a 232 repülőgéppel számoló Nagy-Britanniának jut, nyomában a 180 repülő hadrendbe állítását tervező Németországgal. A modellből a négy együttműködő ország összesen 620 darabra tart igényt, ehhez képest igencsak ambiciózusnak tűnik a további 800 repülőgép exportjára vonatkozó terv. A Euorofighter fejlesztését a határidők és a költségvetések notórius túllépése kísérte, az 50 millió dollár körüli darabonkénti árral pedig igencsak nehéznek ígérkezik a piaci verseny.
Szállítógépek
C-17 – EGYESÜLT ÁLLAMOK. A C-17 stratégiai szállító repülőgép, azaz elvileg – megfelelő légi utántöltéssel – a Föld bármely pontjára képes eljuttatni mintegy 70 tonnányi hasznos terhét. Ugyanakkor, mint az afganisztáni háborúban is bebizonyosodott, a C-17 harcászati feladatok végrehajtására, deszant ledobására is alkalmas. Kifejlesztése során az elsődleges szempont a megbízhatóság volt. Az első modell 1995-ben állt rendszerbe és az amerikai légierő 2004-ig összesen több mint 130 darabot vásárol a típusból. A C-17 jelenleg a legkorszerűbb és legnagyobb kapacitású szállító repülőgép a NATO-ban, ennek megfelelően ára is borsos, darabonként 240 millió dollár.
A400M – EURÓPA. Az Airbus A400M kapacitását és képességeit tekintve a Lockheed C-130J és a Boeing C-17 között helyezkedik el. Németország, Franciaország, Spanyolország, Törökország, Nagy-Britannia és Olaszország 2000 nyarán jutottak elvi megállapodásra a repülőgép kifejlesztéséről és rendszerbe állításáról. A sugárhajtású C-17-essel szemben az A400M-re hagyományos turbólégcsavaros hajtóművek kerülnek. Rendkívül attraktív a “mindössze” 100 millió dolláros ára. A jelenlegi számítások szerint közel 200 darabra lesz megrendelés.
SZKEPSZIS. Az EU 60 ezer fős válságkezelő erő létrehozására vonatkozó terveit amerikai részről több-kevesebb szkepticizmussal kezelik, az unión kívüli európai NATO-tagországok pedig – eltérő hangerővel és stílusban – annak az aggodalmuknak adtak hangot, hogy kiszorulhatnak a döntéshozatali folyamatokból.
A tengerentúli ellenérzések a közhiedelemmel ellentétben nem abban gyökereznek, hogy az Egyesült Államok globális vezető pozícióját féltené a megerősödő Európától. Ellenkezőleg, az Amerika és Európa közötti védelmi képesség terén mutatkozó szakadék aggasztja Washingtont. Az európai védelmi kiadások szintje az amerikai védelmi költségvetés mintegy 60 százalékát éri el, ugyanakkor a valós katonai képességek terén Európa az amerikainak alig egytizedét tudja csatasorba állítani. A legtöbb európai országban a védelmi kiadások szintje évek óta folyamatosan csökken vagy stagnál, míg az Egyesült Államok katonai költségvetése már a Clinton-kormányzat alatt újra növekedésnek indult. Ennél is fontosabb, hogy a kutatásra és fejlesztésre fordított európai kiadások csak a hasonló amerikai kiadások egynegyedét, egy katonára számítva pedig egynyolcadát teszik ki.
KATONAI TÖRPE. Aligha meglepő, hogy a sarkos megfogalmazásairól ismert NATO-főtitkár, Lord Robertson egy év eleji fórumon Európát “katonai törpének” minősítette. Az amerikai Lugar szenátor pedig ennél is keményebben fogalmazott, amikor kijelentette: “Az amerikaiak egy része elvesztette bizalmát a szövetségben. A védelmi kiadások éveken át tartó csökkentése és az európai védelmi képességek erősítésére vonatkozó kötelezettségvállalások rendszeres elmulasztása kétségeket ébresztett az amerikaiak egy részében, hogy milyen reális hozzájárulást várhatunk szövetségeseinktől. Helyesen vagy helytelenül, de Koszovó öröksége is megerősítette azt az aggodalmunkat, hogy a NATO nem alkalmas egy modern háború megvívására.”
A szeptember 11-i terrortámadás nyomán a Bush-kormányzat a védelmi kiadások radikális növelését tartalmazó költségvetési tervezetet nyújtott be a törvényhozásnak. A 2003-as költségvetési évre 379 milliárd dollár, a 2002. évit 48 milliárd dollárral meghaladó összeg jóváhagyását kérte. (Az arányok érzékeltetésére érdemes megjegyezni, hogy az amerikai védelmi költségvetés nagyobb, mint az ilyen kiadásokat tekintve az Egyesült Államokat követő hét ország együttes védelmi büdzséje.) A csak a Reagan-korszakhoz mérhető tervek keretében az elkövetkező öt évben a Pentagon összesen 400 milliárd dollárral kívánja növelni a katonai kiadásokat, ebből 82 milliárdot fordítanának fegyverbeszerzésre, 52 milliárdot új fegyverrendszerek és a kapcsolódó technológiák vásárlására, 99 milliárdot pedig kutatásra és fejlesztésre.
A katonai költségvetés radikális növelése várhatóan tovább erősíti az amerikai hadiipar globális fölényét. A kilencvenes évtized első felében az Egyesült Államokban – komoly kormányzati ösztönzéssel – intenzív integrációs folyamat indult be a hadiiparban. A Pentagon szándékával egyezően a kulcsfontosságú területeken megmaradt két-két nagy versenyző – így a repülőgépgyártásban a Lockheed és a Boeing -, ám a kisebb cégek sorban estek áldozatul az óriások felvásárlási törekvéseinek. Az integráció eredményeként a Lockheed egyértelmű piacvezetővé vált, ám a Boeing második helyét egyre inkább veszélyezteti a korábban többnyire a B-2 “lopakodó” bombázóról elhíresült Northrop Grumman.
RADIKÁLIS VÁLTOZÁSOK. Az európai hadiipar az elmúlt években ugyancsak radikális változásokon esett át. A brit, a francia és a német kormány – az amerikai mintát követve és az amerikaiakkal való versenyképesség megőrzése érdekében – egyaránt a hadiipar európai szintű integrációját szorgalmazta. Több sikertelen próbálkozás után végül ezen erőfeszítések nyomán születtek meg az olyan európai multinacionális hadiipari cégek, mint – a Magyarországon hadrendben álló MiG-29-esek felújításáért is aktívan lobbizó – EADS, a BAE Systems vagy a Thales. Egyes elemzők szerint e cégek portfóliója egyre erőteljesebben emlékeztet az amerikai riválisokéra. Mások szerint azonban a különbségek egyelőre messze nagyobbak a hasonlóságoknál, az európai cégek integrációs és konszolidációs folyamata egyelőre jóval az amerikaiak mögött kullog.
Miután Európában aligha várható a védelmi kiadások Amerikához hasonló ugrásszerű növelése, kiemelt fontosságot élvez a szűkös erőforrások hatékony felhasználása, az európai országok közötti együttműködés. Önmagában azonban a többnemzetiségű kooperáció sem csodaszer. Az eddigi tapasztalatok alapján Brüsszelben már-már közmondásos igazságnak számít, hogy ha egy katonai eszköz fejlesztése két ország együttműködésében valósul meg, akkor mindketten a költségek kétharmadát viselik.
Alternatív megoldásként szolgálhat, ha néhány rendkívül magas költséggel járó projekt megvalósítására nem egyes országok ad hoc együttműködésével, hanem a NATO adta keretek között kerülne sor. A szövetség legnagyobb szabású fegyverzeti vállalkozása mindeddig a légtér-ellenőrző AWACS repülőgépek közös beszerzése és működtetése volt. Úgy tűnik azonban, hogy a hidegháborús külső fenyegetettség elmúltával a nemzeti hadiipari érdekek ismét többet nyomnak a latban, mint a politikai szándékok szintjén megfogalmazott közös szükségletek.
