Gazdaság

Interjú Gyarmati Istvánnal – Keveset, de rosszul

Magyarországon nincs fogalmunk sem arról, mire kellene költeni a védelmi büdzsét, sem arról, hova folytak el milliárdok - véli Gyarmati István diplomata, egykori honvédelmi helyettes államtitkár, New Yorkban dolgozó védelempolitikai szakértő.

Mennyibe kerül – elsősorban pénzügyileg – a NATO-tagság Magyarországnak?

Interjú Gyarmati Istvánnal – Keveset, de rosszul 1– Semmibe. Mégpedig azért, mert az ország notóriusan keveset költ a honvédelmére. Lényegesen kevesebbet annál, mint amennyi szükséges lenne. A NATO-tagság pedig, ha lehet, csak rontott a helyzeten, mert a szövetséghez tartozás biztonságérzetet ad, s így el lehet sumákolni olyan fontos fejlesztéseket, amelyeket kizárólagos nemzeti védelmi politika mellett egyetlen kormány se merne elodázni. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a magatartással, a NATO-tagok, egy-két kivételtől eltekintve, többnyire hasonlóan gondolkoznak. Ettől függetlenül is meggyőződésem, hogy a NATO-tagság nem kerül semmibe az országnak. A honvédelemnek ára van, ez azonban a NATO révén kevesebből is megoldható.

– Vannak “szent számok” arról, hogy a GDP hány százalékát kell honvédelemre fordítani. Ennél fontosabbnak látszik, mennyit kellene pontosan az ország optimális védelmére fordítani.

– Már azt is nehéz megmondani, hogy a GDP arányában mennyit kellene a honvédelemre költeni. Függ ez az ország geopolitikai helyzetétől, attól, hogy milyen haderőt akar fenntartani, de már maga a GDP fogalma is tisztázandó. Az sem elhanyagolható szempont, hogy egy jó állapotban lévő hadsereget kell szinten tartani és a szokásos fejlesztéseket végrehajtani, vagy pedig egy de facto használhatatlan hadsereget kell bevethető állapotba hozni. Magyarország esetében az utóbbi helyzetről kell beszélni. Egyszerre kell használható hadsereget teremteni és a hadiipari forradalom vívmányait rendszeresíteni. Vagyis a költségeknek magasabbnak kell lenniük az átlagosnál.

– Ezzel azonban nem mondta meg, mennyire lenne szükség forintban, vagy dollárban…

– Mindenki ezzel a kérdéssel közelíti meg a problémát. Ugyanakkor vallom, hogy pontosan e rossz kérdésfeltevés miatt jár egy helyben a magyar honvédelem. E miatt nincs fogalmunk sem arról, mire is kellene tulajdonképpen költeni, sem pedig arról, pontosan hova is folyt el az a feladatok méretéhez képest persze nem elégséges, de önmagában óriási összeg, amit a költségvetési törvényekben évről évre védelmi kiadásokra megszavaznak. Ugyanis soha nem arról folyik a vita, hogy milyen hadseregre lenne szüksége az országnak és az mennyibe kerül, hanem kockás papíron kiszámolnak egy honvédelmi büdzsét, amit aztán gyakorlatilag koncepciótlanul el lehet költeni. Ez sajnos nem magyar sajátosság; Németországban is alacsonyak a védelmi kiadások, s azt is rosszul költik el.

– Ha a honvédelmi kiadások elfogadható szinten tartása gazdaságilag erős tagországokban is problémát okoz, akkor talán nem kizárólag nemzeti szinten kellene a megoldást keresni.

– Sajnos a bővítésnek nem az volt a hatása, hogy az új tagországok felnőnek a régiek szintjére. Sokkal inkább az a tendencia figyelhető meg, hogy a régiek csúsznak az újak irányába. A küszöbön álló újabb bővítéssel ez a tendencia tovább erősödhet. Ami az együttműködést illeti: vannak ilyen kezdeményezések, Hollandia például úgy döntött, hogy megszünteti szárazföldi hadseregét. A NATO szervezeti szabályai azonban ma még nem kedveznek az ilyen megoldásoknak.

– Akkor talán magával a NATO-val van baj. Nem gondolja, hogy a hidegháború lezárása után identifikációs válságban van a szervezet?

– Elterjedt, de téves nézet, hogy a NATO kizárólagos szerepe a szovjet fenyegetés elhárítása lett volna. Alapításakor legalább ugyanilyen fontos volt a német revansizmus megakadályozása is. Ezt nemcsak a történelmi hűség érdekében tartom fontosnak megjegyezni, hanem azért, mert mutatja, hogy a NATO feladata tagjai biztonságának szavatolása mindenfajta fenyegetés ellenében. Az viszont igaz: a NATO nincs felkészülve arra, hogy a jelenlegi legnagyobb fenyegetéssel hatékonyan szembe tudjon szállni. Tavaly szeptember

11-e után világossá vált, hogy a nemzetközi terrorizmus, kombinálva a tömegpusztító fegyverekkel, sokkal reálisabb fenyegetés, mint amilyen a Szovjetunió bármikor volt. Ezen ellenség ellen gyökeresen átalakított NATO-ra van szükség. A jelenlegi vezetési-parancsnoki struktúra például tökéletesen alkalmatlan a terrorizmus elleni harc irányítására. Más védelmi-tervezési rendszert tesz szükségessé az új helyzet, mert például a páncélos hadosztályok képtelenek megbirkózni a terroristákkal. A NATO előtt álló legfontosabb feladat most valójában az, hogy azon fegyvernemek fejlesztésére koncentráljon, amelyek hatékonyan bevethetőek a terrorizmus elleni harcban. Ez azt is jelenti, hogy a területvédelmet nagyjából el is lehet felejteni és a határokon túl bevethető csapatokat kell fejleszteni.

– Mit jelent ez Magyarország számára, ahol a hadsereg neve is az ország védelmére utal?

Interjú Gyarmati Istvánnal – Keveset, de rosszul 2– Ez kulcsfontosságú az ország számára, a Magyar Honvédség feladatainak ezekhez az új elvárásokhoz kellene igazodniuk. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a magyar politikai és katonai vezetés a régi elvárásokat tartja szem előtt, bár azokhoz sem igazodik. Itt is persze hozzá kell tennem a már-már kötelező kiegészítést: e tekintetben is illusztris társaságban vagyunk. A haderő-fejlesztési tervek teljesítése esetünkben 20 százalékosnál valamivel magasabb; a sereghajtó 20 százalékot teljesít, de az átlag is csupán 50 százalék. Ezek a számok elsősorban nem önmagukban érdekesek, sokkal inkább azért fontosak, mert mutatják, hogy a politika nem hajlandó a katonák – nyilvánvalóan nagymértékben anakronisztikus – terveit teljesíteni.

– Hazánk esetében azonban – ahol, mint Ön is mondta, bevethetetlen a hadsereg – másról is szó van, nem gondolja?

– Magyarországnak végre el kell hinnie, hogy a NATO tagja. Az a védelmi politika nem életképes tehát, hogy egyik oldalon persze roppantul örülünk a szövetség védelmének, ugyanakkor arra készülünk, hogy magunk is meg tudjuk védeni az országot, ha esetleg a NATO ezt nem tenné meg. Vadászgépeket például akkor kell csak venni, ha nem hisszük el, hogy a szövetség képes megvédeni a magyar légteret. A NATO-nak jelen pillanatban több mint ezer felesleges vadászgépe van. Ilyen körülmények között nem igazán világos, mi szükség van 14, amúgy nem teljesen kompatibilis gép megvásárlására. Pláne, hogy ez a beszerzés, kombinálva a tisztek amúgy nagyon is indokolt fizetésemelésével, tíz évre tönkreteszi a honvédelem fejlesztési lehetőségeit. Vagyis lesz 14 gépünk, viszont nem lesz bevethető hadseregünk, így a Gripeneket olyan rettentően fenyegetések ellen vetik majd be, mint néhány eltévedt osztrák sportrepülőgép.

– Mit tartana célszerűnek ebben a helyzetben?

– Néhány évre el kellene felejteni a repülőgép-vásárlást és a pénzt másra kellene fordítani. El kellene felejteni, hogy három összfegyvernemi dandárra van szükségünk; ez azt jelenti, hogy radikálisan csökkenteni kell a hagyományos szárazföldi csapatok létszámát. Olyan mozgékony, más NATO-tagország csapataival önállóan együttműködni képes egységeket kell fejleszteni, amelyek messze a magyar határoktól is bevethetőek. Ehhez persze szállító kapacitásokra is szükség van…

– …ami persze szintén nem olcsó mulatság, gondoljunk csak az Airbusok miatti német parlamenti vitára.

– Megoldást jelenthet, ha például a lengyelekkel és a csehekkel közösen hajtjuk végre ezt a beruházást. De számos ilyen, a szövetség számára nagyon is hasznos közös beszerzésre lehet módot keríteni a jelenlegi költségvetésből is, ha nem vesszük meg a vadászgépeket. Vagyis egy időre le kellene mondanunk az önálló légierő fenntartásáról. Abból, amit eddig mondtam, világosan kiderül, hogy a mainál nemcsak sokkal kisebb, hanem ráadásul önkéntes hadsereg kellene. A sorkatonákat ugyanis nem lehet külföldre küldeni. Ráadásul az is a sorkatonaság ellen szól, hogy egy demokratikus országban nem lehet fél évre kötelező jelleggel berántott fiatalokat olyan kiképzés alá vetni, amilyet a mai hadviselés megkövetel.

– Haderőfejlesztésre tehát mindenképpen szükség van, bár pontosan nem tudható, az milyen is lesz. Beszállítóként van-e esélyük a magyar cégeknek ebben részt venni? Politikusok gyakran emlegetik ezt a lehetőséget ellenérvként, amikor a védelmi kiadások nagyságával ütköztetik őket.

– Először is azt kell tisztázni, mely területeken szándékozik a reménybeli magyar katonai beszállító versenyezni. Vannak igencsak telített piacok, például a katonai szállító járműveké, ahol szinte semmi esély. A kulcskérdés az, mikor kapnak hazai megrendelést a magyar hadiipari szállítók. Ez ugyanis minden katonai beszállításnak az alapja, erre épülhet rá az export. Magyar megrendelésekre pedig hiába várnak addig, amíg még azt sem tudni, milyen irányba is fejlesztik a honvédséget. Jól mutatja ezt a gépjárműtender: bizonyossággal ma még csak egyetlen gépkocsitípusra van szükség, a miniszter és az államtitkárok szolgálati autójára.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik