Több mint egy évtizeddel a Varsói Szerződés felbomlása után a közép- és kelet-európai régió hadseregei döntő többségben még mindig szovjet eredetű vagy szovjet licenc alapján gyártott haditechnikai eszközöket tartanak rendszerben. Sem az időközben NATO-taggá vált három országban, sem pedig az aspiránsok között nem kezdődött meg a nagyobb fegyverrendszerek cseréje vagy korszerűsítése. Mindeközben a korszerűnek már a nyolcvanas évtized végén is csak nagy jóindulattal nevezhető kelet-európai arzenálok mellett gyorsvonati sebességgel száguldott el a haditechnikai forradalom. Így a régió valamennyi országa azzal szembesül, hogy a tömeghadseregek felszámolása során meghirdetett “kicsi, de korszerű” haderő jelszava helyett még legalább egy további évtizedig a “kicsi és elavult” haderő valósága áll.
IRREÁLIS ELKÉPZELÉSEK. Józanul értékelve, nem volt igazi valós alapja azon várakozásnak, hogy a rendszerváltó országok a gazdasági és társadalmi átalakulás nehézségei közepette komoly haditechnikai felvevő piacok lehetnének. A nyugati hadiipari cégek a kilencvenes években az eladások reményében sorra nyitották meg képviseleteiket a kelet-európai fővárosokban – majd a realitásokkal szembesülve néhány év után be is zárták azokat. Mindezek tükrében némileg meglepő, hogy a régió kormányai egyre-másra fogalmazták meg a haditechnikai modernizáció többnyire irreális koncepcióit, és figyelemre méltó következetességgel követték el többnyire ugyanazokat a baklövéseket politikai, katonai és gazdasági értelemben egyaránt.
A régió országainak egymást szinte lemásoló tévútjai mellett feltűnő a közös cselekvés szándékának teljes hiánya. Még a csatlakozási tárgyalások időszakában egyébként viszonylag szorosan együttműködő és folyamatosan konzultáló magyar-cseh-lengyel hármas sem volt képes egyetlen közös projektet sem kiállítani, holott például a Gripen vadászgépek beszerzése és működtetése tekintetében a magyar-cseh egyeztetés alighanem mindkét ország számára kedvezőbb feltételeket teremtett volna.
Szakértők szerint az együttműködés elmaradása mögött a beszerzési folyamatok mindhárom országban erősen átpolitizált jellege és a nemzeti hadiipari kapacitások gyökeres eltérései húzódtak meg. Ez sem ad magyarázatot azonban arra, hogy a három új NATO-tag miért azokat az eszközöket – harci repülőgépek, nehéz páncélos technika – állította tervei középpontjába, amelyekből a NATO egyébként is nyomasztó felesleggel rendelkezik és miért nem próbált meg közös beszerzéseket végrehajtani a szövetség hiányterületein (például a szállító repülőgépek szegmensében).
HONI IPAR. A beszerzések mögött természetesen mindig elsődleges motivációként szerepel a saját nemzeti hadiipar megőrzésének vagy legalább életben tartásának szándéka is. A régió haderői azonban még a katonai büdzsék jelentős emelése esetén sem jelentenének akkora piacot, ami a hidegháborús gyökerekre visszanyúló hadiipari kapacitásokat újra nyereségessé tehetné. Megoldás elsősorban a nyugati hadiipari multikkal való intenzív együttműködés lehetne, ám erre eddig alig akadt példa.
Amerikai befektetési szakértők szerint együttműködésre elsősorban a haditechnikai beszerzésekkel ma már mindenhol együtt járó offset megállapodások keretében nyílhat lehetőség. Az offset azonban kétélű fegyver is lehet, miután az így szóba kerülő befektetési összegek nagyságrenddel lehetnek kisebbek, mint a szakmai befektetőktől várt megváltó bevásárlások. Arról már nem is beszélve, hogy a versenyben lemaradt pályázók kivonhatják korábbi befektetéseiket, amire az első példát a repülőgépiparban terjengő hírek szerint a Boeing és a cseh Aero Vodochody együttműködésének megszakadása szolgáltathatja.
Lengyelország
A Varsói Szerződés volt szatellit államainak – az NDK-tól eltekintve – alighanem legkorszerűbb és ütőképesebb haderejével rendelkező Lengyelországban az elmúlt tíz év során legalább négy, egymásnak többnyire ellentmondó haditechnikai fejlesztési koncepció látott napvilágot. Nem csoda, ha ezekből mindeddig semmi nem valósult meg. Néhány évvel ezelőtt – a NATO első bővítési döntését előkészítő tárgyalások kellős közepén – jókora politikai botrányt kavart, hogy a lengyel harci helikopterekhez beszerezni kívánt páncéltörő rakétákra kiírt versenyben az akkori lengyel kormány az amerikai pályázóval szemben az izraeli ajánlatot hirdette ki győztesnek. A legnagyobb nyilvánosságot kapott vadászgépbeszerzés tekintetében is Lengyelország tűnt a legígéretesebb piacnak, de a mai napig nincs végleges döntés a vásárolni tervezett repülőgépek mennyiségéről és típusáról. A varsói parlament tavasszal kérte a kormányt a beszerzésre szánt költségvetési források – és ezzel párhuzamosan a repülőgépek számának – csökkentésére. Közben áthidaló megoldásként döntés született a német légierőben szolgáló, “NATO-kompatibilissé” tett volt keletnémet MiG-29-esek bérbevételére.
Csehország
A viszonylag legjobb anyagi lehetőségekkel és katonai költségvetéssel bíró Csehországban ugyancsak a légierő fejlesztése körüli ellentmondásos elképzelések kavartak politikai hullámokat. Miután a Boeing beszállt az Aero Vodochody cseh repülőgépgyártó cégbe, a kormány döntést hozott 72 darab L-159 típusú hangsebesség alatti könnyű harci repülőgép megvásárlásáról. NATO-szakértők egybehangzóan állítják, keresve sem lehetett volna jobb példát találni arra, mire nincsen szüksége katonai szempontból sem a NATO-nak, sem pedig a cseh légierőnek. A helyzetet tovább komplikálta, hogy a fejlesztés és a beszerzés árait dollárban rögzítették, így a korona-dollár árfolyam kedvezőtlen elmozdulása milliárdos nagyságrendű nem tervezett kiadást idézett elő a cseh védelmi költségvetésben. Mindezek következtében az első ránézésre – legalábbis közép-európai mércével – imponálóan robusztus cseh védelmi költségvetésben gyakorlatilag alig marad forrás a valóban szükséges átalakítások és a NATO haderő-fejlesztési célkitűzéseinek végrehajtására. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az L-159-re mindeddig egyetlen export-megrendelést sem sikerült tető alá hozni. A szuperszonikus repülőgépek beszerzésére vonatkozó cseh elképzelések azután már nemcsak gazdasági, hanem politikai viharokat is kavartak. A tendert gyakor-latilag egyértelműen a svéd-brit koprodukcióban gyártott Gripenre írták ki, és keveset segített, hogy a cseh alsóház végül nemet mondott a Gripenekre.
Szlovákia
Északi szomszédunknál a haditechnikai modernizációs elképzelések sajátos báját az adta, hogy a madridi elutasító döntés után egyre szorosabbra fonódó szlovák-orosz együtt-működés jegyében a vágyak netovábbját nem nyugati, hanem orosz fegyverrendszerek képezték. Az elképzelések között leggyakrabban az Sz-300-as légvédelmi rakéta rendszer- a köztudatban az amerikai Patriot megfelelője – és az Akula harci helikopter szerepelt.A szárnyaló vágyakat azonban a kilencvenes évtized második felében földre szorítottaa védelmi költségvetés drasztikus csökkentése. A szlovák haderő-átalakítási törekvésekaz elmúlt évben – erőteljes amerikai hatásra – gyökeres fordulatot vettek, NATO-tagságuk esetén a haderő fő célja a NATO-missziókban alkalmazható, gyorsan bevethető, mozgékony szárazföldi egységek kialakítása lesz.
Románia
A technikai modernizáció és a gazdasági lehetőségek közötti ellentmondás legnyilvánvalóbb példáját Románia szolgáltatta. Románia volt az első – és mindeddig az egyetlen – olyan ország, amely viszonylag jutányos áron vásárolt használt amerikai repülőgépeket.A 4 darab meglehetősen öregecske C-130-as szállító repülőgép közül ma csak kettő repül- a másik kettőt alkatrészbányának használják -, de állapotukról sokat elmond az a Bukarestben terjengő pletyka, miszerint egy diplomáciai program során az amerikai attasé nem volt hajlandó a gépen utazni. Tény ugyanakkor, hogy e két géppel a román légierő az afganisztáni háború idején több szállítási feladatot is végrehajtott, ami jó néhány értékes piros ponttal gyarapította a román NATO-csatlakozási törekvések washingtoni dossziéját. A román hadiipar fenntartása érdekében a kilencvenes években több olyan együttműködési koncepció is született, amelyek keretében nyugati licenc alapján román hadiipari létesítményekben gyártottak volna korszerű eszközöket a román haderő átfegyverzésére, illetve esetleg exportra is. A megvalósulás fázisába azonban végül csak a MiG-21-es vadászgépek izraeli együttműködéssel megvalósuló korszerűsítése jutott el. Ezt azonban szakértők leginkább könnyűfém felnikkel, bőrülésekkel és fedélzeti számítógéppel “felturbózott” Trabant példájának tartják.
Magyarország
Hazánk sok tekintetben azonos cipőben jár a régió országaival. A kilencvenes évek fontosabb technikai fejlesztéseinek döntő többsége még nem a politika nyugati, hanem sokkal inkábba meglévő technika keleti orientációját követte. Igaz, az alkalmazhatóság és a harci képességek szempontjából mind az orosz államadósság terhére beszerzett BTR-80 típusú harcjárművek, mind pedig a Belorussziától használtan vásárolt T-72 harckocsik megfelelnek a NATO alapvető igényeinek. Mindez kevésbé – vagy egyáltalán nem – mondható el a MiG-29-esekről, amelyeket a NATO katonai vezetői egyértelmű zsákutcának tartanak. Érdekes, hogy a keleti beszerzéseknél lényegesen több problémával jártak a nyugati forrásból származó vásárlások. A jugoszláv válság idején beszerzett idegen-barát-felismerő rendszerek a mai napig nem biztosítanak teljes körű együttműködési képességet a NATO-val. Ez volt egyébként az egyetlen olyan eset, amikor a magyar kormány a magyar adófizetők forintjait amerikai eredetű eszközök beszerzésére költötte, minden más tendert vagy pályáztatáson kívüli beszerzést európai szállítók nyertek meg. Az utóbbi időben kissé hűvösebbre fordult magyar-amerikai katonai viszonynak keveset használt, hogy amerikai eszközt magyar részről csak az évi néhány millió dolláros amerikai katonai segélykeret terhére vásároltak, amit egyébként sem lehetett volna más piacon elkölteni.
