Húsz perc hatszemközt az Oval Office-ban, egy óra plenáris tárgyalás a kabinet üléstermében. Az amerikai vendéglátók mindössze ennyi időt engedélyeztek az idei egyetlen Egyesült Államok-Európai Unió csúcstalálkozóra, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, s a két transz-atlanti partner éppen nem egy kereskedelmi háború felé tendálna.
José-Maria Aznarra, a féléves uniós elnökséget adó spanyol kormányfőre és Romano Prodira, az Európai Bizottság elnökére hárult az a hálátlan szerep, hogy az uniós 15-ök nevében nehezményezze az európai gazdasági érdekeket sértő amerikai lépéseket, mint amilyen legutóbb márciusban az EU-ból származó acélimportra kivetett vám 30 százalékos felemelése volt (Figyelő, 2002/11. és 14. szám).
A kereskedelmi viták témái• Amerikai acélipari védővámok és az európai uniós válaszlépés lehetősége
• A legnagyobb amerikai cégeknek nyújtott export-adókedvezmények
• Növekedési hormonnal kezelt amerikai marhahús bejutása az EU-ba
• Az amerikai farmereknek nyújtott szubvenciók kérdése
• A spanyol mandarin behozatali tilalma az Egyesült Államokban
• Az Airbusnak nyújtott uniós (tagállami) hitel szabályossága
George W. Bush elnöknek meg két politikust hallgatva Henry Kissinger szavai juthattak az eszébe, aki egyszer azt találta kérdezni, hogy ha az Európai Unióval akar beszélni, vajon milyen telefonszámot tárcsázhat? A mondás felelevenítése most azért tűnik időszerűnek, mert több EU-tagállam – elsősorban Németország, Nagy-Britannia és Svédország – bomlasztani kezdte az eddig egységes uniós frontot, és a kétes kimenetelű szankciók helyett inkább kétoldalú alapon próbál megegyezést keresni Washingtonnal az acéliparát sújtó intézkedések enyhítéséről.
A jelenség sokak szerint újfent csak arra világít rá, hogy az EU politikailag nem elég izmos még ahhoz, hogy óriási gazdasági erejét hatékonyabban érvényesíthesse. Az Európai Bizottság – kihasználva kereskedelmi kérdésekben élvezett monopóliumát – felvette ugyan a Bush-kormányzat által elébe dobott kesztyűt, de előbb-utóbb magányos Don Quijote válik belőle, ha a tagállamok szépen kihátrálnak mögüle.
Uniós szankciók célpontjai• Citrusfajták, rizs
• Textiltermékek és ruházati cikkek
• Acéltermékek
• Fegyverek és töltények
• Asztalok és székek
*Az EU-szankciók által fenyegetett amerikai exporcikkek, (377 millió euró értékben)
ADOK-KAPOK. Kölcsönös törlesztésekbe torkolló kereskedelmi viták korábban is borzolták a kedélyeket az Atlanti-óceán két partján, s ez a két gazdasági szuperhatalom közötti évi több százmilliárd dolláros kereskedelmi forgalom fényében akár természetesnek is mondható. Brüsszeli tisztviselők emlékeztetnek rá, hogy a napi körülbelül 1 milliárd euró értékű kétoldalú kereskedelemnek csak egy elenyésző részét, 0,2-2,0 százalékát érintik a súrlódások, a többivel alapvetően semmi probléma. Paul Brenton, a Centre for European Policy Studies (CEPS) szakértője is úgy nyilatkozott a Figyelőnek, hogy az acélügy ágazati probléma, kereskedelmi szempontból nem igazán számottevő.
Ha Brüsszelben mégis elszakadt a cérna, az részben a dolog elintézésének módja miatt van. Az EU-ban hajlamosak tendenciát látni abban, ahogyan a Bush-kormányzat az ország vélt érdekeit egyoldalúan, időnként a nemzetközi szabályok felrúgásától sem visszariadva érvényesíti. Az elnök egy évvel ezelőtt azzal hökkentette meg az európaiakat, hogy az ipari lobbi kívánságát teljesítve megtagadta a mérges gázok légkörbe való kibocsátását korlátozó, az elődje által aláírt kiotói jegyzőkönyv ratifikálását. Washington az európaiak szerint az acéltermékek importját sújtó büntetővámokat is a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályaira fittyet hányva vezette be.
Uniós politikusok, a francia külügyminisztertől Chris Patten EU-biztosig egyre gyakrabban vádolják unilateralizmussal a Bush-adminisztrációt, és ez korántsem csak a kereskedelmi politika kapcsán jut az eszükbe. Sokáig úgy tűnhetett, hogy a tragikus szeptember 11-i események új irányt szabnak az európai-amerikai kapcsolatoknak, tartósan közelebb hozva egymáshoz a két nagy politikai-gazdasági centrumot. Az Amerika-imádatukról nem éppen híres nagy francia napilapok egyike a gyász óráiban egyenes arra a mondatra ragadtatta magát, hogy “valamennyien amerikaiak vagyunk”.
A tragédia kiváltotta idill azonban nem tartott sokáig. Az európaiak, akik a terrorizmus elleni harcban most is szorosan együttműködnek az amerikaiakkal, megrettenve figyelik Washington harcias – a világ, úgymond, jókra és rosszakra való felosztásának leegyszerűsített sémáján alapuló – hevületét. Az Európai Unió ezért Nagy-Britannia kivételével ellenezne minden Irak-ellenes katonai akciót, amelynek előkészítése számos jel szerint már megkezdődött a tengerentúlon. Az Egyesült Államokban viszont azt nem értik, miért nem veszik komolyan a terrorista fenyegetést az Óvilágban. Az egyik lehetséges magyarázat kézenfekvőbb, mint gondolnánk. Az európaiak, bár maximálisan együtt éreznek, nem lévén közvetlen célpontjai a támadásnak, nem éltek át hasonló sokkot, mint az amerikaiak. A közel-keleti válság okainak eltérő megítélése is részben ebből fakad: az Egyesült Államok közvéleménye “a terrorista Arafat” ellen harcoló Izraelnek ad igazat, az unió lakosai viszont többségükben elítélik Saron könyörtelenül militarista politikáját.
Tartózkodó magyar kérelemNincs abban semmi újdonság, hogy az Atlanti-óceán két partja között kereskedelmi vita dúl. Így megy ez évtizedek óta. Már-már az lenne a szokatlan, ha egyszercsak megszűnne minden ellentét – értékelte az Egyesült Államok és az Európai Unió között március óta zajló acélválságot Balás Péter, Magyarországnak a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) akkreditált nagykövete. Szavai szerint egykor a GATT, 1995 óta pedig a WTO keretei között állandóan napirenden van egy sor amerikai-EU vitarendezési eljárás.
A két gazdasági nagyhatalom számára rendkívül nagy a tét: minden egyes kereskedelmi döntésük dollármilliárdok sorsát befolyásolja. Éppen ezért Brüsszelben és Washingtonban egyaránt árgus szemekkel figyelik egymás kormányintézkedéseit. Ebből is fakad, hogy ha az egyikük lép, arra a másik, minden más partnert megelőzve, azonnal reagál. Vita esetén pedig – mutatott rá Balás Péter – mindkét fél rendelkezik kellő anyagi és szellemi erőforrással ahhoz, hogy akár egy több évig tartó jogi eljárást is végig tudjon csinálni.
Az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb konfliktusa a banánháború volt. Az Európai Unió preferenciális kvótát adott 70 afrikai, karib-térségbeli és csendes-óceáni banántermelő országnak, ami sértette az Egyesült Államok “érdekszférájába” tartozó, főként latin-amerikai országokat. A vita a WTO elé került, a szervezet fellebbviteli testülete pedig több évig tartó vizsgálódás után elmarasztalta Brüsszelt. Válaszul az EU úgy döntött, hogy a szóban forgó országokkal kialakított speciális kvótarendszer fenntartásához különleges érdekei fűződnek, ezért arról nem hajlandó lemondani. A WTO mindezek után felhatalmazta az Egyesült Államokat, hogy azzal azonos mértékben, ahogyan az érdekei sérültek, vessen ki büntetővámot egyes európai termékekre. A vita ezzel akár le is zárulhatott volna, csakhogy Washington ekkor bevezette az úgynevezett carousel (körhinta) rendszert, amelynek értelmében félévente más és más termékekre veti ki a büntetővámot. “Európai megítélés szerint ez a gyakorlat a maga kiszámíthatatlanságával a jogosnál sokkal nagyobb terhet ró a tizenötökre” – húzta alá a nagykövet.
Akad persze arra is példa, amikor az Egyesült Államok marad alul egy vitában. Ez év elején hozta meg a WTO a végső döntést az úgynevezett Foreign Sales Corporation-törvény ügyében. Ez a jogszabály adókedvezményben részesítette azokat az amerikai multinacionális cégeket, amelyek jelentős külkereskedelmi tevékenységet folytatnak. Ezt a WTO tiltott exportszubvenciónak minősítette, majd, miután Washington nem módosította az elmarasztalt jogszabályt, arányos ellenintézkedésekre jogosította fel az uniót. A probléma “csak” az, hogy a két fél eltérően ítéli meg: az amerikai gyakorlat mekkora kárt okoz az öreg kontinensen. Washingtoni megítélés szerint ez évi 1 milliárd, Brüsszel szerint viszont évi 4 milliárd dollár. Azóta is tart az alkudozás, ami érthető, hiszen amennyiben az EU a saját helyzetértékelésének megfelelően vezeti be a maga ellenintézkedéseit, az rendkívüli feszültséget keltene nemcsak a kétoldalú, hanem a világkereskedelemben is.
Ebbe a hangulatba robbant be Washington márciusi acéldöntése, amely az import megnövekedésére hivatkozva védővámokat vezetett be nyolc acéltermék-csoportra. Brüsszel persze azonnal válaszolt, és az unió piacvédelmi intézkedései már Magyarországot is érintik. Az EU-határozat ugyanis nem tesz kivételt a szabadkereskedelmi partnerekkel, azaz a társult országokkal sem. “Magyarország és egy sor más tagjelölt éppen ezért arra kérte Brüsszelt, hogy mielőtt véglegesíti ezeket az egyelőre ideiglenes intézkedéseket, gondolja újra azokat, azaz a preferenciális viszonyra való tekintettel juttasson külön kvótát a társult országoknak” – vázolta a jelenlegi helyzetet Balás Péter. Az EU ugyan kivételt tett a fejlődő országokkal, az uniós megközelítés azonban eltér az amerikaitól, és ebbe a kategóriába európai ország nem fér bele – még Albánia vagy Bosznia-Hercegovina sem.
“Ebben a helyzetben nem tehetünk mást, várjuk a vita lezárultát, de nem veszünk részt benne és nem is avatkozunk bele” – érzékeltette a magyar mozgásteret a nagykövet. Az amerikai döntés hazánkat nem érinti – sőt akár kedvezően is befolyásolhatja az Egyesült Államokba irányuló acélkivitelt -, Európától pedig várjuk, hogy a preferenciális partnereknek kijáró bánásmódban részesítsen bennünket.
Simon Ernő
BANÁNHÁBORÚ. Bár Európában sokan hajlanak erre, a kereskedelmi vitákat mégsem lehet kizárólag arra visszavezetni, hogy Amerika erősödő késztetést érez a mások meghallgatása nélküli cselekvésre. Magas rangú bizottsági tisztviselők is elismerik, hogy a Clinton-adminisztráció idején sem volt kevesebb a vitás ügyek száma, elég az azóta éppen a Bush-kormányzattal megoldott “banánháborúra”, a növekedési hormonnal kezelt amerikai marhahús EU-ba való behozatalának tilalmára, vagy a nagy amerikai exportőröknek Washington által nyújtott adókedvezményekre gondolni.
A korábbiakhoz képest feltétlenül különbség – mutat rá Paul Brenton, a brüsszeli CEPS szakértője -, hogy Clinton Bushtól eltérően kevésbé volt kiszolgáltatva olyan ágazati érdekeknek, mint amilyen az acéliparé is. A Fehér Ház mostani lakója részben választási ígéreteinek köszönhetően sok szavazatot kapott Ohióban, Pennsylvaniában és Észak-Virginiában, ahol az acélipar rengeteg embernek nyújt megélhetést. Ráadásul novemberben részleges tisztújítás lesz a törvényhozásban, s a republikánusoknak minden voksra szükségük van.
George W. Bush a kongresszussal szemben is taktikázni kényszerül, hogy kellően kiterjedt mandátumot kapjon a küszöbön álló WTO-tárgyalásokra, amelynek birtokában könnyebben tárgyalhat majd új kereskedelmi liberalizációs megállapodásokról. Jelenleg a demokrata többségű szenátus előtt van az a törvénytervezet, amely megakadályozná a kongresszust abban, hogy utólag módosítsa a kormányzat által kötött kereskedelmi megállapodásokat. Szakértők szerint ennek a felhatalmazásnak a megszerzése létfontosságú az újabb WTO-forduló sikeréhez, amihez az Európai Uniónak is eminens érdekei fűződnek. Paul Brenton szerint ezért elnagyolt és igaztalan az a vád, hogy a Bush-kormányzat protekcionista irányvonalat követne.
LÉGKÖRI FRONT. Akármi is legyen a mozgatórugója az amerikai piacvédelmi intézkedéseknek, végletesen megronthatják a légkört a világkereskedelem liberalizálásának szentelt újabb globális tárgyalási forduló előtt, pedig annak sikere nagyrészt Európa és az Egyesült Államok kompromisszumkészségétől függ. Ebből a szempontból egy újabb hadüzenettel ér fel, hogy az amerikai képviselőház éppen az amerikai-EU csúcs időpontjában megszavazott egy törvényt, amely tíz év alatt 70 százalékkal növeli majd az amerikai farmereknek juttatott agrárszubvenciókat. Az Európai Bizottság szerint a törvényben foglaltak egyértelműen kereskedelemtorzító hatásúak, ezért nem kizárt, hogy Brüsszel ebben az ügyben is a WTO-hoz fordul. A dolog pikantériája, hogy a világ legnagyobb mezőgazdasági exportőrei, köztük az Egyesült Államok, a küszöbönálló kereskedelmi tárgyalásokon éppen az EU-tól várják a szabad kereskedelem útjában álló támogatások lebontását. Az unió 1992 óta hosszú utat tett meg a protekcionista természetű garantált mezőgazdasági árak csökkentésével és a kevésbé torzító hatású közvetlen kifizetésekre való átállással. Az unió kész a további engedményekre, de fokozott óvatosságra intheti, hogy az Egyesült Államokban éppen a protekcionista tendenciák felerősödése tapasztalható. Az Európai Unióban jelenleg a GDP 0,5 százalékát teszik ki az agrárkiadások, míg az Egyesült Államokban 0,7 százalékát.
Már júniusban kiderülhet, hogy mekkora szakítópróbát képesek elviselni a transz-atlanti kereskedelmi kapcsolatok. Két fontos mérföldkő is várható. Egyrészt ekkor jár le az a két hónapos határidő, ameddig a WTO-szabályok értelmében az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak meg kellene állapodnia az acélvámok ellentételezéseként nyújtandó amerikai kompenzációról. A szabályok értelmében a kárvallottnak jogában áll elégtételt kapni, ami általában exportkönnyítéseket jelent. Washington azonban a WTO szellemével ellentétesnek tartja, hogy az EU az ítéletet meg sem várva, azt kész ténynek véve követeljen kompenzációt. Ha nincs megállapodás, az Európai Unió a szabályokra hivatkozva azonnal ellenszankciókat léptethet életbe. Brüsszelben már el is készült egy részletes lista azokról az amerikai exportcikkekről, amelyeket 100 százalékos importvámmal sújtanának. A szankciók kereskedelmi értéke elérné a 377 millió eurót.
Egy illetékes WTO-bizottság ugyancsak június 18-a körül dönt arról, hogy az EU milyen összegű szankcióval büntetheti az Egyesült Államokat a legnagyobb amerikai cégeknek, így a Boeingnek nyújtott exportadó-kedvezmény miatt, amit a Kereskedelmi Világszervezet eddig már több ítéletében is a szabályaival ellentétesnek minősített. Az EU legalább 4 milliárd euróra becsüli a közösséget ért károkat, s ezt szeretné tarifaemelés formájában “leverni” Washingtonon, amely ezzel szemben csak 1 milliárd euróra saccolja a jogos igényt.
GENFI ALKU. Az unió és az Egyesült Államok megbízottjai közben Genfben egy másik, régóta húzódó kereskedelmi vita megoldásáról is tárgyalnak, amelyben a WTO viszont az EU-t marasztalta el. A tizenötök ugyanis az ítélet szerint nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a növekedési hormonnal kezelt amerikai marhahús ártalmas az emberi egészségre. Itt a változatosság kedvéért az Egyesült Államok róhatott ki 114 millió dollár értékű szankciókat az unióból származó exportra, amelyek feloldásáról jelenleg is tárgyalások folynak.
Egyelőre senki nem tudja megmondani, hogy a viták és a törlesztések elérnek-e egy olyan pontot, amikor már kereskedelmi háborúról lehet beszélni. Mindenesetre úgy tűnik, mindkét fél részéről megvan a szándék arra, hogy ne hagyják elfajulni, hanem izolálják a problémákat. Ennek jeleként az Európai Unió küldöttsége egy bizottsági tisztviselő szavaival élve “nem túl szexi”, de hasznos úticsomaggal érkezett Washingtonba, amelyben olyan tervek lapultak, mint a transz-atlanti értékpapírpiacokhoz való hozzáférés megkönnyítése, vagy az organikus mezőgazdaság közös definíciójának és normáinak a rögzítése.
