Jó, privatizáljunk, de akkor hívjuk vissza Weiss Manfrédot?! – hangzott a kezdeti méltatlankodás. Sokan úgy gondolták tíz évvel ezelőtt, hogy azt mégsem lehet megtenni. Csakhogy ki lesz akkor a nagyvállalatok tulajdonosa?
A legnagyobb cégek listája, ha jó néhány üresen hagyott sorral is, mindig megjelent. A Figyelő az elmúlt években alapos és szép kiadványokban tette közzé a legtöbb árbevételt elérő vállalkozásokról szóló elemzését. Eszerint 1997-ben a 200 legnagyobb cég szerezte meg az összes árbevétel több mint egyharmadát, adták az eredmény és a hozzáadott érték felét, miközben a foglalkoztatottak tizedének nyújtottak munkát. Ha az első százat nézzük – és a továbbiakban csak róluk lesz szó -, akkor is az árbevétel és az eredmény harmadáról, az exportnak pedig a feléről beszélünk. A százak közül minden második korábban állami kézben volt, harmaduk új, zöldmezős beruházás, egyötödük pedig 1997-ig nem privatizált vállalat. A cégek közel 40 százaléka a feldolgozóiparban tevékenykedett (tipikus képviselőik az autógyárak, számítástechnikai, gyógyszer- és vegyipari vállalatok), 30 százalékuk a kereskedelemben (ide tartoznak a nagy áruházláncok, élelmiszer- és dohányforgalmazók, benzinkúthálózatok és autókereskedések). A harmadik legnagyobb csoport, a nagyok 19 százaléka a villamosenergia- és gáziparban érdekelt. Nyolcan a szállításban és telekommunikációban, négyen pedig az építőiparban dolgoznak.
A “mi a TOP 100” kérdésre tehát tudjuk a választ. De “ki” a TOP 100? Kik léptek a Weiss Manfrédok, majd a személytelen állami tulajdonos helyébe? Maga a lista, s részben ettől függetlenül a tulajdonosok köre is folyamatosan változik. Most egy pillanatfelvételt szeretnénk az Olvasónak megmutatni: milyen volt a legnagyobb cégek tulajdonosi szerkezete 1997-ben?
KÜLFÖLDI FÖLÉNY. Minden nagyvállalat külföldieké? A válasz egyértelmű: korántsem. Az azonban igaz, hogy a 100 legnagyobb vállalatnak 79 százalékában van külföldi tulajdonos – esetenként töredéknyi, másutt 100 százaléknyi részesedéssel. Ha csak a jelenlétet nézzük – s egyelőre eltekintünk a részvénypakett nagyságától -, akkor a második legnagyobb csoportot (lásd a grafikont) a cégek 37 százalékában felbukkanó állami szervezetek jelentik, beleértve a helyi önkormányzatok mellett a központi államot képviselő Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-t, a minisztériumokat, a társadalombiztosítási alapokat és a kincstárat. A nagyvállalatoknak körülbelül 30 százalékában szerepelnek magánszemélyek, illetve más hazai cégek, s több mint 10 százaléknál pénzügyi befektetők és a saját alkalmazottak.
Az egyes tulajdonosi csoportoknak más-más a jellegzetes helyzetük a részvényesi listán. Többségi pozícióba leggyakrabban a két főszereplő került, a külföldi cégek és – egy szűkebb körben – a központi állam (lásd a táblázatokat). Ezzel szemben általában töredék pakettet birtokolnak a helyi önkormányzatok (kivéve a fővárost a maga három nagyvállalatával), a külföldi intézményi befektetők, és jellemzően kisebbségben vannak a hazai magáncégek is.
KONCENTRÁLT TULAJDONOSI SZERKEZET. A különböző szereplők jelenlétével és tipikus pozíciójával is összefügg, hogy a legnagyobb vállalatok többségében van egy olyan részvényes, amely 50 százalékot meghaladó részesedéssel rendelkezik. A TOP 100 minden második tagjának egyetlen tulajdonosa van – általában egy külföldi cég, esetleg a magyar állam valamelyik képviselője. Háromnál több részvényes birtokolja a tőkét az esetek 44 százalékában, de ezek 40 százalékában is van többségi szereplő. Így a 100 cég közül 73-at egy részvényes dominál.
A TOP 100 ebből a szempontból nem tér el lényegesen a gazdaság többi részétől. A 100 és 2000 fő közötti alkalmazotti létszámú vállalkozások 1995-ös adatait vizsgálva, Tóth István János azt találta, hogy e közepes és nagyvállalatok 80 százalékában egy tulajdonos kezében van a részesedés több mint fele. Különbözik viszont a részvényesek száma: míg a legnagyobbak közel felében van háromnál több tulajdonos, az említett szélesebb vállalati körben ez az arány csak egynegyedes.
Figyelembe kell venni azonban, hogy elaprózott tulajdonosi szerkezet mellett – amikor egy-egy részvényes csak töredék tőkék felett rendelkezik – 50 százaléknál kisebb részesedéssel is meghatározó befolyást lehet gyakorolni a döntésekre. (Ebbe a körbe tartozik a privatizált energetikai cégek jelentős része, ahol a szakmai befektető – legalábbis az első lépésben – nem szerezhette meg a részvények többségét.) Ilyenkor a sok tulajdonos, sőt a főrészvényes formálisan alacsony részesedése sem zárja ki a domináns pozíciót. A száz legnagyobb vállalat között mindössze nyolcat találtunk, ahol a részvényesi szerkezet valóban osztott volt 1997-ben, s önmagában egyetlen tulajdonos sem uralta a terepet. Ez a tőzsdei cégek klasszikus mintája – de korántsem minden nyilvánosan jegyzett vállalat tartozik ebbe a kategóriába.
ALAPTÍPUSOK. A TOP 100 tulajdonosi struktúrájának jellegzetes csomópontjai a főrészvényes kiléte és részesedésének nagysága alapján rajzolhatók fel. A legnépesebb csoport 44 százalékos aránnyal a külföldi cégek leányvállalataié: a befektető új beruházással vagy állami vagyon megvásárlásával, egy lépésben vagy fokozatosan, a tulajdonostársak pakettjének megvételével vagy tőkeemeléssel 1997-ben a részvények több mint 90 százalékát birtokolta. A kategória jellegzetes tagjai az autógyárak és kereskedelmi társaságok, áruházláncok, valamint sok privatizált gép- és építőipari cég. A 100 közül egyébként összesen 63 vállalkozásban volt domináns külföldi tulajdon.
A második legnagyobb kategória 11 százalékkal még 1997-ben is a majdnem tisztán állami vállalat, amelyben szinte kizárólag a központi vagy a helyi kormányzatnak van részesedése. Itt – a főváros, a közlekedési tárca és a Magyar Fejlesztési Bank mellett – az ÁPV Rt. a főszereplő. Hét vállalata között a villamosenergia- és feldolgozóipar, a közlekedés, a mezőgazdaság is szerepelt.
A harmadik jellegzetes típus az osztott pénzügyi tulajdon, meghatározó szakmai befektető nélkül. Az érintett nyolc cég majdnem mindegyike privatizált állami vállalat az élelmiszer-, a gép- és a vegyiparból.
A két utolsó csoportban hazai vállalatok, illetve az alkalmazottak vannak domináns helyzetben. A kilenc főtulajdonosként szereplő magyar cég közül öt 1997-ben is állami vállalat volt. A dolgozói és menedzsment tulajdonlás – egy szállítmányozási vállalaton kívül – az agráriumban jellemző. Ez az egyetlen kategória, ahol egy magánszemély név szerint megjelenik, mindjárt két cégben is, ráadásul meghatározó részesedéssel.
MAGYAR MODELL? Mondhatjuk-e mindezek alapján, hogy a TOP 100-ra valamilyen sajátos, a környező országoktól vagy a fejlett piacgazdaságoktól eltérő tulajdonosi szerkezet jellemző? A struktúrákat nézve nem, legfeljebb az arányok mások. Noha a legnagyobb cégekre vonatkozó hasonló felméréseket más közép- és kelet-európai országokból nem ismerünk, az általános gazdaságpolitika és a privatizációs gyakorlat alapján feltételezhetjük, hogy a magyar eset legalább két ponton lényegesen eltér azoktól. Egyfelől az úgynevezett tömeges privatizáció másutt sok félállami, intézményi, áttekinthetetlen kereszttulajdonosi struktúrát eredményezett. Nálunk az állami tulajdon magánkézbe adásában – többféle kísérlet és kitérő ellenére – végül is a készpénzes eladás vált meghatározóvá. Ennek következtében a vállalatok – köztük a legnagyobbak – túlnyomó többsége valódi magánrészvényesek ellenőrzése alá került. Másfelől – részben emiatt, részben a működőtőke-befektetéseket nem korlátozó politika következtében – nálunk valószínűleg jelentősebb a külföldiek részvétele.
A külföldi tulajdon a legnagyobbak körében meghaladja nemcsak a volt szocialista országok, hanem sok fejlett piacgazdaság jellemző részarányait is. Ennek oka a szerves, lassú belső magánfelhalmozás korlátozottsága, valamint a multinacionális cégek élénk érdeklődése. Az egész világon erősödő fúziós hullám és a tőkeáramlás még meglévő korlátainak lebontása azonban valószínűleg másutt is fokozatosan módosítja majd a tulajdonosi térképeket. A külföldiek magas részaránya ugyanakkor a szakmai befektetők és ennek nyomán a koncentrált részvénypakettek dominanciájával párosul. A nagy magyar cégek körében kevesebb a tőzsdei, osztott tulajdon, mint az angolszász országokban. Ezzel szemben 1997-ben viszonylag sok volt az állami tulajdon a TOP 100-ban. Láttuk, hogy a legnagyobbak 14 százaléka többségi állami tulajdonban volt, és minden harmadik nagy cégben jelen volt a központi vagy a helyi kormányzat – hiányozni pedig tipikusan a külföldi leányvállalatokból és az alkalmazottak tulajdonába került vállalkozásokból hiányzott.
Mindez egyben azt is jelenti, hogy Magyarországon nem vált jellemzővé – legalábbis a legnagyobb cégek körében – az a sajátos kereszttulajdonlás, amelyet a kilencvenes évek elején több kutató, elsősorban David Stark és szerzőtársai előrevetítettek. A nagy állami vállalatok társaságok halmazára bomlása, a holding és a gyárakból alakult rt.-k részvényeinek kicserélése, s így egy személytelen, bár már nem közvetlenül állami tulajdonlás kialakulása részint viszonylag szűk körű, részint átmeneti jelenségnek bizonyult. Az így átalakult cégek közül vállalatcsoportként sok teljesen megszűnt, mások nem kerültek az élvonalba, vagy privatizációjuk után a magántulajdonosok megszüntették-egyszerűsítették az áttekinthetetlen hálózatokat. A TOP 100 körében 1997-ben csak kilenc vállalatnak volt más hazai cég a főtulajdonosa. Közülük kettő új alapítás, így nem tartozik a vizsgált körbe. A fennmaradó hétből kettő privatizált, öt pedig két nagy állami cég, a Magyar Villamos Művek és a Dunaferr leányvállalata. Az ilyen típusú szerveződés tehát viszonylag ritka, és előfordulása jórészt az állami tulajdonhoz kapcsolódik.
Meg kell azonban jegyezni, hogy most a legnagyobb cégeknek csak a tulajdonosait vizsgáltuk, a tulajdonlásait viszont nem. Elképzelhető, hogy a TOP 100 tagjai számos befektetéssel rendelkeznek, azaz ők maguk vállalati hálózatokként szerveződnek. Biztos, hogy vannak erre példák, az is bizonyos azonban, hogy a legnagyobbak mintegy felét adó külföldi leányvállalatoknál (amikor tehát a befektető közel 100 százalékos tulajdonos) ez alig fordul elő.
Ez a megállapítás egyben azt is jelenti, hogy bár a “kereszttulajdonlás” a szó eredeti értelmében nem is, egy módosult formában nagyon is jellemző a magyar nagyvállalatokra: jó részük többségi vagy domináns tulajdonosa egyetlen másik cég, mégpedig egy külföldi befektető.
A VÁLTOZÁS IRÁNYAI. A teljes körűen feldolgozott adatok 1997-ből származnak. Részinformációk azonban más kutatásainkból mind az ezt megelőző, mind pedig az ezt követő időszakról vannak, s ezekből kirajzolódik a nagyok tulajdonosi szerkezetének néhány változási tendenciája. Az első, korántsem meglepő irányzat az állami tulajdon folyamatos csökkenése az elmúlt évtizedben. Csak a legutóbbi időben, 1997 óta három olyan nagy cég került magántulajdonba, amelyik a listánkon még a “többségi állami” kategóriában szerepelt (Hungarocamion, Dimag, Ikarus). Felbukkant azonban a visszaállamosítás is. A mostanában sokat emlegetett magyar légitársaságban az ÁPV Rt. többségiből ismét kizárólagos tulajdonossá vált. A domináns tulajdonos megváltozása nélkül több helyütt tovább olvadt viszont a kisebbségi állami pakett. Az ÁPV Rt. főként a tőzsdén értékesített ezekből, a helyi önkormányzatok pedig jellemzően a többségi befektetőnek adták el papírjaikat.
Az utóbbi jelenség már utal a másik fontos változási irányra is: a szakmai befektetők többségi pozícióra, sokszor kizárólagosságra törekszenek. Korábban is gyakran előfordult, hogy a külföldiek a privatizációs feltételek következtében nem tudtak, vagy más okból nem akartak egy lépésben 50 százalékot meghaladó részesedést szerezni – s ezt csak fokozatosan, az állam vagy más tulajdonostársak részvényeinek megvásárlásával, tőkeemeléssel, elvétve pedig a tőzsdén forgó papírok megszerzésével érték el. Ez volt a jellemző a telekommunikáció és a gyógyszeripar több vállalatára, az 1997-es lista cégei közül pedig az elmúlt két évben a villamos erőművekre és áramszolgáltatókra, valamint néhány élelmiszer-ipari társaságra.
Harmadszor, a koncentráció nemcsak egy-egy cégen belül, hanem a TOP 100 vállalatai között is felbukkan. Láttuk, hogy e körből kilencnek egy másik magyar cég a főtulajdonosa. Nyolc esetben maguk is a százas klub tagjai, de az érintettek közül öt társaság két nagy állami cég leányvállalata. Az utóbbi években az is előfordult azonban – főként az élelmiszeriparban és kiskereskedelemben, hogy a TOP 100 egyik tagja megvásárolta más nagyvállalat többségi részvénypakettjét. Az ilyen típusú koncentráció mellett az összefonódások másik formája a közös tulajdonos jelenléte. Van olyan befektető – egy német energetikai cég -, amely a legnagyobb magyar vállalatok közül négyben is domináns szerephez jutott önállóan vagy konzorciumi tagként. További három vállalat két cégben szerzett privatizációval, illetve zöldmezős beruházással jelentős, az utóbbi esetekben kizárólagos részt (áramszolgáltatás, autóipar, elektronika). A külföldön és a magyar cégek körében is élénkülő fúziós hullám miatt arra számíthatunk, hogy ezek a folyamatok a következő években tovább erősödnek, ami önmagában is jelentősen átrendezheti az élbolyt.
KONSZOLIDÁLÁSI IGÉNY. Ezért, valamint az egyenként viszonylag kicsi, de a tulajdonosi kapcsolódásokat figyelembe véve nagy árbevételt hozó cégek jelenléte miatt fontos lenne, hogy a toplista vállalatcsoportonként konszolidált adatokra épüljön. A Figyelő 1997-es összeállítása kísérletet is tett erre – ami 14 új, különféle szakágazatokba tartozó céget hozott be a legnagyobbak körébe. Az ilyen típusú adatszolgáltatás azonban még kevéssé megbízható, így a “vegyes”, megközelítés, ha pontatlan is, egyelőre kikerülhetetlen.
Mivel az egyes cégek részvénypakettjeinek koncentrálódása és az összefonódások erősödése a legnagyobbak körében 1998-ban és 1999-ben is előfordult – s feltehetően a közeljövőben is folytatódik -, a tulajdonosi szerkezetek megismerése önmagában már csak az adatok pontosabb értelmezése végett is érdekes. De vannak még olyan kérdések, amelyek szorosan összefüggenek a nagy cégek részvényesi struktúrájának alakulásával. Kinek a kezében vannak az egész gazdaság eredményeit befolyásoló üzleti döntések? Milyen célok vezérlik a tulajdonosokat, és hogyan tudják ezeket a célokat elérni? Mennyire hatékony az egyes tulajdonosi típusokban a vállalatirányítási rendszer, azaz a menedzserek tevékenységének ellenőrzése? És vajon mennyire lehet működőképes a piaci verseny, mennyire lehet autonóm, korlátozott vagy éppen kívülről vezérelt a kormányzati politika? Kíváncsian várjuk tehát a Figyelő nemsokára megjelenő, 1998-as adatokat összefoglaló TOP 200-as listáját, amelynek alapján tesztelhetjük a változási irányokat érintő feltételezéseket, s mélyebb vizsgálatokkal támpontokat kaphatunk a fenti kérdések megválaszolásához is.
