Szebbnek indult ez a történet: 1991-ben még Francesco Cossiga akkori olasz államfő személyes látogatásával fejezte ki, hogy Itália mekkora jelentőséget tulajdonít a közös vállalkozásnak. E mintaprojekt arra volt hivatva, hogy az olasz üzleti élet felé jelezze: érdemes Magyarországon befektetni. Az olaszok lendületes fejlesztésbe is kezdtek, annál is inkább, mert Buda központjából az ipari tevékenységet ki kellett telepíteni. Ennek a beruházási ciklusnak a fő eredménye a korszerű tápiószelei üzem, valamint a részben újonnan megszerzett nyugat-európai, részben pedig a visszahódított közel- és távol-keleti piac. Először 1995-ben fordult pozitívba a cég mérlege (Figyelő, 1996/13. szám). Az árbevétel növekedése kemény piaci verseny közepette ment végbe, amikor a szerződések pénzügyi feltételei romlottak. Megnőtt a termelés forgótőke-igénye – miközben az ipart meglehetősen magas hitelkamatok jellemezték, ami merev korlátot állított a hitelfelvételi lehetőségek elé.
A kisebbségi tulajdonos magyar állam képviselői pedig a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták a cég problémái iránt, olykor pedig kifejezetten unfair módon jártak el – legalábbis az olasz fél sok lépésüket így értékeli. “Nem ez okozta azonban a veszteségeket” – teszi egyértelművé az új vezérigazgató a helyzetet.
Egyre több pénzügyi probléma, következésképpen fizetési nehézség halmozódott fel, a Ganz Ansaldo Rt. mind kevésbé volt képes eleget tenni szerződéses kötelezettségeinek. Tetézte még ezt, hogy néhány fontos termék esetében műszaki gondok merültek fel, és ez visszavetette a megrendeléseket is. “Ördögi körbe került a cég” – mondja az új vezérigazgató – “a piaci bizalom megingott, és ez még rosszabb helyzetbe sodorta a vállalatot.” Ráadásul a helyi menedzsment csak késlekedve tárta az anyavállalat vezetése elé a valós helyzetet. Így “sikeredett” az 1998-as – Baldassare Paladino szavaival – “rettenetes esztendőnek”. A cég felélte alaptőkéjét, a kisebbségi tulajdonos részesedése lényegében nullára csökkent. Az éppen privatizációs tárgyalásokba bonyolódott olasz anyavállalat vezetése karácsony előtt drámai döntés előtt állt: vagy felszámolja a magyar érdekeltséget, vagy rendbe szedi azt. Ez utóbbi megoldás mellett határoztak – s ennek jegyében lényegében a teljes vállalatvezetést lecserélték.
Paladino úgy foglalta el a vezérigazgatói posztot, hogy a tarsolyában egy világos reorganizációs program – és egy, az anyavállalat által biztosított 65 milliárd lírás (mintegy 8,5 milliárd forintos) hitelkeret – lapult. Véleménye szerint a vállalati válsághelyzetnek a magyar mérnöki, technológiai gárda csak kis részben oka (noha tagadhatatlanul versenyképtelen a termelékenység). A gond sokkal inkább a piaci változásokra adott hiányos szervezési és vezetői válaszokra vezethető vissza.
A program szerint első lépésben világosan szétválasztották a három fő üzeltágat: a villamosgép-gyártást, az energiaátviteli és -megszakító, valamint közlekedési rendszerek gyártását. Ezt a létszám csökkentése és a feladatok egyértelmű kijelölése követte. Most felfuttatják a termelést. A rendelésállomány az év első két hónapjában máris megközelítette az ígéretes 4,5 milliárd forintot. Tápiószelén immár két hosszított műszakban dolgoznak. A marketingtevékenységet is javítják: változatlanul önálló cégként lépnek ugyan fel, de jobban kihasználják az anyacég kapcsolatrendszerét is. A versenyképesség javítása érdekében számtalan ésszerűsítési feladat adódik, nem utolsósorban az egy termékre jutó munkaórák számát kell csökkenteni. Az új vezérigazgató a sort egyébként a budapesti olasz menedzsment létszámának (és költségeinek) jelentős megnyirbálásával kezdte, és bizalmáról biztosította a magyar műszaki és kereskedelmi vezetőket.
Mindezzel párhuzamosan folyik a cég pénzügyi szanálása. Ehhez az április 12-i közgyűlésen kezdeményezik az alaptőke felemelését. Az olaszok nem zárkóznak el az elől, hogy a kisebbségi tulajdonos magyar állam (az ÁPV Rt.-n és a Ganz Villamossági Műveken keresztül) pénzügyi teher nélkül – például a Lövőház utcai történelmi székház apportálása révén – vegye ki a részét a tőkeemelésből, melynek készpénzigénye így pusztán az olasz felet terhelné.
Végül, de nem utolsósorban az olasz tulajdonos – összhangban az Ansaldo-csoport privatizációjával – a magyarországi tevékenység fejlesztésében érdekelt szakmai befektetőket keres. Éppen a napokban veszik fel a kapcsolatot potenciális magyar és nemzetközi befektetői csoportokkal.
Ha a felszámolás lett volna a cél, azt maguk is megtehették volna. “Olyan utat választunk – teszi hozzá az új igazgató -, amely biztosítja a jövőt ezen iparág számára”.
Baldassare Paladino 57 éves, a genovai egyetemen szerzett közgazdasági diplomát; az okmányok átvételét követő héten már be is állt a Costák, a város egyik nagyhírű gyároscsaládjának vállalatához. A “bevándorló” szicíliait tehát befogadta a zárkózott északi város, olyannyira, hogy több mint egy évtizedet ott is töltött, ebből tízet az olasz kohászat fellegvárában, az Italsidernél. Minthogy munkája alapvetően a pénzügyi kontrollinghoz kötötte, jól jött az a néhány éves élelmiszer-ipari kitérő, ahol közelebbről is megismerkedett a marketinggel. Az acéliparban szerzett tapasztalat szinte vonzotta az állami tulajdonú Finsider hívását, éppen abban a periódusban, amikor a Fiat acélüzemeit kellett átvenni. Genovába 1983-ban tért vissza, ahol az Ansaldo-csoport különböző részlegeinél töltött be pénzügyi-kontrolling vezetői posztokat. Részt vett a profiltisztításban, a vállalati működés ésszerűsítésében, legutóbb pedig az Ansaldo Industria néhány divíziójának privatizációra történő felkészítésében. Budapesti missziójához is ez utóbbi tapasztalatok jelentik a kulcsot.
