Kínának a jelenlegi helyzetben nem kell leértékelnie a jüant, hiszen tavaly – igaz, csak csekély mértékben – bővült exportja, importja pedig csökkent, s így kereskedelmi mérlegének többlete 45 milliárd dollárra nőtt. Az idei exportkilátások már kevésbé biztatóak, ám a jen és több más ázsiai valuta megerősödése jelentősen enyhítette a leértékelési nyomást. Ugyanilyen hatása van a több mint egy éve tartó belső áresésnek; a fogyasztói árszínvonal 1998-ban 1,2 százalékkal mérséklődött. A jüan, amelyet 1994-ben nem hivatalosan 8,7-es árfolyamon rögzítettek a dollárral szemben, egy esztendeje szilárdan 8,28-on áll, és nem tűnik túlértékeltnek az ország főbb kereskedelmi partnereinek valutáiból álló kosárhoz viszonyítva.
A kínai exportőrök még így is küszködnek, ezért a nekik járó adó-visszatérítést nemrégiben megemelték, ami gyakorlatilag a jüan rejtett leértékelésével ér fel. A tényleges devalválás egyébként nem is jönne egyértelműen jól a kivitelben érdekeltek számára, ugyanis az export 50 százalékot meghaladó arányban importanyagok felhasználásával készül. A leghangosabban a régi állami iparágak – különösen az acélipar és a hajógyártás – követelik a leértékelést. Mivel azonban a jüan nem teljesen konvertibilis, s Kínának 145 milliárd dollárnyi devizatartaléka van (6 milliárddal több, mint egy évvel ezelőtt), egy ilyen lépésről nem a piacoknak kell döntenie, hanem a pekingi kormánynak. A jüan szándékos gyengítése egyébként komolyan megrontaná a kapcsolatot Amerikával, mivel a kétoldalú kereskedelemben mutatkozó 21 milliárd dolláros kínai többlet tovább nőne. Ennél is fontosabb tényező, hogy a leértékelés nyomán jóval magasabb terhet jelentene a külföldi adósságok visszafizetése.
Persze, a fentiek ellenére sem teljesen lehetetlen, hogy Kína mégis a leértékelés mellett dönt, de csak akkor, ha az év második felében vagy a jövő év elején érezhetően lelassulna a gazdasági növekedés (a GDP tavaly 9,6 százalékkal bővült) és komolyabb törés következne be az exportban. Ám még egy ilyen esetben elvileg elképzelhető 10 százalék körüli leértékelés sem feltétlenül jelent katasztrófát a térség számára, hiszen a legtöbb kelet-ázsiai gazdaságban csak csekély arányú a Kínával folytatott kereskedelem. Ezek az országok sokkal jobban függenek az Amerikába és az Európába, illetve a régió többi államába irányuló szállításoktól.
Szakértők szerint a kínai külső, s immár a Hongkongból származó hiteleket bevallottan nem tartalmazó adósságállománnyal kapcsolatos riadalmat is felesleges eltúlozni. Az ország külföldi adóssága a tavalyi hivatalos adatok szerint a GDP 14,5 százalékát tette ki. Kína külső hitelfelvétele még akkor sem közelíti meg azt a mértéket, mint amely annak idején például Dél-Koreát térdre kényszerítette, ha a Peking által közzétett számok erősen “alábecsültek”. Ráadásul a kormány már lépéseket tett az esetleges adósságválság elkerülése érdekében. A törlesztéshez több jüant lehet dollárra átváltani. A már csődbe ment tartományi befektetési vállalatoknál elhelyezett betétekre adott garanciával pedig az ország vezetése mindenképpen meg akarja mutatni a jüanban takarékoskodóknak, hogy pénzük biztonságban van.
Kína makrogazdasági helyzetének szilárdsága és a jüan megrendítő mértékű leértékelésének valószerűtlensége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy Kelet-Ázsia feltörekvő gazdaságaiban stabilizálódtak a valuták, csökkentek a kamatlábak, megállni látszik a termelés és a kereslet zuhanása. A veszély inkább az, hogy ha tartóssá válik az Európai Unió országainak megtorpanása, vagy ha a Wall Streeten megtörik a hossz, akkor az ázsiai térség exportja iránti kereslet döntő külső forrásai szűkülnek be.
A rövid távú növekedési prognózisok mindenesetre meglehetősen optimisták (lásd külön írásunkat), gyengéjük viszont, hogy nem veszik figyelembe a banki hitelezésnek az ázsiai fellendülésben játszott szerepét. Jelen pillanatban a bankoknak gyakorlatilag nincsenek jó adósaik. A hitelképes vállalatok inkább felélik eszközeiket, mintsem új kölcsönöket vennének fel, míg azok a cégek, amelyek készek lennének eladósodni, túl kockázatosak lennének hitelezési szempontból. Az igazi hitelszűke azonban még ezután következik. A kereslet fellendülése után az egészséges vállalkozásokban éppen akkor fog elfogyni a forgótőke, amikor a legnagyobb szükség lesz rá, és nem biztos, hogy a bankok gyorsan a segítségükre tudnak majd sietni.
Mindent egybevetve, a kelet-ázsiai térség kilátásai továbbra is borúsak. Néhány hónappal ezelőtt az elemzők úgy becsülték, hogy a rossz hitelek aránya Malajziában 30-35, Thaiföldön pedig 50 százalékon fog tetőzni. Ezek a számok is eléggé elkeserítőek, ám a prognózisok egyre kedvezőtlenebbé válnak. A Merrill Lynch szerint a rossz hitelállomány arányától függően az ázsiai bankok újratőkésítése (Japán és Kína nélkül) 50-70 milliárd dollárba fog kerülni.
