Korántsem valamiféle belső hatalmi harc okán képviseli az államot a Postabankban a Pénzügyminisztériummal (PM) együtt az ÁPV Rt. A magyarázat a hitelintézeti törvényben (hpt) keresendő, amely fő szabályként előírja, hogy egy hitelintézet jegyzett tőkéjében egy tulajdonos sem szerezhet – akár közvetlenül, akár közvetve – 15 százaléknál nagyobb részesedést. Ezért birtokol jelenleg az ÁPV Rt. 13,15, a pénzügyi tárca pedig 86,77 százalékot, kihasználva a hpt azon passzusát, amely szerint az állam “olyan esetben, amikor egy hitelintézet fizetésképtelensége az ország, vagy valamely nagyobb régió gazdasági érdekeit vagy a bankrendszer megbízható működését súlyosan veszélyeztetné, és a fizetésképtelenség, illetve a felszámolás másként nem hárítható el”, hároméves átmeneti időre az általánosan megállapítottnál nagyobb tulajdoni hányadot is fenntarthat. Mindenesetre a döntéseket a magas felek közösen hozzák meg, méghozzá úgy, hogy az alacsonyabb tulajdoni hányadú állami képviselő elképzelései is érvényesülnek.
Ebben azonban nincs semmi különös, éppen ellenkezőleg: inkább az lenne furcsa, ha az új kormány hivatalba lépését követően már amúgy is nagyarányú profiltisztításon átesett, s ennek során szinte kizárólagosan költségvetési tárcává “lecsupaszított” PM éppen a Postabank ügyében kerülne ilyen kivételezett helyzetbe. Mindenesetre a fennálló viszonyok nyomatékosítása érdekében módosította a kormány még tavaly, a költségvetési törvény részeként a privatizációs törvényt olyan értelemben, hogy a konszolidált hitelintézetekben – a Budapest Bankban (BB), a K&H-ban, a Konzumbankban és a Postabankban -, valamint az FHB-ban meglévő állami tulajdonosi jogok gyakorlása 1999 januárjától már papíron is az ÁPV Rt.-hez került. Az pedig, mondhatni, csak természetes, hogy a korábban tartós állami tulajdonba rendelt többi hitelintézetben – mint az MFB-ben, a Magyar Export-Import Bankban (Eximbank), a Magyar Exporthitel Biztosítóban (Mehib) és a Szerencsejáték Rt.-ben – is az ÁPV Rt. viszi véghez az állami akaratot.
Közülük a Postabank mellett kétségtelenül az MFB jövője tűnik a legizgalmasabb kérdésnek. Különösen azok után, hogy az új felső vezetők hivatalba lépése óta, immár közel fél éve nem sok szivárgott ki a – január végén már el is távozott elnök – Bod Péter Ákos által beharangozott új stratégiáról (Figyelő, 1999/3. szám). “Mindenesetre a több évre szóló üzleti tervben az ÁPV Rt. stratégiája tükröződik” – közölte Szarvas Ferenc, a vagyonkezelő vezérigazgató-helyettese, aki egyúttal az MFB igazgatóságának alelnöke, így kettős minőségében tudta lapunkat tájékoztatni a fő irányokról (lásd külön írásunkat).
Mindig is nagy hangsúlyt kapott az egyes kormányok retorikájában a kis- és középvállalkozások forráshoz juttatása – ám e szándék a valóságban általában inkább kevesebb, mint több sikerrel érvényesült. A mostani nekirugaszkodás szerint az MFB által kialakított konstrukciókat az arra jelentkező hazai kereskedelmi bankok értékesítenék úgymond tovább – ha minden jól megy, akkor már az év második felétől. Az ötletgazdák abban bíznak, hogy sikerül minél több “épkézláb” terméket kialakítani, amelyekre azután esetleg külföldről is lehet hitelt szerezni.
Ami pedig az itthoni lehetőségeket illeti, a kormány az idén 10-12 milliárd forintot szán a Gazdaságfejlesztési Célelőirányzatra, ennek jelentős részét az MFB helyezné ki. Arról még nem döntött a Gazdasági Minisztérium, vajon a meglévő mellett ad-e az állam további kamatpreferenciát. Ám Szarvas Ferenc szerint nem is előre kellene nyújtani ezeket a kedvezményeket, hanem utólag, annak függvényében, hogy miként sikerült az a projekt, amelyre a hitelt igényelték. Ha megfelelően, akkor kaphatna vissza egy meghatározott hányadot az illető.
“A gazdaságpolitikának ugyanakkor a hazai nagyvállalatokat is támogatnia kell” – teszi hozzá Szarvas Ferenc, aki ebbe a körbe a legalább 5 milliárd forintos éves árbevételű cégeket sorolja be. Ennek a támogatásnak lehet a formája a szindikált hitelek megszervezése, illetve külföldi források kiközvetítése (feltéve persze, hogy arra a hazai kereskedelmi bankok nem vállalkoznak).
A finanszírozási formák között továbbra is megtalálható lenne a tőkekihelyezés, ám annak arányát a vezérigazgató-helyettes a mostaninál jóval szerényebbre venné. Előtérbe kerülhetnek viszont a kockázati tőkealapok, amelyek elindításában nagy szerep hárulhat a Corvinus Nemzetközi Befektetési Rt.-re, amely a február végi rendkívüli közgyűlésen vezetőcserén esik át (Figyelő, 1999/5. szám). Végül átalakulna a regionális fejlesztési társaságok (rft) jelenlegi működtetési formája is; azok a jövőben csak előre, részleteiben kidolgozott üzleti tervekre kapnának pénzt az anyabanktól.
Szarvas Ferenc azt tartaná optimálisnak, ha másfél éven belül sikerülne leépíteni az MFB befektetési állományát. Jelenleg a bank számtalan vállalati részesedéssel rendelkezik; a 85 cég adatsorát tartalmazó 1997. évi konszolidált mérlegében szereplő 160 milliárd forintos eszközállomány közel felét tették ki a befektetések.
Összességében a befektetési elemek nem tekinthetők olyan rossznak, mint például a Postabanké. Tény viszont, hogy azok kezelésével a fejlesztési bank korábbi vezetősége nem tudott igazán átütő sikereket felmutatni. Pedig egy részéhez viszonylag olcsón, jó feltételekkel jutott hozzá. Ám az is kétségtelen, hogy ezeket az aktívákat nehezen, vagy alig lehetett értékesíteni.
Egy biztos, a folyamatban lévő projekteket ésszerű határidőn belül be szeretnék fejezni – legyenek azok akár az MFB-nél, akár annak egyik százszázalékos vállalatánál, a Magyar Befektetési és Vagyonkezelési (MBV) Rt.-nél -, s csak a lehető legkevesebb reorganizációs feladatot vállalni. Bár az előző kormány regnálása utolsó napjaiban már majdnem túladott az MBV-n, a mostani vezetőség lát fantáziát a cég megtartásában – elsősorban a később létrehozandó, már említett kockázati tőkealapoknál. Ugyanígy lehet létjogosultsága a bankcsoport brókercégének és követeléskezelő vállalatának.
Az MFB-csoport sajátos eleme a Konzumbank, amelynek jövője éppen a napokban dőlhet el, február 15-én zárul le ugyanis a hitelintézet eladására kiírt pályázat. A legutóbbi időkig a 9 megkeresett befektető közül 4 jelezte vételi szándékát; legalábbis erre lehet következtetni abból a tényből, hogy átvilágították a bankot. Közülük akad olyan, amely már egy ideje Magyarországon működik (információink szerint a Hungária Biztosító, illetve az Inter-Európa Bank), de olyan is – mint például a Berliner Bank -, amely éppen a Kozumbank megvételével kívánja megvetni lábát a honi piacon.
Ezzel már át is eveztünk a többi, még eladósorban lévő állami tulajdonú bank felségvizeire. Ha nem vesszük a Pénzintézeti Központ Bank és a Polgári Bank egyesülésével létrejött Polgári Kereskedelmi Bankot (az abban lévő 5 százalékos pakettjén az ÁPV Rt. éppen ezekben a napokban kíván túladni), akkor a legelőrehaladottabb állapotban talán a K&H magánosítása van. Még akkor is, ha az ügylet már jó ideje húzódik; az előző kormány a tavaly májusi választások közelsége, utódja pedig a viharosra fordult globális tőkepiaci válság okán halasztotta el a valamivel több mint 28 százalékos állami részvényhányad nyilvános értékesítését. Arról ugyanis már megszületett a döntés, hogy az ÁPV Rt. nem egy általa tárgyalások vagy pályázat útján kiválasztott befektetőnek adja el a K&H-ban még meglévő pakettjét (az ilyen típusú kivásárlás lehetőségét egyébként a mostani tulajdonosokkal, a belga KBC Bankkal és az ír Irish Life biztosítóval kötött privatizációs szerződés ki is zárja). Amúgy még az sem lehetetlen, hogy utóbbi páros érdeklődik a további tulajdonszerzés iránt, mindezt azonban várhatóan megelőzi az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) 18,2 százalékos részesedésének megvétele.
Ez már csak azért is felettébb valószínű, mert – mint Szarvas Ferenctől megtudtuk – az állam most meg azért nem tartja alkalmasnak a K&H nyilvános, többek között külföldi tőkepiaci értékesítését, mert időközben fényt derült a bank nem éppen rózsás helyzetére. Lapunk információi szerint könnyen elképzelhető, hogy a K&H tavalyi vesztesége az 5 milliárd forintot is megközelíti, s a közeljövőben véget érő felmérések függvényében – ha nem is a Postabankéhoz hasonlítható nagyságrendben – ennél a hitelintézetnél is jelentős összegű konszolidációs igény merülhet fel. Persze nem ezzel magyarázható, hogy a december közepén lemondott Erős János helyére megválasztott új vezérigazgató, a cseh származású Pavel Strnad a májusban várható éves rendes közgyűlésen valószínűleg szintén távozik posztjáról. Értesüléseink szerint sokkal inkább a tulajdonosok azon törekvése áll a háttérben, hogy a K&H-t magyar bankár irányítsa, noha a szóba került jelöltek – Hárshegyi Frigyes, illetve Töröcskei István – esetleges megválasztásának lehetőségét az illetékesek vehemensen cáfolták.
Egykori nagybanki társánál jóval rövidebben elintézhető a mára már e státustól tudatosan és önként eltávolodó BB várható privatizációjának ügye. Mivel a hírek szerint e bank mutatói sem valami fényesek, az amerikai General Electric Capital Services minden bizonnyal szépen kivárja majd azt az időt (2001. május 15.), ameddig élhet az állam birtokában maradt, 23 százalékos részvénypakett megvételére vonatkozó opciós jogával.
A speciális hitelintézetek közül az FHB szavatoló tőkéje egy részét elveszítette, mégha abban az illetékesek szerint elsősorban nem is az a nagy összegű hitelkihelyezés a ludas, amely lapunk értesülései alapján néhány áttételen keresztül tőkeként landolt a Nemzetközi Betonútépítő Rt.-nél, így mentve meg azt a felszámolástól. Mindenesetre az első félévi 100 millió forintos adózott nyereséggel szemben az FHB 1998. évi veszteségét Szarvas Ferenc mintegy 300 millió forintban valószínűsítette, részben az alapítás körüli költségek következményeként (ne feledjük: a bank csak tavaly márciusban kezdte meg érdemi tevékenységét).
Amellett, hogy igazolódni látszik az előző vezetőség sokat hangoztatott azon álláspontja, miszerint ekkora tőkével (3 milliárd forint) nem szabad ilyen bankot útnak indítani, egy biztos: mivel a veszteség nyomán a saját tőke a jegyzett tőke alá zuhant, elengedhetetlen az FHB alaptőkéjének megemelése. Apró szépséghiba, hogy az 1999. évi költségvetés nem számolt ilyen pótlólagos pénzigénnyel, úgyhogy a tulajdonosoknak más forrás után kell nézniük.
Mindenesetre előbb vagy utóbb, az államnak mindenképpen el kell döntenie, vajon akar-e, s ha igen, milyen nagyságrendben egy ilyen jelzálogintézetben részt venni. Ez a kérdés különösen azok után tűnik jogosnak, hogy egyre több Magyarországon tevékenykedő hitelintézet rukkol elő saját jelzálogintézettel; áprilisban például várhatóan elindul a HypoVereinsbank Hungária jelzálogintézete, s hasonló terveket dédelget a Takarékbank fő tulajdonosa, a német Deutsche Genossenschaftsbank és az OTP Bank is. S bár az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyettese szerint a lakosság kiszolgálására koncentráló bankok számára megfontolandó egy ilyen hitelintézetet elindítása, mégsem lehet kizárni, hogy az FHB mostani helyzetét egy tőkeemeléses privatizáció orvosolja majd.
