Először Járai Zsigmond pénzügyminiszter lapunknak adott interjújából (Figyelő, 1998/46. szám) lehetett arra következtetni, hogy az Orbán-kormány megítélése szerint az MFB-nek is – igaz, a Postabankéhoz képest valamivel szerényebb – konszolidáción kell átesnie. Ami egyfelől természetesnek is tűnt, lévén, hogy a kizárólagos állami tulajdonú hitelintézetet május közepén belekényszerítették abba, hogy “anyja” nevében tőkét adjon a Postabanknak, így a december 30-i rendkívüli közgyűlésre tervezett tőkeleszállítás miatt szinte az utolsó fillérig elveszíti közel 28 milliárd forintos effajta befektetését. Ehhez még hozzászámolhatjuk azt a körülbelül 1 milliárd forintot, melyet annak kapcsán szenvedett el, hogy az új törvényi előírásoknak való megfelelés céljából tartalékot kellett képeznie oroszországi kihelyezései után. Másfelől azonban a pénzügyminiszter is elismerte, hogy ezen felül “további tízmilliárdos lyukak várhatóak ennél a hitelintézetnél is”. E vélemény pedig azokat a feltételezéseket látszott megerősíteni, melyek szerint az MFB-t Postabank-részvényeinek elértéktelenedése nélkül is jelentősen meg kellett volna segíteni.
Már az előző kormány idején felmerült a gyanú, hogy az MFB, mint kitüntetett státusú hitelintézet jó ideje csak nevében tekinthető fejlesztésinek, sokkal inkább illik rá korábbi elnevezésének második tagja, a befektetési. Azzal együtt, hogy szakértők szerint a bankot állami tulajdonosa úgymond túlterhelte funkciókkal, azt maga Bod Péter Ákos, a bank augusztus végén megválasztott elnöke is elismerte (Figyelő, 1998/38. szám), hogy a befektetési, vagyonkezelési tevékenység az MFB túl sok energiáját kötötte le, miközben egyik fő törvényi kötelezettségének, nevezetesen az elkülönített állami pénzalapok, illetve célelőirányzatok kezelésének meglehetősen mérsékelten felelt csak meg.
E gyorsértékelést követően a bankot az utóbbi hónapokban meglehetősen nagy titok övezte. Az új vezérigazgató, Patonai Péter csak elvétve tájékoztatta a közvéleményt, akkor is jobbára marginális kérdéseket feszegetett. Mígnem elterjedt a hír, hogy egy “házzal” odébb áll, a Földhitel- és Jelzálogbank vezérigazgatójává választják, a december 16-i rendkívüli közgyűlésen (Népszabadság, 1998. november 14.).
A helyére lépő új vezetőnek – legyen az akár a jól értesültek által emlegetett Király Péter vagy Lenk Géza – mindenesetre most már illene választ adnia arra, miért romlott jelentősen az MFB jövedelmezősége 1998 első felében (ami vélhetően csak folytatódott a későbbiekben). Tény, hogy a közel 3,2 milliárd forintos 1997. végi adózott nyereséggel szemben a bank hat hónap alatt mindössze 662 millió forint nyereséget “termelt” – adózás előtt. A romló mutatók mögött egyesek azt feltételezik, hogy az MFB bizonyos funkciókat, úgymond, magánpiacivá tett, másképpen fogalmazva: erős a gyanú, hogy bizonyos pénzek időnként saját zsebbe vándoroltak. Ennek egyik katalizátora az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-vel ápolt kapcsolat volt. Míg a privatizációs törvény szerint az ÁPV Rt. köteles volt megpályáztatni az eladásra kijelölt vagyonelemeket, addig az MFB-t, mint bankot a hitelintézeti törvény effajta lépésre nem kötelezte. Az állami vagyonkezelő által átadott cégek némelyike – minden jel szerint – törvényt ugyan nem, ám az adófizetők érdekeit már annál sértőbb módon került magánkezekbe (Figyelő, 1998/21. szám). Magyarán az MFB, mint bank saját belátása szerint dönthette el, hogy versenytárgyalást ír ki vagy egyszerűen csak megállapodik a neki megfelelő vevőjelölttel.
Mindenesetre hamarosan okosabbak lehetünk, mégpedig akkor, ha kiderül, mit tartalmaz az a jelentés, amellyel a Postabankhoz hasonlóan az MFB-hez kirendelt auditor, a KPMG készült el a napokban.
