A nem alkalmazott munkaerő kielégítetlen emberi szükségletet jelez a jólét közepette. Ez a modern kor legnagyobb megoldatlan paradoxona – idézi Henry Wallace amerikai politikust N. Gregory Mankiw hamarosan magyarul is megjelenő makrogazdasági tankönyve. A könyv az állástalanság két fajtáját azonosítja: a frikciós – súrlódási – és a várakozási munkanélküliséget – mondja Vojnits Tamás, a Kvantumbank Rt. elemzője. Az elsőnek az a kiváltó oka, hogy a munkaerőt kínáló és kereső polgárok, illetve a munkáltatók nem azonnal találnak egymásra. Részben azért, mert a “párosításhoz” idő kell, részben pedig azért, mert a munkaerő kereslete és kínálata szerkezetében eltérő. A második, a várakozási munkanélküliség pedig amiatt jön létre, mert a bérek lefelé rugalmatlanok: csökkenésük nem egyenlítheti a munkaerő kereslete és kínálata közötti eltérést.
Jól illusztrálja a jelenséget a The Economist című brit hetilap által néhány hete idézett táblázat, amely a foglalkoztatottak jövedelem szerinti legalsó tizedének reáljövedelem-változásait és az adott országban mért munkanélküliséget állította párhuzamba. Az összefüggés egyértelműnek tűnt: minél jobban emelkedett a legrosszabbul fizetett – vélhetően legképzetlenebb – alkalmazottak reáljövedelme, annál nagyobb volt a munkanélküliség az adott országban. Ahol a legalsó decilis reáljövedelme csökkent – jelesül Nagy-Britanniában és Hollandiában -, ott az európai uniós átlagnál látványosan alacsonyabb az állástalanok aránya. Úgy tűnik tehát, hogy a politikusoknak a korábbi infláció-munkanélküliség dilemma helyett a társadalmi polarizáció-munkanélküliség választással kell megküzdeniük, ami egyáltalán nem tűnik könnyebb feladatnak.
A bérrugalmatlanságot egyéb tényezők mellett a szakszervezetek által kiharcolt, a kormányok által kötelezővé tett minimálbéreknek tulajdonítják a szakértők. Magyarországon azonban a minimálbér nem okoz érdemi többlet-munkanélküliséget – fogalmazta meg Székely Judit, az Országos Munkaügyi Központ (OMK) igazgatója. Hasonló véleménynek adott hangot Lakatos Judit, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) főosztályvezetője is, rámutatva, hogy Magyarországon a minimálbér jelenleg főként az egyéni vállalkozók ehhez igazított tb-terhein keresztül befolyásolja a munkaerőpiacot. Az is igaz azonban, hogy az egyéni vállalkozói igazolványokat visszaadók a jelek szerint nem a regisztrált munkanélküliek számát gyarapítják – segélyre egyébként sem lennének jogosultak -, ehelyett a legtöbben ismét alkalmazottá válnak.
A regisztrált munkanélküliek kapcsán a munkaerőpiac egy másik sajátosságára is érdemes felfigyelni. Az elmélet értelmében a népesség gazdaságilag aktív és inaktív csoportra osztható. Az előzőbe a munkahellyel rendelkezők és a munkát aktívan keresők, az utóbbiba a tanulmányaikat folytatók, a nyugdíjasok, a gyesen, gyeden lévők és a munka nélküli, ám munkát nem kereső, úgynevezett elbátortalanodott dolgozók, a passzív munkanélküliek tartoznak – folytatta Vojnits Tamás. A regisztrált munkanélküliek tehát elvben a gazdaságilag aktív népességbe – a munkaerő-állományba – tartoznak. A valóságban azonban sok munkanélküli nem keres igazán munkát, azaz tulajdonképpen inaktív, vagy feketén dolgozik, azaz nem munkanélküli. Hasonlóan az inaktívak közül sokan valójában munkát keresnek, vagy éppen feketén dolgoznak is, azaz egyértelműen az aktívak közé tartoznak. A különbség lényeges, hiszen a munkanélküliségi ráta – amely a munkanélküliek és a munkaerő-állomány hányadosa – jelentősen változhat a különböző csoportok ide- vagy odasorolásának következtében.
A differenciát Magyarországon bizonyos fokig számszerűsíteni is lehet: a regisztrált munkanélküliek OMK által közölt száma és a KSH-ban az ENSZ munkaügyi szervezete, az ILO ajánlásai alapján végzett felmérés eredménye különbözik. Ez utóbbi, az 1992-ben bevezetett munkaerő-felmérés alapján, valójában csak azt tekinti munkanélkülinek, aki a vizsgált időszakban egyetlen órát sem dolgozott, és munkahelyétől nem csak időlegesen volt távol. Így a feketén alkalmazottak itt esetleges regisztrált munkanélküliként sem az állástalanok számát gyarapítják – magyarázta Lakatos Judit. Míg a regisztrált munkanélküliek száma 1997 márciusában 493 ezer volt, addig a munkaerő-felmérés jóval kevesebb mint 400 ezer munkanélkülit tart nyilván.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Magyarországon ez a százezer ember dolgozna a feketegazdaságban. A felmérés és a regisztrált állapot másik érdekes különbsége ugyanis a – gazdaságilag aktívak és inaktívak hányadosaként számított – aktivitási ráta eltérése. Székely Judit az OMK legutóbbi rövid távú munkaerő-piaci prognózisában felhívta a figyelmet arra, hogy míg az aktivitási ráta csökkenésének egyik oka a “keményedő költségvetési korlát” következtében a nyugdíjasok és túlkorosak leépítése – ez 1990 és 1996 között mintegy 375 ezer embert vont ki a munkaerőpiacról -, a másik ok az aktív korúak – a 15-74 év közöttiek – számának radikális visszaesése. Ez utóbbi csoportból 1990 és 1996 között 550 ezren “tűntek el” úgy, hogy nem jelentek meg a megfigyelt inaktívak – tanulók, gyesen-gyeden lévők, nyugdíjasok – között. Más forrásokból származó adatok is arra utalnak, hogy nagyjából ekkora vagy ennél valamivel kisebb a feketén foglalkoztatottak száma ma Magyarországon.
A különbség nem elhanyagolható. A regisztrált munkanélküliek számával kalkulált munkanélküliségi ráta 11 százalékon, míg a munkaerő-felmérésre alapozott mutató 8,7 százalék volt márciusban. Ha a gazdaságilag aktívak táborát kibővítjük a feketegazdaságban dolgozó, ám formálisan inaktívnak számító alkalmazottakkal, a munkanélküliségi ráta akár 8 százalék alá is csökkenhet, ami európai szinten egészen elfogadhatónak számít.
Csehországban például a rendszerváltás után Magyarországgal összevethető mértékben csökkent a gazdasági kibocsátás, a munkanélküliség azonban az ILO-standardokra alapozott adatok szerint sem haladja meg a 3 százalékot. Az európai csúcsnak számító teljesítmény eléréséhez természetesen jól jött a magas munkanélküliséggel küzdő Szlovákia leválása, a kibocsátás visszaeséséhez képest aránytalanul alacsony munkanélküliség azonban így is olyan termelékenységromlást jelez, amelynek árát vélhetően még meg kell fizetnie a cseh gazdaságnak.
A magyar és a nyugat-európai munkanélküliségi adatok összehasonlítása során az is a megfigyelő eszébe ötlik, hogy a fejlett gazdaságokban nyilván jobban megéri munkanélkülinek lenni. A közgazdasági elmélet következtetései ebben az esetben Magyarországon is megállják a helyüket – véli Székely Judit -, hiszen a nyugat-európaihoz hasonló ellátórendszer bevezetése érezhetően csökkentette az érintettek munkába lépési hajlandóságát. Mint ismeretes, a két évig járó munkanélküli-segélyt eleinte időkorlát nélkül adható jövedelempótló támogatás követte, így sokan, főként a valamilyen más forrásból is jövedelemhez jutók egyszerűen nem is kerestek munkát. A rendszer azóta megváltozott, de még most is egyértelműen megugrik az időközben 1 évre csökkentett járadék letelte után az elhelyezkedők aránya. A jogosultság időtartamának további csökkentése tehát vélhetően a foglalkoztatási helyzetet javíthatná – a rugalmas munkaerő-piaci szabályozásáról és alacsony munkanélküliségéről híres Egyesült Államokban például az állástalanok csak fél évig kapnak járadékot. Egy ilyen változtatással párhuzamosan természetesen azokat az eszközöket is meg kellene találni, amelyekkel a valóban rászorulók tovább támogathatók.
Ezzel elérkeztünk az egyik legkomolyabb problémához: a hosszú távon munkát találni képtelenek magas arányához. A jelenség magyarázata a magyarországi munkanélküliség kialakulásának körülményeiben keresendő. Magyarországon nem a fejlett világban általános módon, egy-egy szektor válsága, a konjunktúra változása miatt lettek munkanélküliek az emberek a rendszerváltást követően, hanem az ehhez kapcsolódó óriási piacvesztés “söpörte el” az egyébként gyakran gazdaságtalan munkahelyek százezreit. Egyes mikrokörnyezetekből egy csapásra eltűnt az összes munkalehetőség – magyarázta Lakatos Judit. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a sokáig szigorúan szabályozott lakáspiac hatására meglehetősen immobillá vált népesség nem költözik könnyedén egyik országrészből a másikba, máris előttünk áll a jelenlegi helyzet: a munkaügyi “katasztrófa sújtotta területek” és a munkaerőhiánnyal küszködő fejlődő régiók egymás mellettisége.
Bár e cikknek nem ez a fő tárgya, a munkanélküliségről szólva mindenképpen említést kell tenni a jelenség ellen bevethető eszközök táráról. Magyarországon – mint az részben a fentiekből is kiderült – a munkaerőpiac meglehetősen rugalmasnak számít, így adminisztratív akadályokat nem kell túl sokat lebontani. Talán az önfoglalkoztatás szabályainak egyszerűsítése lenne e területen fontos, ami szerencsére a kormány kisvállalkozásokat támogató tervei között hangsúlyosan szerepel. A kis- és közepes cégekre egyébként is fontos szerep hárul, hiszen ez az a csoport, amelyik hosszabb távon potenciális munkaerő-felvevőnek tekinthető. A regionális különbségek csökkentésére a telephely-kiválasztás megfelelő orientációja lehet alkalmas, ez azonban csupán az érintettek saját erőfeszítéseivel párosulva működik. Az önerő, az elszántság az állástalanok munkába állási esélyeinek javításában is fontos szerepet játszik. A munkanélküliség ugyanis olyan gazdasági jelenség, amely ellen – a megfelelő állami keretek biztosítása mellett – az érintettek tehetnek a legtöbbet.
