“A világ nagyhatalmai áthatolhatatlan ködben utaznak és valójában nem tudják, hogy a sínek hová vezetnek.” Henry Kissinger, az amerikai politológia “hercege” az év vége felé a nagyhatalmak politikájáról nyilatkozott ezekkel a szavakkal. 1995 világgazdasági eseményeire visszatekintve a köd talán még sűrűbbnek látszik.
Számunkra természetesen gazdaságilag is Közép-Európa és a szélesebb értelemben vett közép-kelet-európai régió “a világ közepe”. Ennek az országcsoportnak a helyzetével kapcsolatban számos nemzetközi jelentés került nyilvánosságra. A bécsi Világgazdasági Kutatóintézet (WIIW) év végi jelentése szerint “a közép- és kelet-európai ketrecben nincsenek tigrisek”. Az intézet szerint a régióban 1995-ben Lengyelországban és Szlovákiában a legnagyobb (6,5 százalék) a GDP növekedése. Ezt Románia követné 4,5 százalékkal, majd Szlovénia és Csehország 4-4 százalékkal. Magyarország a 2,5 százalékos Bulgária után a lista alján szerepel 2 százalékkal. “Vigasztalásul” talán megjegyezhető, hogy a növekedés önmagában nem tükrözi egy adott gazdaság tényleges helyzetét – a legkevésbé pedig azt, hogy milyen határozottsággal indult el a szervezeti átalakulás útján.
A WIIW-jelentés 1997-ig tartó prognózisokat is közöl, mégpedig nem csak a GDP-ről, hanem a folyó fizetési mérleg egyenlegéről, az inflációról és a munkanélküliségről is. Ebből kiderül, hogy 1995-ben a folyó fizetési mérleg egyenlege csak Szlovéniában volt pozitív, és a hiány 1997-ig az összes többi országban megmarad. A jelentés inflációról szóló fejezete 1995-ben egyedül Csehországban regisztrál 10 százalék alatti inflációt. Szlovákia és Szlovénia a 11-14 százalékos sávban fekszik. Romániában 35, Bulgáriában 65 százalékos az infláció. Magyarország (a jelentés szerinti) 29 százalékával Lengyelországgal együtt a középmezőnyben található.
A munkanélküliség egyedül Csehországban tekinthető alacsonynak (3,1 százalék). Ennek az értékét azonban lerontja, hogy hivatalos adatok szerint Oroszországban is csak 3,5 százalék a munkanélküliség. Ez a két ország közötti óriási fejlettségi és gazdaságpolitikai különbségek ellenére is némileg utal arra, hogy az alacsony cseh munkanélküliség összetevői közül nem hagyható el a szerkezet-átalakítás taktikus késleltetése. Magyarországon a lényegesen radikálisabb átalakítás mellett is regionálisan viszonylag alacsony, 10 százalékos munkanélküliséget regisztrál az osztrák intézet, míg a legmagasabbat (15 százalék) Lengyelországban. A régió többi országa e két utóbbi arány között helyezkedik el.
Mindent összevéve a bécsiek a következő két esztendőre, tehát 1997 végéig azzal a mondattal foglalják össze helyzetképüket, hogy régiónkban “erőteljesebb lesz a növekedés, ám magasabb munkanélküliséggel. A régió Achilles-sarka emellett még a folyó fizetési mérlegek hiányának várható növekedése 1997 végéig.”
Talán “szórakoztatóbb”, de mindenesetre színesebb és egyénibb módszert követett a Wall Street Journal közép-európai melléklete, amely régiónkat “színházként” kezeli, és azt mondja: “amikor 1996 januárjában felmegy a függöny, a nagy növekedési verseny sztárjai Lengyelország, Szlovénia és a Cseh Köztársaság”. A világ talán legbefolyásosabb gazdasági-pénzügyi napilapja az Egyesült Államok és Európa legfontosabb bankjának tíz szakértőjét kérte föl, akik számos tényező alapján (a GDP növekedésétől az infrastruktúra helyzetén át az adóterhekig) 0-tól 10-ig terjedő sávon “bizonyítványt” állítottak ki a régió országairól. A legjobb bizonyítványt a csehek kapták 8,6 átlaggal, amelynek alapvető nemzetközi elismerése volt 1995-ben Csehország meghívása az OECD-be. A második helyen Szlovénia áll 8,4 osztályzattal, míg a harmadik helyen 8,3-mal Lengyelország. (Magyarország szerepel a negyedik helyen, 7,9 általános osztályzattal.) Ezzel kapcsolatban “a tízek” megjegyzik, hogy Lengyelország hitelképességi rátája “azonos Portugáliáéval és Görögországéval”. Ez utóbbi egyben azt is mutatja, hogy milyen nagy utat kell még megtenniök a régió országainak. Hiszen a legmagasabb egy főre jutó GDP-vel (7700 dollár) rendelkező Csehország is messze elmarad az EU két legszegényebb országa, Portugália (9890 dollár) és Görögország (8360 dollár) mögött. (Ezek a Világbank 1993-as adatai ugyan, de a világ vezető gazdasági lapjai, mint a Wall Street Journal, a Financial Times és az Economist ezekkel az összehasonlítás szempontjából használható adatokkal dolgozott az 1995-ös helyzet értékelésénél.) A világbanki adatsor szerint Szlovénia 7000 dollár körül van, míg Szlovákiát (6450) egy árnyalattal magasabbra helyezik Magyarországnál (6260). A “sztárhelyzetben” lévő Lengyelországban az említett Világbank-adatsor szerint alig valamivel több 5000 dollárnál az egy főre eső GDP. (A legújabb a helyi statisztikák szerint Portugáliában és Görögországban a GDP/fő már 10 ezer dollár körüli.)
Az összes tényezők egyesítése után azonban a tízek mégis arra a megállapításra jutottak, hogy “Csehország, Szlovénia és Lengyelország tette 1995-ben a legtöbbet azért, hogy a gazdaság és a jólét tartós növekedéséhez megteremtsék a stabil makroökonómiai alapot”.
Amennyiben “általános ködről” beszélünk, külön kategóriába kell sorolni Oroszországot, Ukrajnát és más okokból a gazdasági blokádból éppen kiemelkedő Jugoszláviát. A WIIW jelentése szerint Oroszországban 1995-ben 5, Ukrajnában pedig 11 százalékkal csökkent a GDP, ami némi lassulást jelent az előző esztendő eséséhez (15, illetve 19 százalék) képest. Az infláció Oroszországban 200, Ukrajnában 360 százalék volt. A WIIW Jugoszláviával nem foglalkozik. Ami a Wall Street Journal bizonyítványt készítő tízes szakértői csoportját illeti, a lehetséges tízből Oroszországnak 4,2 általános osztályzatot adtak, Jugoszláviának 3,1-et, Ukrajnának pedig 3,0-t. [Jellemzően: Albánia osztályzata (4,5) is jobb, mint az oroszoké.]
Külön érdekesség a régió felmérése szempontjából, hogy a Wall Street Journal megkereste az általa legjobbnak minősített öt európai befektetési alap vezető menedzserét, felkérve őket, hogy jelöljék meg a közép- és kelet-európai régióban azt a tíz vállalatot, amelyet befektetési szempontból legígéretesebbnek tartanak. (Az öt befektetési alap a következő volt: Londonból a Fleming, a Pictet, a Baring és a Credit Suisse, Zürichből pedig a Vontobel.) A Fleming vezető menedzsere csak kilenc céget adott meg. Így összesen 49, befektetési szempontból ígéretes vállalatot jelöltek meg. Ebből 19 lengyel, 13 cseh, 10 magyar, 4 orosz, 2 szlovák és 1 észt. Ez a felsorolás – noha Szlovéniát egyik szakértő sem említi – nagyjából visszaigazolja a csehek és lengyelek Nyugatról nézve jó pozícióját, Magyarország viszonylag tartós kedvező helyzetét, míg Oroszország nagy nyersanyagtermelő konszernjei miatt kapott jobb helyezést, mint az általános rangsorban. (A tíz magyar említés egyébként hat vállalat között oszlik meg. Az öt menedzser négyszer említette a Richter Gedeont, kétszer a Mol Rt.-t, míg egy-egy említést kapott az Egis, a Pannonplast, a Soproni Sörgyár és a Scala ECE ügyviteli információs rendszer.)
A régió helyzetének nyugati megítélésétől elválaszthatatlan azoknak az esélyeknek a mérlegelése, hogy az egyes országoknak milyen lehetőségük lenne (és mikor) az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Az év folyamán egyre világosabbá vált, hogy az ezredfordulóig gyakorlatilag nincs esély a csatlakozásra. Az év derekán a Nomura Kutatóintézet (NRI) Londonban, Bécsben és Budapesten egy időben közzétett jelentése gyakorlatilag hat ország (Bulgária, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, Románia) lehetőségével foglalkozott, miután 1993 végéig ez a hat ország írt alá társulási megállapodást az Európai Unióval, noha ezek a szerződések csak 1994-ben és 1995-ben léptek életbe. 1995 júniusában Észtországgal, Lettországgal és Litvániával, tehát a balti államokkal is megszületett az EU társulási szerződése.
Az év folyamán az Európai Unió brüsszeli központjában számos jelentés született a csatlakozásról. Ezek azonban nem változtattak a Nomura-jelentés alapvető megállapításán, amely szerint csak az unió 1996-ban esedékes konferenciája után fél évvel, tehát valamikor 1997 elején kezdődhetnek meg a 6+3 jelölttel az érdeminek nevezhető belépési tárgyalások. A Nomura-jelentés vette magának azt a bátorságot, hogy kijelentse: a kilencek uniós csatlakozásának reális időpontja 2001 és 2005 között van.
Az év folyamán részben a bevezetőben említett általános “világgazdasági köd”, részben pedig az Európai Unió belső problémáinak és érdek-összeütközéseinek éleződése következtében az előrejelzések még borúlátóbbakká váltak, és nem hivatalosan 1995 végén a csatlakozási időpontot általában 2005 és 2010 között jelölték meg.
Jellemző volt az év közben született jelentésekre az is, hogy csak a nem hivatalos, spekulatív összeállítások foglalkoztak az egyes országok csoportosításával. Ezek általában Csehországot, Lengyelországot és Szlovéniát, részben pedig Magyarországot jelölték meg lehetséges első csoportként, ennyiben tehát tükrözték a gazdasági helyzetjelentések és a “bizonyítvány-kiosztás” felfogását. Hivatalosan azonban semmiféle csoportosítás nem hangzott el. Az 1995 végén az Európai Unió főbizottsága elé terjesztett két jelentés, amelyet a madridi csúcsértekezlet elfogadott, nem jelölt meg sem rangsort, sem határozott időbeli menetrendet a kiterjesztési tárgyalásokra. Santer, a főbizottság elnöke úgy vélte, hogy legközelebb 1997 közepe táján hoznak nyilvánosságra hivatalos EU-álláspontot a menetrendről. Ugyanakkor hozzátette: “hosszú játszmára” van kilátás. Figyelemre méltó, hogy a regionális ügyekkel foglalkozó főbiztos, a német Monika Wulf-Mathies ehhez még hozzátette, hogy “a keleti kiterjesztés politikailag nem lehetséges, szociális szempontból pedig elfogadhatatlan anélkül, hogy politikai garanciákat nyújtsunk az úgynevezett kohéziós országok – Görögország, Írország, Spanyolország és Portugália – számára”.
A második jelentés kifejezetten a legérzékenyebb problémával, a közös mezőgazdasági politika (CAP) reformjával foglalkozott, amely az Európai Unió költségvetésének 80 százalékát emészti fel. (A regionális segélyekkel együtt.) Ez a jelentés elvileg ugyan állást foglal a CAP reformja mellett, de a leghatározottabban elutasít minden olyan lépést, amely megkönnyítené a közép- és kelet-európai országok belépésének ezt az akadályát és mindössze egy homályos “fokozatos átalakítást” tesz lehetővé.
Ebből a két állásfoglalásból világosan kitűnik, hogy az EU bizonyos értelemben “foglya” egyrészt a nagy mezőgazdasági termelőknek, másrészt a legszegényebb tagállamoknak, amelyekbe az EU regionális alapjából jelentős összegek áramlanak, amelyek tehát ellenérdekeltek a közép- és kelet-európai országok csatlakozásával szemben. Még két tényező bonyolítja tovább a helyzetet. Az egyik az, hogy a legutóbb belépett három ország (Ausztria, Svédország, Finnország) közül az utóbbi kettő érthető módon preferálja a három balti ország felvételét, ami megbontja az eredeti, “nem hivatalos” rangsort. A második bonyolító tényező régiónk szempontjából a francia, olasz, spanyol, görög és portugál részről rendkívül erős mediterrán elkötelezettség, amelynek látványos példája volt a Barcelonában ősszel tartott konferencia. Ezen a résztvevő EU-tagállamok részéről politikailag motivált, homályos és gazdaságilag irracionális “kapcsolat-felvételi” ígéretek hangzottak el nemcsak a már jelentkezett Málta és Ciprus, hanem olyan országok felé is, mint Algéria vagy Marokkó.
Ilyen környezetben, az EU keleti kiterjesztésének eltolódása különlegesen fontossá teszi a régió német kapcsolatait, hiszen az immár egységes Németország, Európa legnagyobb gazdasági hatalma a régió kiemelkedő gazdasági partnere. A kiterjesztés esetleges első hullámának potenciális tagjai (Lengyelország, Szlovénia, Csehország, Magyarország) behozataluk jóval több mint 50 százalékát az Európai Unió országaival bonyolítják le, ezen belül azonban Németország egymagában a 25-37 százalékos sávban szerepel. A régió említett országainak exportpozíciója már kevésbé kiegyenlített. Lengyelország több mint 60 százalékos EU-részesedésével szemben, amelyet Szlovénia is megközelít, Magyarország valamivel több mint 50 százalékos, Csehország pedig kevesebb mint 50 százalékos aránnyal szerepel. A német viszonylat azonban itt is kiegyenlített: az említett országok Németországba irányuló exportja egymagában az összes export 30-40 százalék közötti sávjában mozog. Feltételezhető, hogy ezek a viszonylagos arányok a belátható jövőben sem fognak változni.
Tudomásul kell venni azonban, hogy a volt NDK szintre hozása tartósan évi 140 milliárd dollár körüli tőkeáramlást igényel a volt nyugati tartományokból. Ez az összeg az IMF számításai szerint körülbelül négyszerese annak, mint amennyibe évente az Európai Uniónak az említett négy közép-európai ország befogadása kerülne. Látnivaló, hogy a tagság és a szintre hozás költségvonzatai távolról sem azonosak, hiszen a volt NDK a keleti blokk az akkori megítélés szerint iparilag és technológiailag legfejlettebb tagjának számított. Ebből egyértelműen adódik, hogy Németország az EU keleti kiterjesztéséig tartó átmeneti időszakban nem lesz képes – és feltehetően nem is lesz szándékában – olyan mértékű gazdasági elkötelezettségre Közép-Európa országaival szemben, amely jelentős hatással lenne azok gazdasági fejlődésére.
Ezt a kijózanító felismerést 1995. nyugat-európai tapasztalatai is megerősítik. Az Európai Unió brüsszeli főbizottsága a decemberi madridi csúcs elé viszonylag optimista előrejelzést terjesztett. Eszerint gazdaságpolitikai változtatás nélkül az EU gazdasága 1995-ben 2,7 százalékkal nő. 1996-ban a prognosztizált növekedés 2,6, 1997-ben pedig 2,9 százalék.
Ezen belül azonban az Európai Unió és általában Nyugat-Európa gazdasági növekedése lassuló tendenciát mutat. Németország például 1995-ben mindössze 2,1 százalékos GDP-növekedést produkál, amely csak 1997-ben éri majd el a 3 százalékot. A másik kulcsország, a jelenleg éles gazdasági krízissel küzdő Franciaország 1995-ben még 2,8 százalékos GDP-növekedést produkált, ez azonban 1996-ra 2,4 százalékra esik vissza, mielőtt 1997-ben némi emelkedést mutatna. Különösen figyelemreméltó, hogy Európa e két legnagyobb gazdasága 1995 folyamán fokozatosan lelassult és a harmadik évnegyedben már gyakorlatilag “zéró növekedést” produkált.
A nyugat-európai és ezen belül az EU gazdaság belső problémái 1995 második felében egyre élesebben vetették fel azt a kérdést, hogy miképpen teljesítik majd az említett országok az úgynevezett Maastricht-kritériumokat. Az öt feltétel közül a legnagyobb problémát az EU-tagállamok számára látnivalóban az okozza, hogy a költségvetési deficit nem lehet több a GDP 3, az államadósság pedig a GDP 60 százalékánál. (Jellemző, hogy az inflációra vonatkozó feltételeket rendkívül sok ország teljesíti, ami jelzi, hogy a gazdaságpolitikák általában a szigorúan stabilizáló “német modellt” követik, eltűrve a munkanélküliség szociális kockázatokkal is járó, nyugat-európai viszonyok között feltűnően magas szintjét.) A deficit és az államadósság arányára vonatkozó feltételek korlátján azonban az EU-tagállamok többsége 1995-ben “felbukott”. Ennek következtében az összes Maastricht-kritériumot jelenleg csak Németország és Luxemburg teljesíti. A feltételek teljesítésének céldátuma 1997. december 1., miután 1999. január 1-jén kell megszületnie annak a döntésnek, hogy mely országok lehetnek az Európai Pénzügyi Unió (EMU) tagjai. 1995 utolsó napjaiban, a madridi EU-csúcs határozataitól függetlenül nyitott kérdés maradt, hogy ez a menetrend (amely egyébként az egységes EU-pénznem bevezetését is követelné a tagállamokban) egyáltalában teljesíthető-e. Igen komoly, “kívülről érkező” figyelmeztetésnek számított az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának (ECE) decemberi jelentése, amelyben a genfi székhelyű testület az EMU-menetrend kulcsidőpontjainak eltolását javasolta és arra figyelmeztette Brüsszelt, hogy az eredeti Maastricht-menetrendhez való ragaszkodás tovább lassíthatja a GDP növekedését, még magasabb szintre tolhatja a munkanélküliséget és a Maastricht érdekében végrehajtott szociálpolitikai megszorító intézkedések – mint ezt Franciaország példája mutatja – a társadalmi elégedetlenség új hullámát indíthatják el.
E figyelmeztetéstől függetlenül 1995 azt bizonyította, hogy az Európai Unió egész sor országában napirendre került a jóléti állam utolsó évtizedekben kialakult modelljének kényszerű felülvizsgálata. E kényszer mögött hosszú lejáratú tendenciák bujkálnak. Ilyen például a lakosság fokozódó elöregedése, amelynek következtében mind a munkáltatók, mind az aktívan dolgozók számára egyre tűrhetetlenebb pénzügyi megterhelést jelent a szociális és egészségügyi, valamint a nyugdíjrendszerek finanszírozása. Az év végén kirobbant francia viharok csak egyetlen, speciális jelzést jelentenek. Franciaországot ugyanis – amely Németország mellett az EU kulcsgazdasága – óriási külső gazdasági-politikai nyomás szorította a Maastricht-kritériumok gyors teljesítésére, hiszen az EMU létrehozásának a német mellett a francia teljesítés a minimális feltétele. Ez az igény váltotta ki a francia szociális rendszer radikális felülvizsgálására vonatkozó döntést, amely az országot oly sokáig megbénító sztrájkhullámot kirobbantotta. Valójában azonban – ha nem is ilyen éles formában – az Európai Unió összes országai érzik a szociális törvényhozás felülvizsgálására irányuló kényszert. Az ebből fakadó ellentétek idézték elő 1995 folyamán az osztrák kormány bukását. Ez a kényszer indította az unió egyik leggazdagabb országát, Hollandiát a szociális törvényhozás felülvizsgálatára, sőt magában Németországban is napirendre került ez a probléma: 1996 februárjáig kell megalakulnia annak a munkacsoportnak, amely a német szociálpolitikai rendszer felülvizsgálását (magyarul: korlátozásának rendszerét) kidolgozza.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy a globális versenyben az Európai Unió országai nem tudják elviselni, hogy a közvetett és közvetlen adók országaik többségében a GDP több mint 40 százalékát teszik ki, miközben az Egyesült Államokban csak 18,2, Japánban pedig 14,9 százalék ez az arány. Ehhez járul a szociális háló fenntartásának költsége, amely a jelek szerint a legfejlettebb országok számára is fokozatosan egyre tűrhetetlenebbé válik. A munkáltatók és a munkavállalók által fizetett szociális járulék együttes összege Franciaországban a GDP csaknem 18, Németországban több mint 15 százalékát tette ki, és az összes EU-tagállam közül csak háromban (Anglia, Írország, Dánia) maradt 10 százalék alatt.
Ezt az Európát egy olyan gazdasági környezet “keríti be”, amelynek két főszereplője, az Egyesült Államok és Japán a világ teljes GDP-jének csaknem felét adja. (Ebből a Világbank adatsora szerint 31,1 százalék az USA és 18,2 százalék Japán részesedése.) Mindkét meghatározó jelentőségű gazdasági nagyhatalom – a maga szintjéhez és gazdaságszerkezetéhez képest – súlyos problémákkal küzd.
A jelek szerint az amerikai gazdaság a központi bankrendszer, a Federal Reserve “finomhangolása” eredményeképpen végrehajtotta a lágy “földre szállást”. A GDP növekedését az 1994-es 4,1 százalékról 1995-ben 3-ra, 1996-ban pedig 2,5-re lassítják, miközben az infláció az 1995-ös, mindössze 2,3 százalékról alig néhány tizeddel, 2,5 százalékra emelkedik. Ráadásul a munkanélküliség szinten marad, az európaihoz mérten szolid, a jelenlegi 6 százalékosnál alacsonyabb rátával. Ennek az európai szemmel impozáns sikertörténetnek a burkolata mögött azonban az amerikai költségvetés óriási deficitje húzódik meg. Az OECD év végi jelentése vészjósló prognózist közöl arra az esetre, ha nem történik ebben a vonatkozásban radikális gazdaságpolitikai változás. A költségvetési deficit jelenleg mindössze a GDP 2,3 százaléka, azt is mondhatnánk tehát, hogy az Egyesült Államok “teljesíti a maastrichti feltételeket”. Változatlan gazdaságpolitika esetén azonban 2030-ra ez az arány 18 százalékra emelkedne. Egy másik előrejelzés megállapítja, hogy az államadósság, amely jelenleg a GDP 52 százalékát teszi ki (ugyancsak a Maastricht-küszöbön belül), ugyanebben az idősávban 190 százalékra emelkedne.
Ennek a helyzetnek a következménye az amerikai gazdaságpolitika (és valójában az egész belpolitika) sorsdöntő vitája az 1996-ban elnökválasztási csatába induló Clinton és a kongresszusi többséget birtokló republikánusok között. A lényeg az, hogy a republikánusok 2002-ig ki akarják kényszeríteni a költségvetés egyensúlyát, ehhez azonban a szociális kiadások durva csökkentésére van szükség. Más helyzetben, más arányok, más szemlélet és a jóléti államról vallott gyökeresen eltérő felfogás közepette voltaképpen tehát ugyanaz a küzdelem tárgya, mint az Európai Unióban (1995 utolsó napjaiban például Clinton a Medicaid-program jövőjéért harcolt, amely a 37 millió legszegényebb és legelesettebb amerikai polgár számára az egyetlen mentőövet jelenti).
Teljesen más a helyzet Japánban – a világgazdaság egésze számára azonban éppen olyan kedvezőtlen. Akárcsak Európában az (akkori) Nyugat-Németország, Ázsiában Japán volt a világgazdaság lokomotívja. Más okokból, de mind a két lokomotív leállt. 1995-ben Japán, a világ második legnagyobb gazdasága, tartós depresszióba süllyedt, kiszámíthatatlan világgazdasági következményekkel. 1995 kora őszén az IMF intézkedéseket sürgetett Tokiótól, mert áprilisi, mindössze 1,8 százalékos, Japánra vonatkozó gazdaságnövekedési prognózisát kénytelen volt 0,4 százalékra csökkenteni. A helyzet 1995 végére is csak árnyalatnyilag módosult. A japán GDP növekedése 1995-ben 1 százalék alatt maradt. A kérdés Japán esetében úgy vetődik fel, hogy a visszaesés milyen hatással lehet a világgazdaságra. Az 1992-ben megkezdődött lassulás az 1927 és 1932 közötti depresszió óta a legsúlyosabb a japán gazdaság történetében. A legutóbbi 3 és fél évben a gazdaságnövekedés átlaga Japánban mindössze 0,5 százalék volt, szemben a nyolcvanas évek 4 százalékot is meghaladó évi átlagával. A japán gazdaság – és a társadalom – szerkezetének tradicionális vonásai és reflexei továbbra is eléggé erősek ahhoz, hogy mindez rendkívül alacsony infláció és világméretekben alacsony (bár japán szemmel már-már riasztó) munkanélküliség-növekedés mellett menjen végbe. A világgazdaság számára – a Financial Times fogalmazásával – “az igazán aggasztó az, hogy Tokió már kipróbálta a gazdaságpolitikai tankönyvekben található összes megoldási lehetőséget. Ezek a lépések azonban legfeljebb egy látványos depressziót tudtak megakadályozni anélkül, hogy élénkíteni tudták volna a gazdaságot.”
Visszapillantva e távoli tájakról a mi régiónkba, amely számunkra “a világ közepe” – az alapvető gazdasági mondanivaló az, hogy Közép- és Kelet-Európának a maga, gazdaságtörténetileg páratlan (mert korábbi modellt nélkülöző) átalakulását továbbra is az 1995-höz hasonlóan “hideg” világgazdasági környezetben, meghatározó méretű külső segítség nélkül, a maga kemény és keserű áldozatvállalásával kell végrehajtania.
