Londontól nem messze! Alig kétezer kilométernyire. Ezt szoktam mondani, amikor azt kérdezik, hol születtem. Újfehértóról származom, Szabolcs megyéből
– kezdi a bemutatkozást Felföldi József, debreceni üzletember, akit „szívószálpápa” néven is szoktak emlegetni, édesipari cége leghíresebb terméke után.
A Quick Milk egy ízesített drazséval töltött szívószál, amivel tejet kell szürcsölni. Mire a folyadék a szájba ér, megolvasztja a drazsét, így, bár a pohárban sima tej van, az ember szájába már egy turmixszerű édesség folyik.
A szívószál igazi világszenzáció, a debreceni gyárból a világ számos pontjára szállítják a távolkelettől a tengerentúlig. Előfordult, hogy Felföldit azzal keresték meg: a hajdúsági megyeszékhelyre érkező japán cserediákok a város összes nevezetessége közül a Quick Milk gyárat akarják megnézni. Máskor a Felföldit lemeszelő német rendőrök közös fotót kértek, amikor az üzletember elmondta nekik, azért szerepel a „CANDY” szó az autója egyedi rendszámában, mert édességeket gyárt, többek között a Quick Milket.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A debreceni üzletembert azonban – mint az az élettörténetéből a későbbiekben kiderül – nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát sarokba szorítani.
A születésnapos Felföldi Józseffel harcról, üzletről, múltról, jelenről, kommunizmusról, nőkről, művészetről – vagyis a nagybetűs életről beszélgettünk.
Kommunista biznisz
Felföldi édesapja – szintén József – mezőgazdasági vállalkozó, sikeres kereskedő volt, ami nem kis teljesítmény jelentett a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer üzleti környezetében.
„Akkoriban ez nagyon keveseknek ment, de apám megtalálta a módját, vérbeli kereskedő volt. Nem tüntetett, nem kommunistázott, nem érdekelte a politika. Az érdekelte, hogy a családjának jó legyen, és nem nyugodott addig, amíg ki nem találta, hogyan.”
Felföldi azt mondja, az apja titka az volt, hogy mindig éles szemmel vette észre, hol, miből van hiány, aztán kitalálta, hogyan szolgálja ki a keresletet. Teherautószámra adott el például szabolcsi burgonyát Eger, Miskolc, Kazincbarcika, Ózd, Gyöngyös környékén.
Az idősebb Felföldi jól keresett. A fia azt mondja, már hatéves korában egy olasz Fiat 850-essel járt a család, 1970-ben, amikor Debrecenben összesen 170 autó volt – abból kettő az apjáé. A Felföldi-szülőknek két gyermekük született, az idősebb lányból orvos lett, a kisebbik fiú, József pedig az apja nyomdokaiba lépett.
Az ifjabb Felföldi már kisiskolás korában belekóstolt a munkába, a pénzkeresésbe. Ő gondozta a család egyik a tehenét, a tejből származó bevétel lett a zsebpénze, amit nem csokira meg játékokra költött, hanem összegyűjtötte, hogy még több pénzt csináljon belőle. Amikor a család 1969-ben Debrecenbe költözött, az József mini mezőgazdasági vállalkozásának a végét jelentette, ő azonban rögtön új lehetőséget szimatolt.
„A hatvanas-hetvenes években mindenki farmerben akart járni, de kapni szinte sehol sem lehetett. Megtudtam, hogy a jugoszláv határ mentén könnyebb hozzájutni, úgyhogy azt gondoltam, bevágom magam egy taxiba, és elmegyek Szegedre a zsibvásárba nadrágokat venni. Hatodikos lehettem, apám elé álltam, és elmondtam neki a tervemet. Azt mondta »fiam, csináld, csak sehol ne hivatkozz rám!« Megkerestem heti három-négyezer forintot. Nem volt az rossz pénz akkoriban, amikor egy felnőtt nagyjából két-háromezer forintot keresett havonta.”
Bohém évek
Felföldi József tizenöt éves volt, amikor egy januári napon a debreceni nagyállomás környékén sétált. Suhancok hógolyóztak az utcán, József váratlanul egy hatalmas ütést érzett az arcán, ömleni kezdett a vére.
„Titokban színész akartam lenni, tudtam, hogy annak az álomnak örökre vége. A nővérem behozott a kórházba egy gitárt meg könyveket. Elkezdtem zenélgetni, verseket írni, az sokat segített, de nagyon el voltam keseredve. Az ivásba, cigarettázásba, kicsapongásba menekültem. Jamaicai, meg Portorico rumot ittam, naponta egy üveggel. De jól bírtam, jó erőben voltam.”
Hiába keresett sokat, szülei ragaszkodtak ahhoz, hogy József iskolába járjon, és legyen valami szakma a kezében arra az esetre, ha minden kötél szakad. A vendéglátóipari iskolát választotta, de azt mondja, nem merné állítani, hogy ott tanult, jobban fedi az igazságot, hogy oda járt.
„Végzettségem alapján felszolgáló, étteremvezető is lehetnék. Az utolsó vizsgám a következőképp nézett ki: a felszolgálóknak is tudniuk kellett a recepteket, hátha a kedves vendég rákérdez valamire. A vizsgán az ételnevek voltak a tételek, az embernek el kellett mondania, hogyan készül, amit kihúzott. Emlékszem, a hollandi mártást meg a cordon bleu-t húztam. Egyik sem túl bonyolult, de akkor arról sem volt fogalmam, hogy mik ezek. Álltam a vizsgabizottság előtt, már éppen húzták volna be az egyest, amikor megszólaltam. »Tisztelt vizsgabizottság, ha a munkám során, mondjuk a Hortobágyi Csárdában egy külföldi vendég tőlem a hollandi mártás vagy a cordon bleu felől érdeklődne, azt mondanám neki, hogy nem ezeket ajánlanám, egyen inkább egy jó halászlevet, arra pedig egy igazi túrós csuszát, melyek a következőképp készülnek…« A vizsgabizottság elnöke azt mondta, bár köszönőviszonyban sem voltam a feltett kérdéssel, olyan frappánsan vágtam ki magam, hogy adnak egy kegyelemkettest. A tanulság, amit a mai napig őrzök, hogy sohasem szabad feladni.”
A vizsga sikerült, ám, mivel mindeddig nem alakult úgy, hogy minden kötél szakadt volna, József bizonyítványa azóta is valamelyik fiók mélyén porosodik.
