Véletlenül szállt fel épp arra a repülőgépre. A főnöke levélben kérte, hogy zárja rövidre a szabadságát és utazzon haza korábban, mert szüksége van rá. Ezek után a 27 éves Mike Thexton helyet foglalt magának a lehető legkorábbi gépen, a Pan Am 73-as járatárán.
Közel két hónapot töltött Pakisztán legmagasabb hegyei között, így a holtfáradtan érkezett ki reptérre. Csak egy tál ételre és egy kiadós alvásra vágyott. Életében először az első osztályra váltott jegyet. Amikor meglátta a nagy, kényelmes ülését, úgy érezte, a következő néhány órát királyként fogja eltölteni. Elővett egy könyvet és várta a felszállást. A naptár 1986. szeptember 5-ét mutatott.
Az utolsó pillanat
A Pan Am 73-as járata az indiai Mumbaiból (Bombay) indult és New Yorkba tartott. A terv szerint kétszer állt volna meg tankolni és új utasokat felvenni: a pakisztáni Karacsiban és a nyugatnémet Frankfurtban.
Az első megállónál, ahol a brit Mike Thexton is a gépre szállt, a légiutas-kísérők már éppen zárták a Boeing 747-es ajtóit, amikor egy szirénázó terepjáróval a reptéri biztonsági szolgálat egyenruháját viselő fegyveresek közelítették meg a gépet, miközben többször a levegőbe lőttek.
A támadók négyen voltak. Zayd Hasszán Abd al-Latif Szafarini volt a vezér, három társa: Dzsámál Szaid Abdul Rahim, Muhammad Abdullah Khalil Huszain ar-Rahayyal és Muhammad Ahmed Al-Munawar. Mindannyian palesztinok, a palesztin felszabadítási mozgalomból kivált radikális Abu Nidal Organization (ANO) tagjai. Két Kalasnyikov-típusú gépfegyverrel, több pisztollyal és tucatnyi kézigránáttal voltak felfegyverkezve, testükön plasztik robbanóanyagból készült bombaövet viseltek.
Nirdzsa Bhanot, a gép légiutas-kísérőinek fiatal tisztje bámulatos hidegvérről tett tanúbizonyságot. Mivel a terroristák őt nem látták meg rögtön, azonnal a gép belső kommunikációs készülékéhez sietett és beütötte a gépeltérítésre vonatkozó kódot, így figyelmeztetve a pilótákat és a földi irányítást arra, hogy mi zajlik éppen az utastérben.
Ekkor olyasmi történt, ami soha azelőtt és azóta sem:
Pedig egyikük sem volt kezdő. William Allen Kianka kapitány a légierőtől igazolt át a polgári repüléshez, szolgált a koreai háborúban, majd 1954-ben csatlakozott a Pan Amhez, vagyis több mint három évtizedes tapasztalat volt már a háta mögött. Az első tiszt Conway Tehan Dodge szintén koreai veterán, 1955 óta repült a Pan Ammel. A repülőmérnök John Joseph Ridgway is már huszonnégy éve dolgozott az amerikai légitársaságnál.
Füstbe ment terv
A terroristák arra akarták kényszeríteni a pilótákat, hogy repüljenek Ciprusra, ahol a szigetországban bebörtönzött bajtársaik szabadon bocsátását követelték volna az utasok szabadon engedéséért.
Amikor a gépeltérítők tudomást szereztek a szökésről, azonnal a pilóták visszatérését vagy új pilótákat követeltek. Hogy nyomatékot adjanak szavaiknak, kiválasztották az utasok közül a 29 éves Rádzses Kumart, aki nem sokkal korábban kapott amerikai állampolgárságot. A terroristák arra kényszerítették a férfit, hogy tarkóra tett kézzel térdeljen a repülőgép egyik ajtajában. Szafarini közölte a hatóságokkal és a Pan Am helyi képviselőivel, hogyha harminc percen belül nem lesz pilóta a gépen, kivégzi a túszt. Amikor a követelése nem teljesült, fejbe lőtte Kumart, aki a kifutópálya aszfaltjára zuhant. A fiatal férfi még lélegzett, amikor mentőautóba rakták, de később, a kórházban belehalt a sérüléseibe.
Kumar kivégzése után Szafarini arra utasította a légiutas-kísérőket, hogy gyűjtsék be az utasoktól az útleveleiket.
A személyzet épp arról győzködte a terroristákat, hogy nem maradtak amerikai utasok a gépen, amikor Szafarini kiszúrta a túszok között Mike Thextont. Amikor megtudta, hogy a férfi brit állampolgár, a repülőgép ajtajába térdeltette. Thexton biztos volt benne, hogy hamarosan meg fog halni.
Pánik és mészárlás
Lassan teltek az idegtépő órák. Bhanot és kollégái hősiesen igyekeztek lecsillapítani az egyre idegesebb terroristákat, és tartani a lelket az utasokban. Mike Thexton már majdnem tizenkét órája térdelt a repülőgép ajtajában, amikor Szafarini hirtelen arra utasította, hogy üljön vissza a többi túsz közé. Újabb négy óra telt el a feloldhatatlannak tűnő patthelyzetben, majd
A terroristák nem számítottak rá, hogy egyszer csak kimerülnek a repülő energiaforrásai. Odakint már rég lement a nap, a gép utasterében hirtelen vaksötét lett.
Ami ezután történt, arra eltérően emlékeznek a túlélők. A leggyakrabban említett verzió szerint az egyik fegyveres elmormolt egy imát, majd rálőtt egyik társának bombaövére. Mivel rájött, hogy az akció biztosan kudarcba fulladt, fel akarta robbantani az egész repülőt az összes tússzal, a társaival és önmagával együtt. A lövés azonban célt tévesztett. A pánikba esett támadók vaktában lövöldözni kezdtek.
Nirdzsa Bhanot és társai elkezdték felnyitni az ajtókat és kiterelni az utasokat, miközben körülöttük lövedékek röpködtek, és látni csak annyit lehetett, amennyit a fegyverek torkolattüze megvilágított. A pakisztáni hadsereg különleges alakulata a sötétet kihasználva a gép közelébe lopózott. Amikor meghallották a lövéseket, azonnal akcióba léptek.
A hős és a halálra ítéltek
A terrorakciónak Rádzses Kumarral együtt huszonegy halálos áldozata és százhúsz sérültje volt. Meghalt a mindvégig hősiesen viselkedő Nirdzsa Bhanot is, aki két nappal később ünnepelte volna huszonharmadik születésnapját. A fiatal nőt akkor érte halálos lövés, amikor az életben maradt utasok után végre ő is elhagyhatta volna a gépet. Egyes szemtanúk szerint véletlenül találta el egy vaktában kilőtt töltény, mások úgy látták, az egyik támadó szándékosan, bosszúból végzett vele.
Nirdzsa Bhanot nemzeti hőssé vált Indiában. Nem csak hazájától, de Pakisztántól, az Egyesült Államoktól és az Egyesült Királyságtól is magasrangú állami kitüntetéseket kapott, könyveket írtak róla, filmet forgattak az életéről.
A négy terroristát még a gépen elfogták, ötödik társukat, Wadoud Muhammad Hafiz al-Turkit, aki kívülről segítette a terrortámadást, egy héttel később gyűjtötték be a pakisztáni hatóságok. Az öt férfit halálra ítélték, de később életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítették a büntetésüket. A terrorakcióban vezető szerepet játszó Szafarinit majd húsz évvel később, 2005-ben a pakisztáni hatóságok kiadták az Egyesült Államoknak. Egy szövetségi bíróság 160 év börtönre ítélte a férfit, aki jelenleg is egy amerikai börtönben tölti büntetését.
Társainak sokkal szerencsésebben alakult a sorsuk. Miután közel huszonnégy évet ültek Pakisztánban, 2009-ben Palesztinába deportálták őket, ahol azonnal felszívódtak. Mind a négyen előkelő helyen szerepelnek az FBI körözési listáján.
Viszontlátás
A brit Sky tévétársaság közel negyven évvel a véres események után dokumentumfilmet forgatott a túszdrámáról. Megkeresték a hatvanas éveiben járó Mike Thextont is, és egyedülálló lehetőséget kínáltak neki. Ha akar, beszélgethet az Egyesült Államokban raboskodó Szafarinivel, azzal a terroristával, aki évtizedekkel korábban ki akarta őt végezni, de aztán mégis életben hagyta.
Egyetlen percig sem kételkedtem benne, hogy agyon fog lőni. Az járt a fejemben, hogy valaki biztosan meg fog halni, és én leszek az
– emlékszik vissza Thexton élete legborzalmasabb óráira. Azt mondja, sohasem értette, miért maradhatott végül életben, ezért ezt mindenképpen meg akarta kérdezni Szafarinitől.
A magyarázat Mike Thexton pakisztáni útjának valódi okával kezdődik. A fiatal férfi nem nyaralni ment, hanem a bátyja miatt.
Peter Thexton orvos volt, egyúttal megszállott hegymászó. Miután 1980-ban sikertelenül próbálta meghódítani a Mount Everestet, csatlakozott egy expedícióhoz, mely 1983-ban a K2-t akarta megmászni. Akklimatizálódáshoz a Pakisztán és Kína határán magasodó Broad Peaket használták. Peter rosszul lett, a tüdeje megtelt folyadékkal. Bár a társai gyorsan levitték egy 7300 méteres magasságban felállított táborba, Peter Thexton aznap éjjel, 30 évesen meghalt.
Nagyon fontos volt számomra, hogy lássam a helyet, ahol meghalt. Csak hosszú évekkel később, amikor már gyerekeim voltak, gondoltam bele, hogyan érezhették magukat a szüleim. Akkor értettem meg, miért nem akarták, hogy odamenjek.
Mike a repülőn először a kiáltozást hallotta meg, aztán meglátta, ahogy egy férfi egyik kezében pisztollyal a karjaival lefogja az egyik légiutas-kísérőt. Ma is tisztán emlékszik, hogy ijedtében teljesen megbénult. Nem bukott le az ülés alá, nem próbált menekülni vagy közbeavatkozni. „Csak ültem ott és bámultam, mint egy idióta.”
Mintha beletörődött volna a sorsába, Thexton akkor is nyugodt maradt, amikor Szafarini az útlevelét lobogtatva üvöltözte a nevét. Felállt és tette, amit a terroristák mondtak neki. Amikor Szafarini megkérdezte, van-e nála fegyver, elnevette magát.
Mike nem látta Rádzses Kumar kivégzését, a személyzet tagjai azonban igen. Végignézve a könnyáztatta arcukon, Mike-nak nem voltak kétségei a sorsát illetően. Amikor Szafarini az ajtóba térdeltette, a brit férfi megszólalt:
Kérem, ne bántson. A bátyám meghalt a hegyekben, csak én maradtam a szüleimnek.
Bár az egyik légiutas-kísérő lefordította Thexton szavait Szafarininek, a fegyveres férfi csak legyintett, mintha azt akarta volna mondani, hogy nem érdekli, nincs ideje ilyesmivel foglalkozni.
Mike órákon át térdelt a gép ajtajában abban a tudatban, hogy hamarosan megölik. Félt, mégis meglepően nyugodt maradt, hiszen az elmúlt két hónapot jórészt azzal töltötte, hogy a hegyekben a bátyján és a halálon gondolkodott. Az idő vánszorgott. Hogy egy kis szimpátiát ébresszen a terroristákban, Mike a homlokát a padlóhoz érintve imádkozni kezdett, aztán egyszerűen elaludt.
Mindig megkérdezik tőlem, hogy voltam képes elaludni, de eleve nagyon kimerült voltam, és borzalmasan fárasztó olyan hosszú időn át rettegni.
Thexton arra ébredt, hogy valaki a lábait rugdosta. Aztán felállították és visszaparancsolták a többi túsz közé. Nem értette, mi történhetett. Amikor a fények kihunytak és elkezdődött a lövöldözés, Mike azokkal tartott, akik kimásztak a gép egyik szárnyára, majd onnan leugorva menekültek.
Egyensúly
Mike Thexton az azóta eltelt évtizedekben számtalanszor gondolkodott azon, hogy vajon miért maradhatott életben. Vajon miért gondolta meg magát Szafarini, miért nem lőtte agyon, ahogy minden bizonnyal tervezte. Amikor a dokumentumfilmesek megkeresték, tudta, soha vissza nem térő lehetőséget kapott, mégsem hamarkodta el a választ.
Sokáig vívódtam. Nem akartam, hogy azok, akik megnézik majd a filmet, azt gondolják: leülök egy baráti csevejre valakivel, aki annyi ember haláláért felelős.
Thexton végül nem tudott ellenállni, vállalta a beszélgetést. Azt mondja, megdöbbentette, hogy Szafarini épp olyan jól emlékszik rá, mint ő a terroristára. Még jobban meglepődött, amikor a kérdésére, hogy miért nem ölte meg, Szafarini azt felelte: „Azért, amit mondtál. A bátyád miatt.”
Mike Thexton több könyvet is írt. A terrortámadást feldolgozó, What happened to the hippy man? című kötete 2006-ban jelent meg. Azt mondja, közel négyévtizednyi várakozás után is örül, hogy megtudta az igazságot:
Azért utaztam oda, hogy elbúcsúzzak a bátyámtól, és a hazafelé úton azért nem öltek meg, mert a bátyám meghalt. Így az egész történet szimmetrikussá vált, egyfajta egyensúlyba került.
