Jaj, ne, Dávid! Lenyaltad a szakállad!
– suttogta aggódva a mellettem álló osztálytársam 23 évvel ezelőtt, 1998. április 30-án az RTL Klub stúdiójában, majd hirtelen megláttuk Jónás Ritát, és újra elfeledkeztem a fél órával korábban filctollal felrajzolt arcszőrzetemről. De ne ugorjunk ennyire előre.
Negyedikes voltam, amikor életemben először a szülői dicséreteken túl kézzelfogható dolog járt azért, mert jó tanuló voltam: az egyik osztályfőnöki órán tanárunk közölte, a kilenc legjobb az osztályból csatlakozik az ötödikesekhez, akik részt vehetnek a Kölyökklub egyik adásán. Mivel ők tizenhatan voltak, a hajón pedig csapatonként huszonöt kis kalóz kellett, így kilencet közülünk vegyítettek a nagyokkal. Különösebb előzetes beavatást nem kaptunk, és nem szerettem volna „lelőni magamnak a poént”, így az oda tartó buszúton csak mérsékelten figyeltem arra, ki milyen játékra és hogyan készül. Merthogy az adásban két csapat mérkőzik meg az „ajándékokért” – hogy miért az idézőjel, arról majd a történet végén mesélek.
Tízéves voltam akkor, az RTL Klub pedig még féléves sem, így csak néhány adás alapján képzeltük el, vajon élőben milyen erős a robbanó puskaporos hordó hangja, hogyan rendezték be a hajót a valóságban, és hogy Jónás Rita élőben is annyit mosolyog-e, mint a tévében.
aki hiába nem hasonlított Jónásra, akadt olyan osztálytársam, aki megesküdött rá, hogy „márpedig ez ő, látta a tévében”.
A svábhegyi kórházviziteket leszámítva Fejér megyeiként alig jártam a fővárosban azelőtt, így már a forgatás helyszíneként szolgáló Fehérvári úti épületet meglátni is hatalmas élmény volt. Bent aztán öltözőkbe terelgettek minket, ahol egyéni kívánságok alapján mindenki kapott az arcára valamilyen mintát (hajókereket, horgonyt, sebhelyet és így tovább) filctollal – a sokkhatás miatt nem igazán tudtam választani, így végül rám egy sima bajusz-szakáll kombó került – ennek egy részét sikerült lenyalnom, amiről tükör hiányában osztálytársamtól értesültem.
A két hatalmas hajónak is helyet adó stúdió meglepően kicsi volt, a reflektoroknak hála pedig egyáltalán nem fáztunk, sőt. Hatalmas, négyzet alakú pamutkendőket kaptunk, amit a fejünkre csavartak – ez egészült ki mindenkinél az otthonról hozott piros felsőkkel (rám édesanyám egy pólóinget adott) és készen is álltunk a forgatásra. Elfoglaltuk a hajókat, majd megérkezett a rejtélyes nő, akivel elpróbáltuk a műsor vázát.
Őt váltotta le idővel Jónás Rita, akinek érkezésével együtt figyelmeztettek minket: bármit csinálunk, azt innentől veszi a kamera. Feladatot nem osztottak rám (szerencsére), a történtek és a szurkolás pedig annyira elvarázsoltak, hogy a többiekkel ellentétben nem igazán mászkáltam körbe-körbe a hajón: kiszúrtam egy nekem tetsző helyet, és onnan néztem, hogy szerepel a csapatunk.
A verseny ítészei-segédei a zsűritagok voltak, akik mindig hoztak egy általuk készített ajándékot a műsorba – bár nálunk nem volt ilyen megmosolyogtató pillanat, élénken él, amikor több adásban is nagyjából csak találgatni tudott Jónás Rita, hogy mit is szorongatnak a többnyire alsós zsűritagok a kezükben. Nemcsak ők járultak hozzá a Kölyökklub relikvia-gyűjteményéhez: Jónás Ritának volt egy papagája, Kampócsőr, akiről minden adásban mutattak rajongoktól-nézőktől beérkezett rajzokat.
Tízéves énem egyik legnagyobb csalódása is a nagyjából tizenöt centis állathoz tartozik: az adások nézése közben ugyanis meg voltam győződve arról, hogy a visító hangokat a papagáj adja ki, de
Minden adásba meghívtak egy sztárvendéget, és míg az előző adásokban tényleg (akkor) menő nevek voltak, nekünk az 1998-ban alig egyéves Unisex jutott: Erdélyi László és az azóta is felszínen lévő Szekeres Adrien előadták egy számukat, amit előtte életemben nem hallottam. De legalább három-négy percig még nagyobb bulihangulat volt a stúdióban. Erdélyi egyébként azt mondta, imád kalózkodni, Jónás Rita megkérdezte tőle, miért, mire a férfi azt válaszolta: el lehet bújni a fák mögött, és lehet jókat játszani. Jónás Rita erre azt felelte:
A kalózok jellemzően vízen tevékenykednek.
Az időérzékem egyébként teljesen elveszett, a forgatás alatt nem tudtam, hogy vajon öt perc vagy fél óra van hátra az adás felvételéből. A sárga színben játszó ellenfél, a nádudvari Kövy Sándor Általános Iskola diákjai végig kicsit jobbak voltak, mint mi, de az egyik feladatnál annyival nőtt az előnyük, hogy nagyjából végleg eldőlt, elég aranytallérjuk van ahhoz, hogy ők nyerjék a játékot. (Minden feladattal aranytallért lehetett gyűjteni, amit a zsűri ítélt oda.)
és ha ott mi kapunk több aranytallért, miénk a győzelem. És hogy ez miért fontos?
Az adás végén a ládát felnyitva kiderül, hogy mit kap az első és a második helyezett (nem túl gyerekbarát módon: a győztesek és a vesztesek). Nem volt ez másképp nálunk sem: az adás egyik legviccesebb pontja volt az, amikor a ládát felnyitva mind az ötven gyerek felkiáltott, hogy „váó”, pedig a láda tartalmát nagyjából akkor csak négy-öt ember láthatta, ők voltak kellően közel hozzá. Mindkét csapat kapott egy-egy kölyökklubos magnókazettát, ezen kívül a nádudvari ellenfél belépőt nyert a Fővárosi Nagycirkuszba, mi pedig egy akkora National Geographic-logós repipólót (XXL-es méretűt), ami még most is nagy lenne rám. A nap igazi nyertese édesanyám volt, ugyanis lett egy új hálóingje.
A rólunk szóló adást végül egy hónappal később, május 30-án adta a tévé – egy nappal az akkori gyereknapi adás előtt. Természetesen az egész család összegyűlt, és VHS-re is felvettük a párórás Kölyökklubot – huszonhárom évvel később ezt a kazettát digitalizálva tudtam képeket is mutatni belőle.
És hogy mekkora hatással volt rám az a nap, jól mutatja, hogy miközben már arra se emlékszem egy adott napon, hogy mit reggeliztem, a műsor főcímdalát álmomból felkeltve is tudom folytatni. És az emlékek a nap utolsó csalódását is feledtetik: bár azt mondták, a kendőt az adás végén hazavihetjük, végül nem az általunk viselt pamutdarabot kaptuk meg, hanem egy tenyérnyi poliészter-háromszöget. De legalább filctollal került rá egy Jónás Rita-szignó – amit viszont nem nyaltam le azóta se.
