Nőként ismerjük, hogy milyen az, amikor felszólalsz valamiért, és azonnal nagypofájú ribancként könyvelnek el. Azonnal. Csak azért, mert nő vagy. Színes bőrű nőként ugyanezért nagyon, nagyon, nagyon keveset kell tenned. Elég csak egy szemforgatás, és ugyanezt kapod.
A fentieket Viola Davis mondta a Vanity Fairnek adott interjújában, ezzel pedig röviden össze is foglalta azokat a problémákat, amelyek miatt a színésznő harcol, amelyek ellen tenni próbál, és amelyek miatt sokkal, de tényleg sokkal nehezebb dolga van Hollywoodban, mint mondjuk Meryl Streepnek vagy más, nem színes bőrű színésznőnek. A férfi színészekről nem is beszélve.
Viola Davis az Egyesült Államok egyik legismertebb fekete színésznője, kapott Emmy-díjat, Golden Globe-ot, BAFTA-t, három Oscar-jelöléséből egyet meg is nyert. Egyik Oscar-jelölését A segítség című filmért kapta nyolc évvel ezelőtt, azóta azonban már azt is megbánta, hogy szerepelt a filmben.
Hogy miért, abban nagy szerepe van az elmúlt hónapokban történteknek is, George Floydnak és a Black Lives Matternek, de leginkább annak a rendszerszintű rasszizmusnak, ami annak ellenére létezett és létezik továbbra is, hogy 2020-at írunk, és az Amerikai Egyesült Államoknak volt már fekete elnöke is. Az a Barack Obama, aki a nemrég bemutatott, Michael Jordanről szóló dokusorozatban két mondattal elmagyarázta, amiről Davis interjúja is szól:
Bármely afroamerikaira, aki jelentős sikereket ér el ebben a társadalomban, nagyobb teher hárul. Sokszor fordul elő, hogy Amerika felkarol egy Michael Jordant, egy Opah Winfrey-t vagy Barack Obamát, egészen addig, amíg mi, afroamerikaiak nem vitatjuk túlzottan a társadalmi igazságosság problémáit.
Viola Davis azt mondja, erejét és a munkához való hozzáállását gyerekkorából meríti. Családja nem mindig tudta megfizetni a mosodát, a szappant, nem beszélve arról, hogy a gyerekeknek reggelit és vacsorát adjanak. Öt testvérével nőtt fel egy alkoholista – emiatt néha agresszív – apa mellett, Davis pedig sokszor éhesen, mosdatlanul ment iskolába. Akkor is, amikor éjszaka bevizelt, ami tizennégy éves koráig sokszor megtörtént. Azt mondta, e miatt sem érezte azt soha, hogy ki kéne eresztenie a hangját, úgy gondolta, nem méltó rá.
Davis 1965-ben született, az iskolában az akkor elfogadott amerikai történelmet tanulta, ami miatt csak még több kérdés merült fel benne. Hogy hol van ő, hol vannak a feketék, mi történt a hozzá hasonlókkal? Nővérei és anyja támogatásával jutott el odáig, hogy rájött, ő is fontos, neki is lehet szava:
Azt mondták, szép vagyok. Ki mondja egy sötét bőrű lánynak, hogy szép? Senki nem mondja. Senki. A sötét bőrű, fekete nő hangját elnyomta a rabszolgaság és a történelmünk. Ha felszólalunk, az az életünkbe kerül. Valahol mélyen még mindig ott lapult bennem ez az érzés, hogy nincs jogom felszólalni az ellen, hogy miként bánnak velem, mintha megérdemelném. Magamtól nem tudtam, mennyit érek.
És bár később egyetemre is ment – a Juilliardra, ami egy zenész- és színészképző egyetem –, az interjúban azt mondta – bár azóta már nyilván más az az egyetem – akkoriban őt vagy a hozzá hasonlókat úgy kezelték ott, mintha nem is léteznének. Az egyetem után ismerkedett meg August Wilson műveivel, amivel tanulmányai során egyáltalán nem találkozott. „Ő nekünk ír. Azért szeretem Augustot, mert engedi beszélni a fekete karaktereit. Sokszor nem kapok lehetőséget, hogy beszéljek. Sokszor pedig ha engedik is, azt érzem, nem azt mondom, amit szerettem volna mondani” – fogalmaz Davis, ezzel pedig el is jutottunk oda, miért érzi a színésznő ma már azt, hogy nem volt jó ötlet elvállalni A segítség című filmben Aibileen Clark szerepét, még akkor sem, ha azért Oscarra is jelölték.
A most 54 éves Davis viszonylag későn lett ismert, pontosabban elismert színésznő, és aggasztja, hogy sok fiatal fekete színésznőben látja viszont magát, azt, hogy nem, vagy csak nehezen tudnak kitörni, mert kevés lehetőséget kapnak. Azt mondja, Emma Stone, Reese Witherspoon vagy Kristen Stewart – és még egy rakás nevet lehetne felsorolni – mind kaptak egy-egy átütő és sikeres szerepet, aminek köszönhetően most ott tartanak, ahol, de ugyanezt nagyon kevés színes bőrű színésznőről lehet elmondani.
Viola Davis azért vállalta el Aibileen szerepét Emma Stone mellett A segítségben, mert azt remélte, amiatt majd megismerik őt, elősegíti a karrierjét. Igaza lett, a film sikeres lett, a nézők szerették, Davist Oscarra jelölték, azonban több kritikát is kapott a benne bemutatott, rasszok közti viszonyok miatt. Davis 2018-ban, a New York Timesnak beszélt először arról, megbánta, hogy elvállalta a szerepet, és még mindig így gondolja. Akkor is, ha A segítség nemrég az egyik legnézettebb film lett a Netflixen. Most hozzátette, hogy szereti a film íróját és rendezőjét, Tate Taylort, illetve a leginkább nőkből álló színészgárdát is, de úgy érzi, a filmtől a nézők nem kapták meg a teljes igazságot.
Davis szerint a filmmel az a gond, hogy a fehér közönségnek szól, nekik akarja bemutatni, milyen lehet és lehetett feketének lenni:
A fehér közönség leül, kap egy tanórát arról, hogy milyenek vagyunk, majd kisétálnak a moziból és megbeszélik, de nem mozgatja meg őket a történetünk. Nincs olyan, akinek ne tetszene A segítség. De egy részem úgy érzi, elárultam önmagamat és a hozzám hasonlókat, mert egy olyan filmben szerepeltem, ami még nem állt készen arra, hogy elmondja a teljes igazságot. Mert A segítség, ahogy sok más film is, a rendszerszintű rasszizmus szűrőjével készült.
A film tényleg ismertté tette Davist, de közel sem hozta el számára azt az áttörést, ami miatt nagy és fontos szerepeket kapott volna. Azt mondja, sokan kérdezik arról, hogy miért vállalt el később egy több évados tévésorozatot, ha már volt egy filmes karrierje, ilyenkor pedig mindig visszakérdez, pontosan milyen filmekre gondolnak.
Viola Davis 2014 óta szerepelt a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot című sorozatban, amiért több Golden Globe- és Emmy-jelöléssel díjazták. A sorozat forgatása alatt szerepelt Denzel Washington Kerítések című filmjében, amiért Oscar-díjat kapott. Apropó Oscar: első jelölését a 2008-as Kétely című filmért kapta, de Davis úgy érzi, ettől függetlenül nem futott be hatalmas karriert Hollywoodban, és bár szó szerint nem mondja ki, érezteti velünk, hogy ebben közrejátszik a bőrszíne, illetve az is, hogy nő.
Annalise szerepét a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot című sorozatban azzal a feltétellel vállalta el, hogy producer is lehet, így hozzányúlhatott a karakterhez, hogy egy szélesebb spektrumon mutathassa be a fekete nőket, paróka és smink nélkül, biszexuálisan, klisék nélkül. A New York Times újságírója ennek hatására nemrég Annalise karakterét dicsérte, hogy mekkora hatással volt a popkultúrára, de a sorozat kezdetén akadtak durva kritikák is. 2014-ben a Times újságírója, Alessandra Stanley a sorozat egy másik producerét, Shonda Rhimest egyszerűen egy dühös fekete nőnek nevezte, illetve szükségesnek érezte megjegyezni, hogy
Viola Davis kevésbé klasszikusan szép Kerry Washingtonhoz képest.
Vagyis Stanley fogott egy másik fekete színésznőt, hogy párhuzamba helyezze a szintén fekete Viola Davisszel, csak azért, mert mindketten feketék és színésznők, amire Davis most csak így reagált: „Nemcsak véleményt írt, de azt is megmutatta, hogy rasszista. Csak egy fekete nőt látott, nem pedig egy nőt”.
Davis az interjú során arra is megpróbált rávilágítani, hogy a híresebb fekete nőknek nemcsak Hollywoodban van nehéz dolguk. Bármennyire is a Vanity Fairnek adott interjút, Davis a beszélgetés során szóvá tette, hogy a magazin az elmúlt évtizedekben hajlamos volt lespórolni borítóiról a fekete nőket.
De ugyanezt tette rengeteg más magazin is. Hiányoznak a sötét bőrű, fekete nők. És ha ezt párhuzamba hozod azzal, hogy mi történik a kultúránkban és hogyan viselkednek a fekete nőkkel, duplán elrontod. Egyszerűen láthatatlanok leszünk.
Ezek után pedig egy kicsit talán már könnyebb megérteni azt a felháborodást, amit Simone Biles Vogue-fotói váltottak ki sokakból. Az afroamerikai tornászról Annie Leibovitz készített képeket a Vogue augusztusi számának borítójára, a végeredményt az Indy100 szerint azonban sokan kritizálták, és azt mondták, ha Bilesról egy fekete fotós készített volna képeket, akkor azok szó szerint más megvilágításba helyezték volna a tornászt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ezzel szemben Viola Davisről a Vanity Fair címlapjára a magazin történetében először egy fekete fotós, Darío készített képeket, de hogy az ő munkái és Leibovitznak a Bilesról készült fotói közt a különbségek mennyire függnek az egyéni ízléstől, vagy azoknak mennyire van köze ahhoz, hogy kinek milyen színű a bőrszíne, azt nem most és nem mi fogjuk eldönteni.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Kiemelt kép: Viola Davis a Vanity Fair magazinban / Fotó: Darío
