Csak felnőttként tudta meg családja szörnyű titkát az újságírónő

Pauline Dakin a gyermekkorában végig azt érezte, hogy a családjával valami nagyon nem stimmel. Hogy mások, mint a többi ember. Fura dolgok történtek velük, de sohasem tudta, miért. Azt is inkább csak érezte, hogy a lassan depresszióvá érő folytonos szorongása nem véletlenül alakult ki. A lány fiatal felnőttként, huszonhárom éves korában tudta meg az igazságot. Hihetetlennek tűnt, de minél többet gondolkodott, annál inkább belátta, hogy a magyarázattal tényleg minden apró részlet a helyére kerül, összeáll a kép.

Az öcsémmel gyakran kérdezgettük egymást, hogy mi lehet a baj a mi családunkkal. Miért vagyunk mások, mint a többiek. De ez egy olyan rejtély volt, amire soha nem kaptunk választ.

Pauline 1965-ben született a kanadai Vancouverben, néhány évvel fiatalabb öccsét Teddynek hívják. Anyjuk, Ruth légiutaskísérő volt, de felmondott, amint férjhez ment, hogy főállású anya és háziasszony lehessen. A gyerekek apja, Warren, a sikeres ingatlanfejlesztő üzletember bőven eleget keresett ahhoz, hogy a családját jómódban tartsa. Csakhogy a férfi gyakran oldotta alkohollal a munkája során felgyülemlő feszültséget, részegen pedig agresszívvé vált.

Menekülőre fogva

Ruth a helyi egyházközösségben keresett menedéket. Eljárt egy alkoholisták hozzátartozóit segítő csoportba, ahol megismert valakit. Stan Sears köztiszteletben álló férfi volt, aki az egyházban és a városi tanácsban is fontos pozíciókat töltött be. Ő lett Ruth pártfogója, még állást is szerzett neki a könyvtárban. A nő 1971-ben nem bírta tovább, válni akart.

Egy nap Ruth felpakolta a gyerekeket, és a lakóhelyüktől 1600 kilométerre fekvő Winnipegbe vitte őket. Azt mondta nekik, hogy nyaralni mennek, ám amikor megérkeztek, közölte, soha sem térnek vissza a korábbi életükhöz.

Nem volt lehetőségünk senkitől elbúcsúzni, brutális, fájdalmas módja volt ez a kapcsolataink megszakításának

– emlékezett vissza a történet főszereplője. A kislány többször megkérdezte anyját, miért kellett ezt tenniük, de Ruth mindig kitérő választ adott. A legtöbb, amit Pauline ki tudott húzni belőle, az volt, hogy majd megtudja, ha felnő. Hamar leszokott arról, hogy firtassa a dolgot. Sears segített Ruthnak felkészülni a menekülésre. Sőt, nem sokkal a később a férfi és a családja is Ruthék környékére költözött. Világos volt, hogy bármi folyik a háttérben, ők is benne vannak, Pauline és Teddy azonban még nagyon sokáig élt a homályban.

A család csak egy darabig élt békében. Négy év múlva minden megtörtént újra: Ruth, látszólag minden előzmény nélkül, összecsomagolt, és hirtelen az ország másik végébe, a keleti parton fekvő Új-Brunswickba költözött gyerekeivel. Stan Sears és a családja ez alkalommal is utánuk ment.

Mire Pauline 11 éves lett, már hat különböző iskolába járt, és ugyanennyi éve nem tudott semmit az apjáról. Ettől eltekintve úgy tűnt, hétköznapi életet élnek, csak időnként történtek megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok. A gyerekeket néha minden ok nélkül hazaparancsolták az iskolából, néha teljesen váratlanul néhány napra a hegyekbe mentek kirándulni. A lány érezte, hogy belül tele van megválaszolatlan kérdésekkel, szorongással és félelemmel, de addigra megtanulta, hogy hiába kérdezősködik, nem fog válaszokat kapni. Hagyta, hogy magukkal sodorják az események.

Megtörik a jég

A család Új-Brunswickban hosszabb időre gyökeret eresztett. Pauline 1988-ban, 23 évesen diplomázott, majd Saint Johnban, a helyi lapnál kezdett el dolgozni újságíróként. Aztán egy napon az anyja felhívta, hogy beváltsa régi ígéretét.

 Készen állok, hogy megmagyarázzam neked az összes furcsaságot, amit eddig az életed során tapasztaltál.

A megvilágosodást ígérő találkozó úgy indult, hogy minden csak még jobban összezavarodott. Pauline nem értette, miért kell egy két város között álló, elhagyatott motelhez autóznia ahhoz, hogy az anyjával beszélhessen. Aztán amikor odaért, pánikrohamot kapott. Ruth egyetlen szó nélkül üdvözölte, majd átadott neki egy borítékot, amiben egy cetli volt a következő felirattal:

Ne szólj egy szót sem, vedd le az összes ékszeredet, és tedd mind a borítékba. Rögtön mindent megmagyarázok, de nagyon fontos, hogy egy hangot se ejts ki a szádon!

Paluline azon gondolkodott, hogy vajon tényleg az anyjával áll-e szemben. Nem hitte el, hogy ez megtörténik vele, legszívesebben rákiáltott volna a nőre, hogy fejezze be, bármire is készül. Mégis sikerült úrrá lennie a rettegésen, és követnie az utasításokat. Ruth kézen fogta, és egy szobába vezette a lányát, ahol Stan Sears várt rájuk. A férfi és a nő akkor elmondták a lánynak, hogy az elmúlt tizenhat évben a maffia elől menekültek. Az ékszereit azét kellett levennie, mert lehet, hogy lehallgató készüléket rejtettek el bennük.

Elmondták, hogy Pauline apja, Warren a szervezett bűnözői körök tagja, Stan pedig korábban egy maffiavezér pártfogója volt, amikor annak elege a lett az erőszakból és ki akart szállni. A szervezetben persze rájöttek, hogy a férfi megszegte a hallgatás fogadalmát, elrendelték a kivégzését.

Az egykori maffiózó kiiktatásával azonban nem érhették be, félő volt, hogy Stan túl sokat tudott meg, ezért vadászni kezdtek rá.

A férfi egy életen át tartó menekülésbe kezdett, majd megismerkedett Ruthtal, egy másik maffiózó feleségével. A bűnszervezet vezetői úgy gondolták, ez nem lehet véletlen egybeesés, így a nő, és a gyermekei is célponttá váltak. Ruth és Stan elmagyarázták a lánynak, hogy mióta elhagyták Warrent, tisztes távolból folyamatosan kormányügynökök figyelik őket, hogy vigyázzanak rájuk. Azóta többször próbálták elrabolni, megölni, megmérgezni őket.

A lányt elöntötte a rettegés, minden agysejtje tiltakozott az ellen, amit hallott, érezte, hogy valami szorítani kezdi, ami soha többé nem fogja elengedi. A hihetetlennek tűnő részletek mégis meglepően sok, korábban érthetetlen eseményre adtak tökéletes magyarázatot.

• Például amikor a lány egyszer arra ért haza, hogy az anyja minden élelmiszert kidobál, amit csak a hűtőben talált. Ruth azt mondta, hogy minden megromlott, de Pauline tudta, hogy a magyarázat sántít, hiszen például a ketchup vagy a mustár nem romolhattak meg, de annyiban hagyta a dolgot. Abban a motelszobában, 23 évesen tudta meg, hogy valójában figyelmeztették az anyját, hogy valaki meg akarja mérgezni őket.
• Aztán történt olyan is, hogy a család váratlanul kirándulni ment egy iskolahét közepén, és egy elhagyatott erdei faházban aludtak. Máskor az iskola helyett bowlingozni mentek, és amikor hazaértek, a gyerekeknek alaposan meg kellett mosniuk a lábaikat, majd nejlonzacskót húzni a zoknijukra a nap hátralévő részére. Minden ilyesmi azért történt, mert a maffia bérgyilkosai közel kerültek hozzájuk, vagy legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy ez történt.
• Pauline tisztán emlékezett egy éjjelre, amikor az öccsével nagyon féltek, mert órákon át különös hangok szűrődtek fel a pincéből. Az anyjuk azt mondta nekik, csak macskák, ők azonban tudták, hogy az nem lehet igaz, ezért szörnyeket képzeltek lentre. A lány most megtudta, hogy a maffia emberei mentek értük, de az ügynökök számítottak a támadásra, ezért a pincében várták őket.

Stan elmondta, hogy léteznek teljesen biztonságos helyek, ahová bemehetnek. Ezek kis, eldugott helyek, csupa megbízható emberből és ügynökökből álló közösségekkel. A férfi egy ilyen helyen élt, egyedül, mióta a felesége elhagyta, mert nem bírta az elszigeteltséget. Gyakran jött ki azonban, hogy Ruthot meglátogassa. A férfi és a nő bevallották, hogy egy ideje már együtt vannak, de a biztonság kedvéért csak ritkán találkoznak, és titokban tartják a kapcsolatukat.

Egy egész hétvége telt el, mire Ruth és Stan végeztek a mondandójukkal. Búcsúzólul megkérdezték Pauline-t, nem bánná-e, ha nyomkövetőt raknának a kocsijába, hogy a kormány emberei könnyebben szemmel tarthassák, és vigyázhassanak rá. Stan ráadásul adott a lánynak egy apró rádiós jeladót is, amivel végszükség esetén, bármikor, bárhová segítséget hívhat.

Figyelmeztetett, hogy tényleg alaposan gondoljam meg, mielőtt használnám, mert minden riasztásra olyan emberek fognak reagálni, akik az életüket is kockára teszik a biztonságomért.

Pauline hazament a lakásba, amit éppen felújított a barátjával, és másnap visszatért a munkahelyére. Az élete azonban gyökeresen megváltozott. Egyetlen percre sem tudott elvonatkoztatni új valóságától, napról napra jobban rettegett. Folyton hátranézett a vállai fölött, figyelve, nem követi-e valaki, gyanakodva vizslatott minden autót. Nem mert többé étteremben enni, menekülési útvonalakat tervezett a saját otthonából, és a telefont csak úgy használta, mintha mindig lehallgatnák.

Az idő múlásával pedig minden csak egyre rosszabb lett. Egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek Stantől és Ruthtól, főleg olyan ismerősökről, akik valószínűleg nem azok, akiknek mondják magukat.

Pauline Dakin történetének következő része 22-én, vasárnap jelenik meg a 24.hu-n.

Kiemelt kép: Pauline Dakin