Jack Levin, a bostoni Northeastern University professzora kutatást végzett, amiben arra volt kíváncsi, az emberek kivel szemben mutatnak nagyobb együttérzést. A kísérletbe 256 egyetemi hallgatót vontak be, akiknek az érzelmi reakcióit vizsgálták bizonyos hírek hallatán. Az alanyok mindegyike azt a tájékoztatást kapta, hogy a rendőrség egy támadás után a helyszínen egy törött lábú, vérző, és eszméletlen áldozatot talált. Az áldozat személye azonban csoportonként változott: egyeseknél egy egyéves csecsemőt, míg másoknál egy harmincéves férfit, egy kiskutyát, vagy egy felnőtt ebet ért inzultus.
Ezután a kutatók arra kérték a hallgatókat, töltsenek ki egy kérdőívet, amiből kiderült, mennyire viselték meg őket a hallottak. Az eredmények szerint a résztvevőket leginkább a kölyök- és felnőtt kutyát, illetve a csecsemőt ért támadás érintette meg, a felnőtt férfit ért bántalmazás pedig a legkevésbé. A szakértők szerint azért lehet ez, mert az állatok és a gyermekek sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint például egy felnőtt férfi, akinek több esélye van arra, hogy megvédje magát.
Ha vadászként egy medvével vagy oroszlánnal szemben találja magát az ember, és nincs nála védekezésre alkalmas eszköz, nem sok esélye van. Ugyanez a helyzet akkor, ha egy matador peches napot fog ki. Ennek ellenére az ilyen halálhírre leadott reakciók nagy része nem az együttérzésről szól.
Nemrég írtunk például arról, hogy két oroszlán megölt egy orvvadászt egy dél-afrikai magánrezervátumban. A férfit csupán egyetlen megmaradt testrészéről, a fejéről tudtak azonosítani. Ez a hír alapvetően szörnyű, főleg ha belegondolunk milyen körülmények között hunyt el az áldozat, ennek ellenére a hozzászólások tartalma többségben kárörvendő, már-már gúnyos hangvételű. A „kedves egészségükre az oroszlánoknak”, és az „okos ügyes falka” kommenteken kívül számos olyat olvashatunk, ami a hírt ünnepli, sőt dicsőíti az állatokat.
Bár itt a szerepek leosztása szerint, valóban a „rossz”, vagyis az orvvadász került ki vesztesen a helyzetből, és a „jó”, vagyis az ártatlan állat nyert, mégis
Varga Zoltán, az NLP Oktatási Központ vezető trénere szerint ez a fajta önkifejezés saját identitásunk szempontjából is hasznunkra van. Azzal, hogy az emberek kimondják vagy leírják a gondolataikat, megerősítik magukat, kontrasztot állítanak, hogy „Lám-lám, én jó ember vagyok, a jó oldalon állok, még ha egy embertársam haláláról van is szó”.
A szomorú dolgokra egyszerűbb válaszaink vannak: én nem akarok szomorú lenni, ezeket ki akarom zárni, elutasítani. De ahhoz, hogy a hogyan akarok boldog lenni, mi okoz nekem boldogságot kérdésekre választ tudjunk adni, invesztálnunk kell a dologba és ki kell próbálnunk azokat. Sokkal egyszerűbb kizárással operálni.
Varga szerint ezért van az, hogy a negatív tartalmakra sokkal több reakció érkezik. Készen kapunk valamit, amire csak annyit kell mondanunk, hogy nem. A káröröm egyébként is egyre nagyobb szerepet kap a médiában. Sok műsorban aláznak meg burkoltan vagy kevésbé burkoltan például modelleket, szülőket, túlsúlyosokat és mindenféle embert, ami szintén a káröröm éhségünket táplálja.
Aki kárörvendő, az egyben gonosz is?
Wilko W. van Dijk, a hollandiai Leiden Egyetem kutatója megállapította, hogy a káröröm, mint neve is mutatja, egyfajta örömérzetként jelenik meg az agyban és ahhoz hasonlítható elégedettségérzetet nyújt, mintha ennénk egy jót a kedvenc ételünkből. Tehát a más vesztesége, kudarca felett érzett örömnek biológiai alapjai is vannak.
