Fejős Éva: „Nekem az írás olyan, mint a szerelem”

Szerinted miben rejlik a könyveid sikere?

Sok mindent a visszajelzésekből veszek észre. Úgy tűnik, hogy a regényeimben van egyfajta felszabadító erő. Nagyon komoly alapélmény minden nőnek, hogy elveszíti a régi barátnőket, a Hotel Bali pedig egy csomó nőt felszabadított, mondván meg lehet találni ezeket a régi ismerősöket. A másik pedig szerintem az lehet, hogy igazából olyan könyvet írok, ami nekem, olvasóként szórakoztató lenne, hiszen a sztoriba én is bevonódom olvasóként. Ráadásul az elvárások sem érdekelnek. Tudom, hogy lehetne mást is írni, persze nyilván volt idő, amikor kicsit lilább voltam, meg talán fontosabb volt a szöveg, mint a fordulatos cselekmény, de ez csak kísérletezés volt, és oda jutottam: azt kell írnom, ami engem is szórakoztat, amit azért írok, mert én is ezt szeretném olvasni.

Egyik regényed Balin, egy másik Mexikóban, a legújabb pedig Kubában játszódik. Mi dominál a helyszínek kiválasztásában?

Az, hogy hol éreztem jól magam, hol érintett meg a helyszín annyira, hogy ne csak díszletté, hanem akár „szereplővé” váljon a regényben. Ahova visszavágyom, arról is szívesen írok.

Láttam, nagyon komoly rajongótáborod van a Facebookon.

Ez nagyon jó, imádom őket.

Szerinted egy ilyen közösség segíti magát a regényírást is?

“Azt írok,ami engem is szórakoztat” (fotó: Jurikov)

Nagyon. Most nagyon pozitív kritikákat kapok a Cuba Librére, örülök, hogy éppen úgy szeretik az olvasók, mint én. A mexikóiban Zsófi karaktere eleinte nem mindenkinek jött be (persze ez is volt a célom vele), de azt is megírták, teljesen normális hangon. Nagyon szeretem ezt a csapatot, mert annyira jó, hogy mindennapos visszajelzést kapok tőlük. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen közösség ennyire jó lehet egy szerzőnek, s azt is nagyon jó látni, hogy a virtuális ismeretségekből nagyon jó barátságok születnek, sőt segítséget tudnak nyújtani egymásnak, például nehéz élethelyzetekben. Annyira jó társaság gyűlt össze ezen az oldalon, és mindenkit nagy szeretettel fogadnak.

Akkor az tévhit, hogy az internet elidegeníti az embereket?

Én is azt hittem, de itt azt látom, hogy működik. Arccal, névvel elmondják az élettörténeteiket. Van egy csomó olyan ember, aki erőt és energiát ad a többieknek. Szóval tényleg nagyon jól működik.

Vannak férfiolvasóid is?

Persze, vannak. Ráhúzták a regényeimre, hogy női regények. Amikor megjelent a Bangkok, tranzit, megkérdezték a győri olvasótalálkozón, hogy milyen érzés női regényt írni, és onnantól kezdve kaptam ezeket a kérdéseket. Visszakérdeztem, miért női regény? Azért, mert egy nő van a borítón? Később férfiak mondták is, hogy jobb lenne, ha férfiborítóval is megjelennének, mint például műszaki szakkönyv. Tehát korántsem arról van szó, hogy csak a nők olvassák a könyveimet. Én kifejezetten örülök annak, hogy ha férfiak is. Vannak ugyan kicsit nőiesebb regényeim, de szerintem a Bangkok és a Cuba Libre kifejezetten unisex.

Esetleg fel fog tűnni valaha egy férfi is a címlapon?

Nem hiszem. Ez nyilván már egy olyan vizuális vonal, amelyet csak nagyon óvatosan lehetne változtatni, most már szinte sorozatként működik. Nem szabad már nagyon változtatni ezen, mert az olvasóim így szeretik. Amikor szó volt arról, hogy rózsaszín legyen a borító, én akadtam ki a legjobban, aztán megszavaztattam az olvasóimat a Facebookon, felraktam az összes borítót, és a rózsaszínre szavaztak a legtöbben. Végül is azt hiszem teljesen mindegy, hogy én milyet szeretnék, hogyha működik, akkor működik.

Nem zavar téged ez a ”női regény” beskatulyázás?

“Rendszerint egy hónapig töltődöm a regényírás után” (fotó: Jurikov)

Igaz, hogy a nők jobban vásárolnak könyvet, de nagyon sok olyan nőről tudok, aki megveszi a könyvet, aztán a párja is elolvassa. Ha azt mondják rá, hogy női regény, akkor női regény, engem nem zavar. Inkább az érdekel, hogy amikor találkozom az olvasókkal, akkor elmondják, hogy mit adott nekik egy-egy könyvem. Kérdezted még előbb a siker titkát: az olvasóim általában azonosulnak egyik-másik szereplővel vagy valakinek a problémájával, és ennek következtében már a saját gondjaikra is másképpen látnak rá.

Mennyiben változott meg egy-egy olvasó élete a regényeidtől?

Például A mexikói kapcsán nagyon sokan útra keltek, és nagyon sokan mondták azt nekem, hogy bátrabbak lettek. Van egy pszichiáter barátnőm, aki odaadta A mexikóit az egyik páciensének, akiben pont ez a félelem (tudta, hogy mennie kellene, de nem volt képes rászánni magát) volt, és elolvastatta vele. A Hotel Bali kapcsán sok olyan levelet kaptam, hogy a könyvet elolvasva újra felvették a kapcsolatot a régi barátnőkkel.

Honnan van ez a hihetetlen energiád? Hiszen félévente új könyvvel rukkolsz elő.

Imádok írni. Amikor születik egy történet, azt a folyamatot mámoros állapotként élem meg. Szerintem akkor valami olyan hormont termel a szervezetem, amitől még inkább boldogságérzésem van.

És akkor hány órákat töltesz a számítógép előtt?

Változó, amikor nagyon „behúz” a sztori, akkor egész éjjel írok, máskor meg 1-2 napig csak olvasgatom.

“Amikor születik egy történet, azt a folyamatot mámoros állapotként élem meg”

(fotó: Jurikov)

Egy-egy regény után hogyan töltődsz fel?

Rendszerint egy hónapig töltődöm a regényírás után, de most már magam számára is elviselhetetlen kezdtem lenni, szóval, nem vártam annyit két regény között. Számomra az írás hasonló a szerelemhez: nem tudok csak „kicsit” adni, adom az egészet…

Készül már a következő regényed?

Igen, a következő, a Dalma című tavasszal, a Hello, London pedig nyáron jelenik majd meg. Most az utóbbin dolgozom.