A magyar autósok szeretik a devizát, ha hitelről van szó. Amióta néhány éve piacra kerültek a forinthitelnél első ránézésre egyértelműen kedvezőbbnek tűnő devizahitelek, azóta tarolnak a piacon. Ugyanúgy, mint a lakáshitelek esetében, az ügyfelek túlnyomó többsége itt is devizában (abból is a pillanatnyilag alacsonyabb kamatot kínáló svájci frankban) vesz fel hitelt. A lakáshiteleknél az egyes hitelfajtákra vonatkozó állami támogatás miatt még nem tűntek el a piacról a forinthitelek, az autóvásárlásnál azonban már marginális a szerepük.
Találomra kiválasztott autókereskedőknél a finanszírozás után érdeklődve az ügyintézők nem is említik, hogy forintban is felvehetünk hitelt. Amikor rákérdezünk, akkor természetesen kiderül, hogy erre is van lehetőség, de az ügyintéző arcán látni, hogy régóta nem találkozott olyannal, aki forintban szeretett volna eladósodni. A svájci frankhoz képest már az euró is ritka; leginkább azok vesznek fel ilyen hitelt, akiknek a jövedelmük euróban keletkezik, mert így csökken az árfolyamkockázatuk.
A hitelfelvevők többségét a havi törlesztőrészlet érdekli, vagyis az, hogy a kiszemelt autó költségei beleférjenek a család havi költségvetésébe. Ugyanakkora hitelösszeg esetén pedig ez egyértelműen a devizához csábít. Az utóbbi években ugyan egyre többet hallani a kedvezőnek látszó konstrukciók kockázatairól is, ez azonban nem rémisztette el az ügyfeleket.
A hitelfelvételnél is az az optimizmus figyelhető meg, mint amilyen befektetői optimizmust írt le Robert J. Shiller Tőzsdemámor című könyvében. Ott azt kérdezte meg tapasztalt befektetőktől a nagy tőzsdei hozamokat felmutató kilencvenes években, hogy „ha ma esik az árfolyam, akkor holnap hogyan alakul?” Az optimizmus töretlen volt: a többség emelkedésre számított. Ugyanez a gondolatmenet a magyar hitelfelvevők nyelvére lefordítva azt jelenti: „Hogy mi lesz a devizaárfolyamokkal? Majd kedvezően alakulnak.”
Évekig nekik volt igazuk. Nemcsak kisebb kamatra vehettek fel hitelt, hanem az árfolyamok változása is alapvetően nekik kedvezett: a forint inkább erősödött, mint gyengült. Ez pedig azt jelentette, hogy a havi törlesztőrészlet a korábban tervezettnél kisebb lett, a törlesztésnél az erősebb forintból kevesebbet kellett költeni a gyengébb deviza megvásárlására. Kérdés azonban, hogy ez a helyzet törvényszerű-e, nem következhet-e be egy ezzel ellentétes folyamat, amikor a hitelvevő rosszul jár.
Következhet, és be is következett. A grafikon azt mutatja, hogyan alakult az egyes devizák árfolyama 2005. január 1-jétől. A könnyebb összehasonlíthatóság érdekében a tavaly újévi árfolyamot vettük egynek, azaz a dollárra a kora ősszel jellemző 1,2 közeli érték azt jelenti, hogy most csaknem 20 százalékkal kell többet fizetni az amerikai devizáért. A dollárban eladósodók számára pedig azt, hogy havi törlesztőrészletük 20 százalékkal magasabb, mint amire korábban számítottak. Svájci franknál és eurónál is hasonló a helyzet, ha nem is ennyire durva. Az előbbinél közel 10, az utóbbinál kicsit több mint 10 százalékos az emelkedés.
Ezek a számok természetesen csak a tavaly év eleji hitelfelvevőkre igazak. A gyengébb forint idején eladósodók nem jártak ennyire rosszul, de kevésbé voltak szerencsések azok, akik tavaly augusztusban, a forint erősebb periódusában vettek fel hitelt. Nekik alig egy év alatt emelkedett az előzőnél nagyobb mértékben a törlesztőrészletük.
Az árfolyamváltozás miatti törlesztőrészlet-emelkedésben nemcsak az a rossz, hogy többet kell fizetni, hanem az is, hogy bizonytalan, pontosan mennyivel. Sokaknak még mindig jobb, ha előre tudják tervezni a biztos magasabb összeget, mint együtt élni azzal a lehetőséggel, hogy meglepetés éri őket a havi banki csekk megérkezésekor.
A finanszírozók erre is kitalálták a megoldást, a fix törlesztőrészletű devizahitelt. Az ilyen konstrukcióknál a forintban történő havi törlesztést nem befolyásolják a keresztárfolyamok. Ha adott hónapban többet kellene fizetni, akkor a finanszírozó ezt az összeget automatikusan meghitelezi. Ez természetesen a futamidő meghosszabbodásával jár.
Persze nem jótéteményként teszik ezt a finanszírozók. Számukra előny a hosszabb futamidő, hiszen így tovább helyezhetik ki a pénzüket, az ügyfél számára pedig növeli a biztonságot ez a konstrukció.
Árak az EU-ban
A Figyelő Trend még 2004 tavaszán, Magyarország EU-csatlakozását követően megvizsgálta, hogy az egyes uniós országokban milyen eltérések vannak egy kiválasztott autómodell árában. Most megnéztük újra, hogyan alakultak az árak. A választás akkoriban a Škoda csúcsmárkájának számító Superbre esett, az 1,8 literes, 150 lóerős benzines modell Classic változatát választottuk. Az összehasonlítás nem terjedt ki az összes országra, a híresen drága Dánián kívül leginkább a környékbeli EU-tagállamokat vettük figyelembe, gondolva arra is, hogy ha valaki külföldi vásárláson gondolkozik, akkor korántsem mellékes, hogy milyen szállítási költségek terhelik.
A helyzet keveset változott. A most kiválasztott hat országnál a sorrend ugyanaz, mint volt, de a különbségek valamelyest csökkentek. Dánia már nem 140 százalékkal drágább a legolcsóbbnak számító Lengyelországgal szemben, hanem „csak” 100-zal. Az olcsóbb piacokon nagyobb mértékben emelkedtek az árak – forintra átszámolva -, ennek oka leginkább az, hogy korábban a nagyon alacsony lengyel ár a zloty mélyrepülésének volt köszönhető. A lengyel valuta ugyan erősödött az utóbbi években, ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a lista utolsó (más olvasatban első) helyét elveszítse.
