Az építészetileg és gasztronómiai szempontból is középszerűnek mondható kifejezetten unalmasnak tartott és mondott osztrák főváros nem tartozik a kimondott nyári úti célok közé. Normális esetben – ha az ember nem bécsi szelet és Mozart-golyó függő – nem is választja végállomásnak a Lajtán túli sógorvárost. Ami érthető is lehet, hisz a tengerpart sós levegőjével nehezen tud versenyre kelni az osztrák city forró aszfaltja. Mégis érdemes Bécsbe látogatni, hisz a sógorok önmaguk és a városba látogatók kedvéért ragyogó képzőművészeti kiállításokkal zsúfolták tele az idei nyarat.
Retro és polgárpukkasztás minden mennyiségben 
Rögtön elsőként a bécsi Kunsthalle-ban „Summer of Love” címmel a 60-as-70-es évek pszichedelikus szókimondó és színes, szabadság – béke – szerelem egyszerű, de annál nagyszerűbb alapjaira épített önkifejező művészetéből kaphatunk ízelítőt. A tárlat valódi retro élmény, van itt minden: színes álmokkal díszített autó, kábítószeres vízió papíron, lemezborítón, ruhákon, bútorokon és fotókon. Mára valószínűleg amerikai milliomossá vált hippi mosolyog a woodstock-i és san fransisco-i szabad szerelem party-kat és háborúellenes tiltakozásokat, de leginkább a szabad életérzést keresgélő fiatalokat dokumentáló fotókon. Az ötszáz relikvia fantasztikus hangulatot teremt, aki élt akkoriban annak azért izgalmas, aki pedig vágyódik a 60-70 évek soha vissza nem térő minden tabut ledöntő korszakába, annak meg azért érdekes a kiállítás. 
Szintén itt a Kunsthalle-ban nyílt július 7-én Dorothy Iannone és Lee Lozano alkotóművészek igencsak provokatív kiállítása. A két 30-as években született nőművész a pornográfiától sem idegenkedik, meglepő szókimondással, a festményeket szövegekkel összekombinálva fogalmaz a nemi szerepekről és identitásokról. A tárlat október 15-ig látogatható. Kilépve a Kunsthalle-ból két építészetileg különleges múzeumépület ragadja magával a figyelmet. Az egyik – egyszerűségével, letisztult formaszerkesztésével – leginkább egy bogárra hasonlító Ludwig ház, a másik a fehér már-már meglepő tömegében és tereivel is éteri Leopold Múzeum.
Klimt, Kokoschka, Schiele
A 40x40x24 méteres, teljes felületén kívül és belül egyaránt világos mészkőlapokkal borított múzeumi épület, a gyűjteményt megálmodó világhírű műgyűjtő Rudolf Leopold kívánságai alapján épült. A házba belépve hihetetlen terek nyílnak meg. Minden irányba izgalmas mélységek és magasságok, grandiózus, egyszerű építészeti álomba találja magát a múzeumlátogató. A kiállított anyag is remekbe szabott. Ma a világ legdrágább festőjeként számon tartott Klimt festmények vezetik be a terembe érkezőt, de szintén az épületbe van elhelyezve jónéhány Schiele rajz és festmény – Schiele Klimt mellett a legnagyobb hatású osztrák alkotó – valamint Boeckl, Kokoschka és Oppenheimer, illetve a két világháború közötti osztrák festészetet bemutató válogatott tárlat látható. Emellett október 2-ig egy „nőkiállítás” is megéri a belépőjegyet. Közel ötszáz év tematizálásával a XVI. és XXI. századi nőábrázolásaiból, nőfelfogásából válogattak a tárlat rendezői, látható többek közt igazi kuriózumnak szánt Picasso és Jawlensky alkotások is.
Vérmisztérium a „bogárban”
A Ludwig Alapítvány Modern Művészetek Múzeuma maga is egy különleges performansz. Az ívelt épületet sötétszürke bazaltláva-lapok borítják. Az épület mélyen benyúlik a tér szintje alá, a bejárat és az átrium izgalmasan osztja ketté a belső tereket. A háznak mégsem ez az igazi érdekessége, hanem a jelenleg kiállított dokumentumértékű, az 1960 és 1972 között a bécsi akcionizmus művészeitől válogatott tematikus anyag. Ebből is kiemelkedik két „őrült” az egyik Otto Mühl és Hermann Nitsch, akik művészetükkel felkavarták a kort és a mai napig óriási indulatok mellett provokálják a közönséget. Pedig a két művész által megjelenített valóban döbbenetes vizuális világ semmi ahhoz képest a terrorhoz, vérhez és mocsokhoz képest, ami egy átlagos szimpla híradóban látható főműsoridőben. Nitsch és Mühl neve összekapcsolódik a háború utáni osztrák művészettel. Nitsch orgia–misztérium színháza az avantgárd, vagy ha jobban tetszik az emberiség drámája. Nitsch és Mühl egész művészete – az akciófestészettől az orgia-színházig – a világ brutalitásának tükre.
A test diadala: Giambologna 
Aki nem akar szembesülni a brutalitással az a Kunsthistorisches (Szépművészeti) Múzeumot válassza. Az állandó – nem mindennapi gyűjtemény mellett – szeptember 17-ig a zseniális szobrász Giambologna kiállítását tekintheti meg. Az 1551-ben Flamand földről Itáliába érkező Jean Boulogne Rómában, majd Firenzében szívta magába a reneszánsz művészetét, olyannyira, hogy ő lett a késő reneszánsz legsikeresebb szobrászainak egyike. Giambologna néven elismerést szerző, a műértő Mediciek udvarában elsőként tudott kilépni az addig egyeduralkodó Michelangelo árnyékából. Első fontos alkotása a bolognai Neptunus-kút, melyet IV. Pius pápa megbízásából készített. Az ideális emberábrázolásra és tökéletes pózra törekedett, meghatározva ezzel az európai szobrászművészet irányát egészen a XVII. századig. A kiállításon az életnagyságú szobrokon kívül látható még számos kisebb bronzfigura is, például a „Vénusz fürdőzés után“, valamint viaszból és terrakottából készített alakok is.
Nyolcadik utas a halál Bécsben 
Korunk egyik legsikeresebb művésze az 1940-es Svájcban született és Zürichben iparművész hallgató, a filmes-festő Giger, A nyolcadik utas a halál kultfilm főszereplőjének megálmodója. Karrierje jóval az Alien előtt elkezdődött, már kamaszkorában amatőr filmeket készített. Vízióinak, díszleteinek és kosztümjeinek fojtogató félelme abban rejlik, hogy képein és szobrain a huszadik század végi ember tudatalattijának víziói jelennek meg. A biomechanikus képet nézve szorongunk, a rettegünk, a háborúktól, a tömegtől és legfőbbképpen a gépektől. Giger jegyzi a szintén kultfilm Dűne díszletterveit, ez után 1978-ban kéri fel Ridley Scott filmrendező az Alien díszleteinek és szörnyének elkészítésére. A tárlat a Duna-parton a Hundertwasser házban látható. Persze ha már a ott vagyunk érdemes szétnéznünk a bécsi építész, festő, várostervező „gyerek” lüktető-élő-táncoló épületében.
Zöldaranytürkiz a Duna parton
Kötelező program az osztrák fővárosban, az 1928-ban született Friedrich Stowasser két épületéhez elzarándokolni. Hundertwasser kezdetben főleg nonfiguratív festészettel foglalkozott színes képein leginkább Gustav Klimt dekoratív szecessziós stílusának, színkezelésének jelenik meg, ő a szecessziós zseni szellemi örököse és örökségének hordozója. Első kiállítása 1952-ben nyílt meg Bécsben. Az építészet felé fordul, 1962-ben sikeres tárlata nyílt a Velencei Biennálén. A neoavantgárd idején happeningek résztvevője, aktív környezetvédő. A nagy gyerek 2000-ben hunyt el és Új-Zélandon nyer végső nyugalmat. Házai, képei álmai viszont tovább élnek, hisz egyszerre emberiek és maguk a lüktető természet.
Thonet és rántotthús 
Kis séta után újabb remek tárlat nem is egy, hanem egyszerre kettő az Iparművészeti Múzeumban. A világban filozofikus, elmélkedésre késztető szövegeket épületek falára vetítő amerikai Jenny Holzer installácója érdemel figyelmet. A sötét hangárszerű kiállítási térben nagy párnákra leheverve követhetjük a mennyezeten, a falakon, a földön tehát mindenhol körbe utazó narrációt Elfriede Jelinek Nobel-díjas író szövegét. Ha már az épületben vagyunk nem szabad kihagyni a múzeum gyűjteményeit sem. Üveg, textil, bronz tárgyak tömege vezet át a különböző iparművészeti korszakokon. A legizgalmasabb mégis a Thonet bútorokból rendezett tárlat. Az árnyszínház elvét alapul véve fehér lepel mögött felsorakozó bútorok sziluettje, és maguk a bútorok látványának organikus egysége különleges hangulatot teremt. Az Iparművészeti Múzeumban érdemes a ház kávézójában leülni egy bécsi melangéra, a frissülésen túl a design elemek és a belsőépítészeti megoldások teszik izgalmassá a teret. Ha a kávén is túl vagyunk nincs más dolgunk, mint rendelni egy Wiener Schnitzelt és egy Sacher-tortát vagy egy Mozart-golyót desszertnek.
