Bár tudtuk, hogy belátható időn belül bekövetkezik, Karsai Dániel halála mégis megdöbbentette mindazokat, akik együttérzéssel követték a sorsát, már csak azért is, mert a halála előtt két nappal még metsző posztban reagált a belpolitika fejleményeire. Dániel a jogi csatát elveszítette, és ha jól értem, akkor az sem adatott meg neki, hogy a saját döntése alapján méltósággal haljon meg, hiszen a légzése állt le.
Dániel azt már korábban közzétette, hogy előzetes rendelkezést tett közjegyző előtt. Meghatározta, hogy melyek azok az ellátások, amelyeket nem szeretne igénybe venni. Ennek részleteit ő sosem osztotta meg a nagyközönséggel, tehát ezt én sem tehetem meg. De tény, hogy készült előzetes rendelkezés.
Tudjuk, hogy lélegeztetőgépre nem tették, ezt testvére, Karsai Péter elmondta.
Abban az értelemben tehát az ő akarata érvényesülhetett, hogy amit nem szeretett volna, azt nem erőltették rá. A magyar szabályozás ennyit tesz lehetővé, és ő élt az ebből adódó maximummal. Az viszont tény, hogy
nem volt lehetősége arra, hogy megválassza a halála idejét és módját.
Pedig ezért harcolt. És egy ilyen esetben a tét nem csak annyi, hogy az élete végén járó ember meddig akar élni. Ez azzal is összefügg, hogy tudja-e, mikor vegyen végső, méltó búcsút szeretteitől, barátaitól.
Ez így van, ezzel teljesen egyetértek. Amikor Danival találkoztunk, mindig úgy jöttünk el tőle, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom. Minden találkozásnak volt egy ilyen nehézsége, és különleges értéke is.
Az Alkotmánybíróság döntése szerint önrendelkezési jogunk része az, hogy dönthessünk az életünkről, és dönthessünk a halálunkról: a saját halálhoz való jog elvben mindenkit megillet. Ez nem feltételezné az eutanáziához való jogot?
Az Alkotmánybíróság megközelítése igazából meglehetősen életidegen. A testület az önrendelkezés jogát elvi szinten fogalmazta meg, azt nem vizsgálta, hogy milyen lehetőségeknek kellene rendelkezésre állniuk ahhoz, hogy az emberek élhessenek ezzel a jogukkal.
A kezelés visszautasításának lehetősége nem sokat segít ALS vagy sok más betegség esetén. Például a szklerózis multiplex is olyan kórkép, hogyha valaki visszautasítja az életfenntartó ellátásokat, akkor sokat ronthat saját életminőségén, szenvedhet, de annak időtartama felett nincs kontrollja. Nem biztos, hogy hamarabb hal meg. Tehát valójában az, amit az Alkotmánybíróság mond, hogy a méltó halálhoz való jog az önrendelkezés részét képezi, az elvek szintjén szépen hangzik, de nem állja ki a mindennapi gyakorlat próbáját. A testület nem vizsgálja, hogy a gyakorlatban mi történik, hogy az alapjog valóban érvényesül-e.
Elolvastam az Alkotmánybíróság válaszát Dániel beadványára, és a strasbourgi bíróság határozatát is. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a szövege világos és logikus, jogi diploma nélkül is érhető. Az Alkotmánybíróság válasza a népszavazási kérdés kapcsán zűrzavarosnak tűnt, mintha az lenne a cél, hogy mindenki veszítse el a fonalat. Nem tudom, hogy gyakorló jogászként ezzel egyáltalán egyetérthet-e.
Nos, az Alkotmánybíróságnak nem volt könnyű dolga, mert a testületnek már volt két korábbi döntése, amelyeket eutanáziahatározatnak neveztek el. Ezeket az alkotmányjogi irodalom is így hívja, miközben ez az elnevezés teljesen elhibázott, mivel az Alkotmánybíróság az ellátás visszautasításáról és általánosságban az életvégi kérdésekről döntött, nem az eutanáziáról. Láthatjuk, hogy az Alkotmánybíróság döntése még mindig nem választja szét világosan az eutanáziát és az életfenntartó ellátás visszautasítását, továbbá az aktív és a passzív eutanázia különbségtételre is utal, ami évtizedek óta meghaladott megközelítés. Az eutanázia definíciószerűen azt jelenti, hogy valakinek a saját, szabad és önkéntes kérésére más oltja ki az életét. Passzív eutanázia nem is létezik, az eutanázia mindig aktív cselekvést igényel. Az Alkotmánybíróság azt egyáltalán nem vizsgálta, hogy az ellátás visszautasítása a gyakorlatban miként történik, a szabályozás a gyakorlatban alkalmazható-e.
Ebből is látszik, hogy az Alkotmánybíróság döntése nem csak a való életbeli helyzetektől áll távol, de még a modern fogalomhasználattal vagy a nemzetközi szinten elfogadott dogmatikával sincsen összhangban. A döntés eleve pontatlan fogalomhasználaton alapul.
Miért van ez így? Azért, mert a testület a politikusokkal együtt a szőnyeg alá söpri a halál ügyét? Számukra is túl nehéz a dilemma? Vagy egyszerűen nem veszik észre, hogy Európában az életvégi döntések ügyében nagyon sok új tapasztalat, új döntés van? Ma már az európai lakosság több mint fele dönthet úgy, hogy halálos betegség esetén elutasítja az értelmetlen szenvedést.
Az Alkotmánybíróság az alaptörvényből indul ki, amely – az újabb módosításai után – nagyon szűk mozgásteret engedélyez az életvégi döntésekre, hiszen az élet mindenek felett álló szentségéből indul ki, így az egész alaptörvény nagyon szűk pályára állítja az önrendelkezés lehetőségét.
Az Alkotmánybíróság pedig erre hivatkozva igazából fölmenti magát az alól, hogy érdemben megvizsgálja az európai trendeket, elismerje, hogy a saját fogalomhasználata nem következetes, vagy helyenként egyszerűen téves.
Egyébként érvelésében az Alkotmánybíróság is említ egy jogi ellentmondást. Az öngyilkosság Magyarországon nem bűncselekmény, az viszont, aki abban segédkezik, büntetendő. Hogy lehet valaki bűnsegéd egy olyan tett elkövetésében, ami nem bűn?
Alapvetően az öngyilkosság azért nem bűncselekmény, mert az elkövetőt nem tudjuk felelősségre vonni, mert ő meghalt. Míg ha valaki közreműködik egy öngyilkosságban, ott a jogalkotó szempontjából az a védendő érték, hogy senkit se szabadjon rábírni arra, hogy öngyilkosságot kövessen el, és senki se vehessen részt más életének a kioltásában.
Nem lehet, hogy gyógyíthatatlan és mozgásképtelen betegek esetében az öngyilkosság szándékának egyértelmű kinyilvánítása új helyzetet teremt? Hiszen ez lehet mindenki másnak a végső választása.
Ez nagyon nehéz kérdés. Egy ALS-beteg fizikális működése folyamatosan megszűnik. Egy idő után nem tud járni, mozogni, beszélni. Az ő esetében az öngyilkosság lehetősége csak addig merülhet fel, amíg fizikálisan még képes rá. De könnyen lehet, hogy utána ő még nagyon sokáig értelmesnek találná az életét, akkor is, amikor már nem tud járni vagy akár ülni, de például beszélni még tud. Ezért Dániel mondta is a strasbourgi bíróság előtt, még tavaly novemberben, hogy ő már nem lenne képes egy öngyilkosságra, mert nem mozognak a kezei, nem mozognak a lábai, de az életét még értelmesnek találja. Ezért nehéz az öngyilkosság lehetősége egy olyan beteg esetében, aki azt nem tudja megvalósítani. Mert
ha ragaszkodik a szabad választás lehetőségéhez, akkor jelenleg ma Magyarországon nem azt kell néznie, hogy mi az az életminőség, ami számára elfogadható, hanem mi az az utolsó pont, amikor még képes öngyilkosságot elkövetni.
És persze tudnunk kell, hogy az öngyilkosságoknak csak egy nagyon kicsi százaléka, ami eredményes vagy végérvényes, és a beteg valóban meghal. Az öngyilkosságból nagyon méltatlan helyzetek származhatnak, ha nem sikerül. Lehet, hogy az illető súlyos károsodással él majd tovább, vagy akár akarata ellenére pszichiátriai kezelés alá vonhatják, hiszen a racionális öngyilkosság a hazai pszichiátriai gyakorlatban nem létező fogalom. Az öngyilkosságot jellemzően valamilyen patológiás folyamat eredményének tartják, semmint az egyén adott helyzetéhez mérten indokolt döntésnek. Mindenképpen reális kérdés, hogy mi van azokkal, akik valóban nem tudnak öngyilkosságot elkövetni? Ha mindenkinek joga van arra, hogy eldöntse, hogy az életének véget akar vetni, akkor vajon a jog kiterjed-e arra, hogy más ebben részt vegyen? Vajon az önrendelkezésem, az autonómiám kiterjed-e arra, hogy más ember segítsen, hiszen más segítsége nélkül az én döntésem nem tud érvényre jutni? Ilyenkor egy üres alapjoggal találkozunk. Tehát érdekes, hogy igazából mit értünk alapjogokon. Csak az elveket, azt, hogy valakit általánosságban megillet-e egy alapjog, vagy azt is feltételnek tekintjük-e, hogy az tényleg érvényre jusson konkrét emberek életében?
