A világ(történelem) fejfedőit egészen hasonlóan jellemezhetjük ahhoz, ahogyan Gombóc Artúr a csokoládéit osztályozta, emlékszünk, igaz? Kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos és így tovább. Kalapból is létezik kicsi és nagy, lapos, magas és kocsikerék nagyságú. Gyártották selyemből, bársonyból, szalmából és prémből, díszítésként pedig megjelent már rajtuk – vélhetően minden.
Eszünkbe jut-e valaha például, hogy a kalap a korona távoli rokona? Ha valakinek nem csak az eső ellen kellett hirtelen valamit a fejére kapnia, akkor a megszokott fejfedője elég jól megmutatta a rangját, a társadalmi és persze a vagyoni helyzetét. Nem csak D’Artagnan és társai ragyogó kalapjaira gondolhatunk, hanem akár a falusi asszonyok kendőire is.
Bár az európai kultúrának nem volt sajátja az a fajta elvakultság, ami ellen ezekben a napokban is ezrek tiltakoznak Iránban – mert a jelek szerint egy lány a helytelenül viselt kendője miatt lett rendőri intézkedés áldozata –, a kendő szimbolikájával azért a régi korok európai asszonyainak is illett tisztában lenniük. Ezzel takarta be a fejét egy nő, ha férjhez ment, vagy ha a világi életet elhagyva kolostorba vonult.
Szalmakalap-ábrázolást már ezer évvel ezelőtt is találtak. Van, ahol nyáron ma is egy egész vidék abban dolgozik, de kötelező darabja a vakációzóknak is. A panama kalap más. Azt mondják, egy jófajtát (mert vigyázat, ezt is hamisítják) akár a dédunokáinkra is hagyhatunk. Pálmalevélből fonják, és az eredeti, amerikai rettentő drága, mert a leveleket osztályozni kell, forró vízben megfőzni, szellős és árnyékos pajtákban szárítani, végül kalappá fonni-formázni. Mielőtt a piacokra és a boltokba kerülnének, még szappan- és citromléfürdő is jön. Népszerűsége a múlt századfordulón azért ért az egekig, mert a divatdiktátor VII. Edvárd brit király is ezt viselte.
Ugyanekkor, 1906-ban lett kíváncsi rá egy férfi, hogy milyen meleg lehet a különböző kalapok belseje. A Pesti Hírlap nem pontosítja az illető személyét, aki különböző kalapokban ült ki a tűző napra, és apró hőmérő segítségével végezte a kísérletet. A legenyhébb a panamában volt az idő, 25 fokot mutatott a hőmérő. A szalmakalapban negyed óra napon üldögélés után 27, egy könnyű, nyári nemezkalapban 33 és fél fokos volt a meleg. A cilinder alatt 31 fokig kúszott a higanyszál.
1912-ben a nőikalapforma-készítők munkabeszüntetése forrósította a hangulatot. Nagy volt az izgatottság a pesti szalonokban, mert ha nincs forma, akkor nincs mit feldíszíteni és eladni. A küzdelem béremelésért és szakszervezetért folyt. A munkások reggel fél nyolctól este hétig dolgoztak, egy-egy félórás uzsonnaszünettel és másfél órás ebédidővel. Nem kerestek olyan rosszul, de tisztán látták, hogy a szalonokban milyen drágán kínálják a női kalapokat. Egy lap arról a pármillió férjről élcelődött, akik minden bizonnyal rokonszenveznek a sztrájkkal, és azt remélik, hogy amiatt talán megtakaríthatják feleségük tavaszi kalapjának az árát…
Nézzünk be egy bírósági tárgyalásra is. 1928. szeptember 28-án délelőtt elegáns nők becsületsértési és rágalmazási ügyét kellett tisztába tenni Budapesten. A sértett egy táblabíró felesége, a vádlottak egy belvárosi kalapszalon tulajdonosai. Pontosabban eredetileg a táblabíróné jelentette fel a szalont, a tulajdonosok azonban viszonvádat emeltek ellene. Egyikük nem volt jelen, mert Párizsba utazott új kreációkat szemlélni.
Az órákig tartó per leiratából az derül ki, hogy a táblabíróné kalapot vásárolt, de másnap ki akarta azt cserélni egy – a tulajdonosok szerint – drágább modellre. Szóváltás támadt, és a vita hevében a kalaposok azt mondták neki, hogy szégyellhetné a viselkedését, ő viszont állítólag azt kiáltotta, hogy „micsoda zsidó wirtschaft” folyik ebben a szalonban. Mindkét fél tagadta, hogy ilyesmiket mondott volna. A bíróság végül a kalaposokat bűnösnek találta, és 50 pengő pénzbüntetésre ítélte becsületsértés vétsége miatt, a vevőt felmentették a viszontvád alól.
Egy hasonló, a szakmáját és a szalonját szenvedélyesen szerető kalaposról ír Kende Sándor a Vetkőzőszámban. A novella egy színes része a hazatérést írja le egy párizsi útról: „Mert ahogyan majd leszáll, azt látni kell: végszám a dereka köré csavartan (…) az alig megfizethető külföldi anyag, a kalapján is mindenféle szalag, dísz, tollak, tűk, gyöngyök, mintha egy tarka népi együttesből pattant volna elő, pedig azoknak a tűknek, tollaknak, gyöngyöknek minden egyes darabja külön-külön is csudálatos érték, meg a négy-öt-nyolcféle kelméből viselt sál, kendő vagy stóla, egy tucat modell alapanyagához is elegendő lesz; jaj, miféle maskarának öltözött a nagysága, csak hogy a vámtiszt a vizsgálatkor semmit se kifogásolhasson!”
Heltai Jenő 1950-es, A cilinder című tárcája így kezdődik: „Ma véletlenül találkoztam egy öreg úrral, akinek a fején cilinder volt. Dermedten bámultam rá. Cilinder? Van még a világon?” És van egy ilyen részlete is: „a régi világ, amelyben a cilinder afféle nyárspolgári korona volt a kiválasztottak fején. A cilinderrel az ember megnőtt, kimagaslott a tömegből. Beérkezett – ahogy ezt mondani szokás. A cilinder hitel és tekintély volt.”
Bár a kortársak is látták, hogy van valami komikus a kürtőkalap kinézetében, az elég sokáig tartotta magát. A ’40-es évek második felére azután szinte teljesen eltűnt, legfeljebb esküvőre, temetésre vette fel, akinek még volt. Illetve a nők elvitték a kalaposhoz, mert rájöttek, hogy az elnyűhetetlen, fényes nyúlszőrből való cilindert milyen remek női kalappá lehet alakíttatni.
A kürtőkalappal együtt tűnt el a félgömb alakú keménykalap (a pincs) is. Már a ’30-as évektől divatba jöttek a puha, kellemes nemezkalapok (ez volt tulajdonképpen a virágkoruk), a pincsről pedig kimondatott, hogy öregíti a viselője arcát. Az egyik utolsó darab még lebuktatta a gazdáját: egy kassai revolveres bankrabló menekülés közben elveszítette a keménykalapját, címkéjén a forgalmazó cég nevével. A nyomozók szerint a jó állapotú fejfedőt nemrég vásárolhatták, így már indultak is információkért a pesti Gróf Tisza István utcába, a Gruber kalapüzletbe.
A háború után nem is igen volt szükség kalapra: egy ideig ugyanis úgy tűnt, hogy az is a múlt átkos örökségei közé tartozik. Fejfedő ugyanakkor kellett, így ebben az időben mindenki micisapkában járt. És korántsem csak a hideg ellen igyekeztek védekezni – a múlt század második feléig egész egyszerűen nem volt illendő fejfedő nélkül az utcán járni. Tegyünk csak egy próbát, keresgéljünk annak a korszaknak a fényképei között a Fortepanon: alig találunk utcai járókelőt fedetlen fővel.
A kalap végül visszanyerte létjogosultságát, miután a politikusok a nagy állami ünnepségeken újra azzal integettek. Lezárult a svájci sapkás korszak. Férfi (puha)kalapokat az államosított kalapüzemekben gyártottak, női fejfedők KTSZ-ekben, divatszalonokban születtek. A magyar piac lehetőségei korlátozottak voltak, de a kalapok azért százezer számra készültek: Magyarország az 1970-es években nagy kalapexportőr volt, ellátta többek között a Szovjetuniót, Iránt, Jugoszláviát.
Hogy mivel magyarázták a hazai visszaesést ezekben az időkben? A fiúk hosszú hajával (a fiatalok feje nem fázik annyira), a női divattal (a tupírra nem lehet kalapot húzni), az autók elterjedésével (fűtött kocsiban ki visel kalapot), a sportos öltözködéssel (a lezser öltözékhez nem illik elegáns kalap), és azzal, hogy a boltok sem árusítanak szívesen kalapot, mert nagy helyet foglal az áru, az eladása pedig időigényes. Amíg egy kalapot eladnak, addig tíz pulóver is elkel – tartották.
Az iparágat csak módjával fejlesztették, a divattal nemigen tartottak lépést a gyártók. Pedig a vevők keresték Alain Delon sapkáját a Rocco és fivéreiből vagy a Bonnie és Clyde-ban látott darabokat. Egy kalapgyárról készült riportban többek között ezt írja az újságíró 1974-ben: „muzeális értékű, ósdi gépekkel készítik a kalapot. Sistereg a gőz, surrog a transzmisszió, faszerkezetes kalapácsos ványoló gyömöszköli a készülő kalapokat a savas vízben. (…) Hogyan bírják az állandó forró gőzt, és a bőrük mennyire ellenálló a savas folyadékokkal szemben?”
Az egyensapkáknak is érdekes története (és megszámlálhatatlan formája, kialakítása, mérete, színe) van. Az olyan csoportok, amelyek erővel, erőszakkal próbálták elérni a céljaikat, rendszerint az egységes fellépéssel mentek a legtöbbre, és az összetartozásukat igyekeztek külsőségekben is megmutatni. A fejfedőnek pedig ebben mindig fontos szerepe volt, a viking és indián törzsektől a modern hadseregekig, rendfenntartó szervezetekig.
A magyar lovasokat, főurakat, az erdélyi fejedelmeket díszes, magasított fejfedővel, vagyis csákóval a fejükön ábrázolják, ez jelenik meg a huszárok, a honvédek öltözékében is. A katonák, honvédek fejfedőinek 20. századi változásai viszont egészen szédítőek. Békés korokban az egy intézményhez, iskolához tartozóknál is előfordult az uniformis, a sapkáról, a sapkajelvényről a kortársak sokszor mindjárt tudták, hogy milyen jellegű iskolába jár egy diák.
Jékely Zoltán: Emlék-kalapok
Itt egy kalap,
ott egy kalap,
gazdáik rég a föld alatt.
Pedig milyen hideg van ott!
De az illemtudó halott
nem visz magával kalapot,
s ha majd a kürt szólalni talál,
az Úr elé hajadonfővel áll…
(1978)
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
Az íráshoz felhasznált archív újságcikkeket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemléztük.
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kalap
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
